Koncert-istentisztelet, református énekek
Tizenhetedik alkalommal csendültek fel a reformáció korában gyökerező református énekek, zsoltárok és dicséretek Budapest legnagyobb hangversenytermében. 2018. július 7-én a Művészetek Palotájának Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme zsúfolásig megtelt a szent zenét kedvelőkkel, leginkább reformátusokkal, de jó néhány más felekezetű testvér érdeklődő tekintetével is találkozhattunk a hatalmas nézőtéren.
A rendezvényt úgy említhetjük röviden, hogy református, mégis ökumenikus, kulturális, mégis szakrális. Az egész ünnepi estre jellemző volt a monumentalitás. A zsúfolásig telt többemeletes nézőteret 1700 fős közönség töltötte meg, a pódiumot a helyet foglaló 350 fős egyesített kórus látványa uralta, akiknek az éneke időnkét átzengett a kiváló orgona hangjának tiszteletet parancsoló zúgásán.
Az immár hagyományos gálakoncertet Böszörményi Gergely, a rendezvény főszervezője nyitotta meg, tájékoztatta a közönséget a nagyszabású hangverseny céljairól, majd bemutatta a közreműködőket.
A tizenhat kórusból alakult ünnepi énekkarba Oláh Gábor és Kovács István testvérek vezetésével meghívást kaptak baptista énekesek is, élükön a Központi Énekkarral. Az összevont kórus tagjai olyan műveket énekeltek, amelyeket a szerzők az Istennel való találkozásuk nyomán írtak. Isteni ihletésű énekfeldolgozásokat hallottunk.
A rövidesen megújuló református énekeskönyv veretes dallamait egy szólamban énekelte a 350 fős kórus, amit a kísérő orgonista, Szabó Balázs Junior Prima díjas orgonaművész, nemzetközi orgonaszakértő művészi improvizációja ékesített fel. Ezek között szólalt meg két zeneszerző műve is: Claude Goudimel 117. genfi zsoltára, valamint Vajda János Kossuth-díjas zeneszerzőnek a reformáció 500. évfordulója alkalmából írt hétrészes darabjából, az „Istenes énekek”-ből három tétel: Tinódi Lantos Sebestyén dala (Siess, keresztyén, lelki jót hallani), Szenczi Molnár Albert „Miatyánk” című éneke (Mennybéli felséges Isten) és a Batthyány-kódexből az „Új világosság jelenék” kezdetű ének.
Szegényebbek lennénk, ha istentiszteleteinkről kiszorulna a zene, és ebben minden keresztény testvérünk egyetértett. A gondosan előkészített programban arra is odafigyeltek a szervezők, hogy a gyülekezetté formálódott közönség is bekapcsolódjon az éneklésbe. Egy-egy zsoltár vagy dicséret utolsó verseit együtt énekelhettük a hatalmas kórussal. A karnagyok: Arany János, Balogh Lázár, F. Sajó Márta és Nagy-Szabó Kornélia odafordultak a közönség felé, és az utolsó versek alatt kigyúltak a lámpák, hogy együtt zendülhessen a zsoltár velünk, hallgatókkal is. Jó volt énekelni a zengő igét a koncert-istentisztelet végén a hatalmas kórussal:
„Nem bocsátlak el, Atyám, tégedet,
Míg meg nem áldasz engemet, fiadat:
Dicsőítsd meg hát bennem irgalmadat,
És én magasztalom Felségedet.”
A koncert végére a közönségből közösség formálódott. A záróimádság után, amelyet Csűry István királyhágómelléki református püspök mondott, egymás kezét megfogva, nemzeti összetartozásunkat jelképezve énekeltük el a Himnuszt. Egy résztvevő mondta: óriási élmény, hitünket erősítő alkalom volt.
Tudod-e, hogy ki vagy?
Egy nagy költőnk így vallott magáról:
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ismeretlen ember idegenek között csak olyan lehet, mint egy rejtvény. Nem szabad előtte azonnal kinyílni, iránta bizalommal lenni. Ez esetenként bizonyosan indokolt is. De az is érthető és tiszteletre méltó, ha valaki nem akar elrejtett, titokba burkolódzó idegen lény maradni mindenki számára.
Volt idő, amikor szinte ajánlott volt a titkolódzás, a rejtőzködő magatartás, a homályban maradás. De ennél is rosszabb volt az, ha valaki vakon, tüntetőn átállott arra a térfélre, ahol megköveteltek egyfajta „nyíltságot”, és azt jutalmazták is.
Sok oka van annak, hogy a címbeli kérdést a magunk számára tisztázzuk ma is. Sokszor lelepleződünk magunk előtt is, hogy nem azok vagyunk, mint akiknek mutatkozunk. Fel tudunk-e így kiáltani: „Jaj, nem akarok ilyen maradni!” Általában önmagunkkal meg vagyunk elégedve, és ezt normális helyzetnek gondoljuk.
De ha a családi leszármazás alapján vetjük fel magunknak e kérdést, akkor vagy dicsekszünk, vagy óvatosan hallgatunk a „múltunkról”, vagyis a származásunkról. Pedig ebben nincsen sem szégyenre, sem dicsekvésre biztató okunk! Az elődeit kiválasztani ugyanis senki sem tudja. De mások sem érezhetik magukat felhatalmazva arra, hogy valakit az elődei életvitele szerint ítéljenek jónak vagy gonosznak! Minden embernek a mostani életfolyama lesz a saját múltja, ha majd lecsukja a szemét. Ezt a múltat ő maga sem dicsekedve, sem szégyenkezve nem emlegetheti soha! Mindig a jelenünkben (életünk idején) dől el, hogy kik és milyenek vagyunk. Ez azért lehetséges, mert ezt mindenki maga alakítja ki! A rosszul értelmezett „múltunk” az elődeink jelene volt egykor. Ez már lezáródott, és ne bolygassa tovább senki! Ha szép volt vagy kevésbé volt szép, akkor sem a mienk, sem az örömével, sem a szégyenével együtt!
Jézus tanításában félreérthetetlenül áll előttünk, hogy mindenki a mostani jelene, és nem az elődök életmódja szerint ítéltetik meg! Ez megnyugtató! Az ítéletben tehát nem valakinek az egykori érdeme vagy érdemtelensége lesz az isteni igazságszolgáltatás meghatározója! Amiképpen élünk a saját jelenünkben, aszerint lesz a jövőbeni sorsunk is megalapozott. Nem lesz tehát megvásárolt, valakitől eltulajdonított vagy kölcsönkapott üdvösség! De a közvetlen szeretteink sem határozhatják meg üdvösségünk kimenetelét. Gondoljunk Sámuelre, Izraelben az egyik legbefogadottabb prófétára és bíróra, akinek a fiai nem folytathatták hűtlenségük miatt a bíráskodást, atyjuk felelősségteljes szolgálatát. De Sámuel sem lett őmiattuk Isten előtt kegyvesztett! Mindenki a saját – bocsánatot nem nyert – bűnei miatt bukhat el! Éli főpap esete eklatáns példája ennek! Az ilyen események azonban nincsenek mindig közszemlére kitéve az emberek elé! Ne is örüljön senki sem valakinek az elesésén! – Mert ez is bűn!
Bonyolítja a szóba hozott kérdést az, hogy mindenkinek van egy részben látható, részben pedig elfedett „magánélete” is. Ezért sok esetben csak részben ismerhetjük egymást, de önmagunkat egészen. Mivel a saját létmódunkat ismerjük, így jogos dolog magunk felett önbírálatot gyakorolni. Egyszóval, ismerhetjük önmagunkat, a látható és a leplezett dolgainkat is egyaránt. A tárgyilagos, részrehajlás nélküli önmérlegelést nevezi a Biblia önvizsgálatnak. Aki nem így cselekszik, szégyen kimondani is, öncsalást követ el. Sok évtizeddel ezelőtt, kisgyerekként hallgattam egy igehirdetést és az énekkarnak erre adott válaszát:
Ember szemétől bűneim el-eltakarhatom,
S behunyva lelki szemeim magam ámíthatom.
De Isten lát a szívekbe, előtte nincs titok,
S mi most itt rejtve végbemegy,
Napfényre jőni fog!
A döbbenet, a csend s az ének együtt zsongva jelenik meg lelkem képernyőjén még ma is!
Minden embernek a legrejtettebb élete az érzések és gondolatok testetlen tartományában zajlik le! Ebben szavak (hangok) és tettek (arcjáték és taglejtés) nélkül születnek meg a titkos kívánságok és elhatározások. Itt vonhatja ki magát az ember tanúk nélkül az isteni felügyelet alól a legjobban. Itt áltathatjuk magunkat azzal a mesével, hogy nem lát minket az Isten!
„Hangoskodnak, kihívóan beszélnek, kérkednek a gonosztevők… Azt gondolják, nem látja az Úr, és nem veszi észre Jákob Istene.” (Zsolt 94,4.7)
Mégis ez az a „hűvös alkonyat”, amelyben Isten elindul a bujkáló ember megkeresésére, és megkérdezi: „Hol vagy, Ádám?” Ilyen helyzetben döbben rá az ember arra, hogy kicsoda ő valójában, és arra is, hogy Isten elől elrejtőzni a bujkáló Jónásnak vagy Júdásnak sem sikerült! Vegyük ezt a szívünkre ma is!
Milyen is a SZÜBI?
Hálát adok az Úrnak, hogy már az első csoportban benne lehettem, és így már „réges-régen” a zsebemben van az oklevél. De ez a papír önmagában semmire se képesít, ezért inkább a lelki dolgokban gazdagodtam.
Az volt a célom a beiratkozáskor, hogy minél többet tudjak meg az Úrról hiteles emberektől, mert a forrás nagyon fontos!
Gyorsan kértem a lelkipásztoromtól ajánlást, és már ott is voltam rendes hallgatóként. A rendest több variánsban is állíthatom, hiszen rendesen követtem a változó és még nem véglegesített helyszíneket. A legnehezebb az volt, amikor Bicskére kellett mennünk. Csak megköszönni tudjuk a helyi gyülekezet kedvességét, de a közlekedés… hát… A Volán buszjárat valahol a központban tett le, és onnan kellett egy csomót gyalogolni… de merre is? Fogalmam se volt. Aztán odajutottam úttalan utakon, mert még a járdát is felszedték arrafelé. Megdöbbentett, hogy pont az előtt a gyermekotthon előtt kellett elmennem, ahol lelencgyerekeskedtem. Megálltam a kapuban, benéztem és megköszöntem Istennek, hogy hatalmasan tudja gyógyítani a múlt sebeit. Aztán végül a Wesselényi utcai gyülekezet fogadott be minket. Amikor nem a kisteremben voltunk, csak úgy ömlött a hátamra a hideg pince hűvöse, mert ott ajtó nem volt. De túléltük.
Amikor meg Tahiba kellett kimenni évkezdésre, hát életemben először stoppoltam, mert egyedül fel, át a sötét erdőn… de Isten ott is velem volt. Pont az erdész feleségét stoppoltam. Nevettünk azon, hogy mindkettőnknek ez az első esete. Ő hogy felvett valakit, én hogy beültem. S amikor kiderült, hová is megyek, ezt mondta: Láttam én, hogy ki maga… Aztán úgy este tíz után, mert sokáig folyt az oktatás, én már semmit se láttam.
Volt több olyan tantárgy, amelyekről azt gondoltam, hogy én ezeket már az ősidőkben tanultam és tanítottam is, mint például a marketinget, piackutatást, mégis nyitott szívvel hallgattam az előadásokat. Két célom volt. Az egyik, hogy a régi tudásomat leellenőrizzem, a másik, hogy újakat szerezzek.
Én jegyzetelős típus vagyok, mások arra hagyatkoztak, hogy majd megkapjuk írásban az anyagot, és akkor az elég. Hát nekem nem lett volna az, mert amint megértettem valamit, máris az én szavaimmal írtam le, ráadásul át tudtam küldeni az éppen hiányzóknak. Hasznos ajándékom az Úrtól, hogy egyszerre tudok figyelni és írni is. Most nagyon jól jött.
Aztán amikor olyan jött elő, hogy azt mondtam: Aha! – ott tettem a füzetemben az aktuális sor elé egy pöttyöt. Máris láttam, hogy mit kell jól átnéznem. Hasznos is volt.
mindenre az Úr adja a rávalót
Az anyagi ráfordításról nekem két elméletem van. Az egyik az, hogy mindenre az Úr adja a rávalót, tehát nem az enyémből költök, a másik az, hogy amennyiben ilyen dolgokra fordítjuk, azt az Úr többszörösen visszaadja nekünk. Szeretetből. A tandíj átutalással ment, és ha kellett, számlát is kaptam. De a délidő nagyon is nem online volt!
Beus mindig megkérdezte, hogy milyen pizzát szeretnénk enni, és hát jöttek is a finomabbnál finomabbak az üdítővel, kávéval, aprósüteménnyel, ásványvízzel, teával… Ha pedig valami gondunk volt, Bea máris segített. Nagy áldás volt a számunkra.
A házi feladatok? Hát voltak és nagyon szerettem őket! Sajnos nem kaptunk mindegyikről visszajelzést, de azt igen, hogy megfelelt. Tény, hogy én szívesen megbeszéltem volna egy-két részletet a tanárral, mert olykor igen innovatívnak éreztem egy-egy marketingtervet vagy mást, de nem minden van úgy, ahogy szeretnénk.
Barátságok szövődtek, hiszen területi oktatás folyt, de volt még Kecskeméten, Debrecenben is, ha jól emlékszem.
A három év úgy elrepült, mint a pinty!
Bevallom, nem tanultam meg mindent, de eltettem a füzeteket és a jegyzeteket is. Jó lesz az még az idők során. Édesapám arra tanított engem anno, hogy nem a fejünkbe kell gyömöszölni mindent pontosan, hanem azt kell tudni pontosan, hogy mit hol találunk meg, ha szükség van rá. Nos, ez a gondolat a mostani világban felértékelődött.
A Szübiben sok mindent megtaláltam, amire szükségem volt. Erősen fontolgatom, hogy vissza-visszajárok vendéghallgatóként… hiányzik.
Deborah Lytton: Csend Ha nem hallod a dallamot, érezd!
Manapság emberi kapcsolataink nagy része egy rózsaszín burokkal körülvont, elvárásoktól terhelt dolog. S hogy ennek mi az oka? A saját igényeink és a tökéletesség eszményének folytonos keresése. Mégis milyen nagyszerű, hogy egyikünk sem születik hibátlannak! Kislányként – és még felnőttkorunkban sem tagadhatjuk, hogy – minden lány hercegnő szeretne lenni, de ehhez elengedhetetlen fontosságú a szőke herceg fehér lovon, ami persze nem létezik! Nem kell egy idealizált életet élnünk, hisz a mesékben is minden hercegnőnek legalább egy gonddal meg kellett küzdenie. S magát a tényt, hogy valószínűleg hiába várunk a daliás királyfira, az mégsem fog jönni, mi sem mutatja meg jobban, mint Deborah Lytton Csend című könyve.
A mű két fiatal megismerkedéséről és szerelmük kibontakozásáról szól. De mielőtt még azt hihetnénk, hogy ez egy újabb tucatkönyv a romantikusok között, megemlíteném, hogy ez sokkal többről szól: az elfogadásról, fizikai és lelki gyógyulásról, valamint megbocsátásról. Történetünk főszereplőjének, a tizenöt éves Stellának korán meg kell tanulnia, hogy milyen is az élet, amikor az nem éppen habos torta. A nehézségek ellenére hűen követi az álmához vezető utat, mígnem egy szörnyű baleset következtében minden romokban heverni látszik. Gyorsan rá kell ébrednie, hogy talán az éneklésen kívül nem is volt más értelme az életének. Hálás köszönet az írónőnek, hogy nem hagyta meg a történetet ily tragikusnak, és Stella életében felbukkan Hayden, a beszédhibával küszködő, kedves srác. Érdekes, hogy kettejük testi nehézségei miatt könnyebben megértik egymást, sőt kiegészítik a másikat! De hát nem pont így van a való életben is? A tizenhét napig tartó „csendbuborékban” töltött idő alatt a fiatalok megtanulják elfogadni másmilyenségüket, képesek lesznek együtt élni vele, és újra igazán szeretni fognak valakit.
Olvasás közben mi is rájöhetünk, hogy mennyi minden van a hallható világon kívül, és hogy a fizikai egészségen túl a lelkünk és annak épen tartása ugyan olyan fontos, ha nem fontosabb. Az írónő megmutatja számunkra, hogy a tökéletesség túlértékelt, s a legváratlanabb pillanatokban bukkanhat fel az, aki képes kitölteni az űrt az életünkben. Megtanítja, hogyan legyünk türelmesek, empatikusabbak másokkal.
Stella és Hayden a szívemhez nőttek, a náluk látott életigenlés, egymás elfogadása és még oly sok minden más, amit kaptam tőlük, ráébresztett, hogy nem baj, ha egy kicsit mások vagyunk. A szereplők lelke, érzéseik és gondolataik romlatlanok, tiszták, ennek ellenére nem rejtegetik hibáikat, ami így még emberibbé teszi őket.
Köszönöm Deborah Lyttonnak a fantasztikus utazást, melyet karaktereivel együtt tehettem, jó volt látni a két kamasz fejlődését. Egy életre a szívembe zártam őket.
„Csillagásztábor” a Rákospalotai Baptista Gyülekezetben
Gyülekezetünk a 6–14 éves korosztály számára idén is megrendezte július 16–20. között hagyományos napközis gyerektáborát, ami a „Csillagásztábor” nevet viselte.
Boldog gyermekkoron dolgoznak az Andor utcában
Miskolcon, az Andor utcában nyitották meg tegnap a Baptista Tevékeny Szeretet Misszió Boldog Gyermekkor Nevelőszülői Hálózatának székházát. Az ünnepségen részt vett Papp János, a Magyarországi Baptista Egyház elnöke.
Lelkipásztor-beiktatás Kiskőrösön
A Kiskőrösi Baptista Gyülekezet és körzete szeretettel meghívja önt Győri Gábor lelkipásztor beiktatására és az azt követő szeretetvendégségre.
Isten országának pénzügyei
„Hozzátok be a raktárba az egész tizedet, hadd legyen eleség a házamban, és így tegyetek próbára engem – mondja a Seregek Ura. Meglátjátok, hogy megnyitom az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok rátok.” (Mal 3,10)
Isten konkrét áldozatkész tevékenységre szólít fel, és világosan érthető ígéretet fogalmaz meg ezekben a mondatokban. Arra szólít fel, hogy minden jövedelmünk 10 százalékát tegyük az ő oltárára, és ő válaszként gazdagon megáldja anyagi, pénzügyi téren az életünket. Kihívásszerűen azt mondja Isten: „Tegyetek próbára engem!”
Emlékezetes esemény fűződik életemben ezekhez az igei mondatokhoz. 1946-ban teológusként részt vettem az Újpesti Baptista Gyülekezet istentiszteletén. Azon az alkalmon előállt a gyülekezet vénje (az országos Diakónusbizottság elnöke), Révész Zsigmond, akinek az akkori demokratikus kapitalista Magyarországon jól prosperáló lóvontatású kocsikat készítő gyára volt, és ezt mondta: „Jó üzletember volt Jákob, tudta, hogy kivel kell üzletet kötnie. Amikor teljesen üres kézzel Ézsau haragja elől menekülni kényszerült, egy éjjeli beszélgetésben azt mondta Istennek, hogy »bármit adsz nekem, a tizedét neked adom«. Isten pedig úgy megáldotta őt, hogy 20 évvel később hatalmas gazdagsággal tért vissza Palesztina földjére. Én is így jártam – mondta Révész Zsigmond. – Szülők nélkül, lelencgyerekként jöttem Budapestre. Betévedtem az újpesti imaházba, és megtértem. Nem sokkal utána hallottam egy igehirdetést a tizedről. Akkor eldöntöttem, hogy minden jövedelmem tizedét az Úr oltárára teszem. Isten pedig csodásan megáldott. Előbb ócskavasból készítettem a kocsikat, aztán olyan jó kereslete lett az általam gyártott kocsiknak, hogy ma – egy csapat alkalmazott segítségével – futószalagon készülnek a kocsik” – mondta.
Mélyen megmaradt bennem Révész Zsigmond bizonyságtevő felszólalása. Aztán megtudtam, hogy számtalan területen nagy adakozó volt. Járműveket vásárolt lelkipásztorok számára, támogatta a rászorulókat, orgonát építtetett az újpesti imaházba stb. Amikor – három évvel később, 1949-ben – a kommunisták átvették hazánkban a politikai hatalmat, állami tulajdonba vették a vállalkozásokat. Megmagyarázhatatlan, de Révész Zsigmond kocsigyárát „kifelejtették” az államosításból. Aztán később kiszállt lakásukra egy hivatalos bizottság, és közölték vele, hogy bár (tévedés folytán) az előírt államosítási határidő letelt, mégsem maradhat övé a gyára. Kevesebbet, mint a valódi értéke volt, de 125.000 forintot fizettek érte. (Amikor egy ötlakásos házat – üres lakásokkal – 25.000 forintért vásároltunk.) Amikor Révész Zsigmond kézhez kapta a pénzt, elhozta hozzám – akkor már mint az újpesti gyülekezet lelkipásztorához. Emlékezetes percek lettek azok számomra. Papírba csomagolva az íróasztalra tette, és azt mondta: „Ez nem az én pénzem, hanem az Úré.” Az országos egyházközponttal egyeztetve ebből a pénzből vásároltunk három imaházat: Kaposváron, Székesfehérváron és Cigándon, meg egy házat Újpesten. Isten kegyelmének csodája volt mindez, de kellett hozzá engedelmes eszköz, akinek fontosabb volt Isten országának építése, mint a saját emberi és anyagi érdekei.
Egy másik történetről is beszámolok, amely hasonlóan az adakozásban való önzetlen készség örömét és gazdag áldását tárja elénk. 1985-ben a feleségemmel, a legidősebb fiammal és a feleségével részt vettünk egy 140 fős missziós konferencián a Bermudák szigetén. Kiemelten kezeltek minket, mert csak mi érkeztünk a „vasfüggöny” mögül. Egyik napon meghívott bennünket egy kedves idős testvér a lakására, akiről kiderült, hogy az egész konferencia minden költségét ő fedezi. Elmondta, hogy fiatalon kereskedősegédként nagyvilági bűnös életet élt. Lelki vergődésében elment egy Word of Life táborba, ahol megtért. Nem sokkal később egy igehirdetésben felismerte a tized Isten szerint való fontosságát, és fogadást tett, hogy minden jövedelmének a tizedét az Úr oltárára teszi, és ezt hűségesen be is tartotta. Akkor – mintegy 25 évvel később, amikor beszélgettünk – az egész USA-ban és Kanadában nagy üzlethálózata volt, és ott tartott, hogy a tiszta jövedelmének csak a tizedét tartotta meg a maga részére. A többit folyamatosan az Úr oltárára tette. A mintegy 50 országban ifjúsági tábort és bibliaiskolát működtető Word of Life missziótársaság legnagyobb adakozója volt. Isten kedves ajándékai az ilyen adakozók.
Több mint 60 éves lelkipásztori szolgálatom idején számtalanszor tapasztaltam, hogy Isten a kezében tartja övéinek a pénzügyeit. Két városban (Budafokon és Kecskeméten) kényszerültünk arra, hogy új, jóval nagyobb befogadásra képes imaházat építsünk. Az építkezés pedig komoly pénzügyi vállalkozás is. Nagy hálaadással emlékezem azokra a csodákra, amelyek az építkezésekkel kapcsolatosan történtek.
Egy ilyenről beszámolok. Budafokon 1978-ban a telekvásárlásnál történt az első „csoda”. A tervünk megvalósításához szükségünk volt a már megvásárolt üres telek mellett lévő romos ház területére is. Több elutasítás után a tulajdonos egy napon olyan lehetőséghez jutott, amelynek alapján azt mondta, hogy ha 24 órán belül kezébe adunk 80.000 forintot, miénk lehet a telek. Nagy igyekezet ellenére estig csak 30.000 forintot tudtam összeszedni. Este a lakásom előszobájában imádkozásra hívtam a családom tagjait. „Ha Isten akarja az építkezést, megadja a hiányzó 50.000 forintot. Kérjük hát, ha akarja, még ma rendelje ki” – mondtam. Nem tudtam arról, hogy aznap a feleségem a lakásunkba fogadta egy agyműtét utáni (nem hívő) unokatestvérét, aki az egyik szobában az ajtó mögött hallotta a beszélgetésünket és imáinkat. Ez a rokon azon éjjel nagyon rosszul lett. Mentővel vittem kórházba. Amikor az orvosi segítség után bekísértem őt egy kórterembe, ezt mondta nekem: „Menj el a lakásomba, a szekrényben találsz 50.000 forintot. Vegyétek meg azt a telket!” Csodáltam és magasztaltam Istent, aki megtalálta a „módját”, hogy időben megadja a hiányzó összeget.
Igaza volt Révész Zsigmondnak. Valóban „a legjobb üzletfél” Isten. Érdemes a pénzünket és a pénzügyeinket az ő uralma alá helyezni!
Aratási hálaadó ünnepély Sarkadkeresztúron
Aratási hálaadó ünnepélyre voltunk hivatalosak június 17-én, ezen a napsütéses, szép vasárnapon. A vendégeket vendéglátó meleg szeretettel fogadták a házigazdák. Lehetőség volt néhány szót váltani, majd 10 órakor kezdődött az ünnepi istentisztelet. Az orgonánál a zenei szolgálatot Perlaki Attila karnagy végezte, akit többek között már állami kitüntetéssel is elismertek.
Bálint József testvér köszöntötte a gyülekezetet, majd a kezdő imádság után közösen énekelt az alkalmi gyülekezet. A sarkadkeresztúri kis gyülekezetről érdemes azt tudni, hogy igen kevesen vannak. A fiatalok a munkalehetőség hiánya miatt sajnos elmennek, elköltöznek, határon innen és túl próbálják megkeresni a megélhetési lehetőséget. Így valóban nagy öröm és szinte csoda volt, hogy legalább az ünnep alkalmából megtelt az Isten háza az ünneplők sokaságával. Érezhettük Isten jelenlétét és a meleg testvéri szeretetet. Különleges nap volt ez a számunkra. Megtisztelő volt az is, hogy személyre szóló meghívót kaptunk a gyülekezettől. Ettől függetlenül is természetesen mindenkit szeretettel fogadtak, aki az Úr házába érkezett ezen a kedves napon.
Az igehirdetés szolgálatát Papp János testvér, a Magyarországi Baptista Egyház elnöke végezte. Az orgonánál Perlaki Attila foglalt helyet.
Az istentiszteletet délelőtt Bálint József (sarkadkeresztúri) igehirdető, délután pedig Krisán Zoltán, a gyülekezet ügyintéző lelkipásztora vezette.
A délelőtti igehirdetés a Márk evangéliumából hangzott. Amint Papp János testvér azt hangsúlyozta: igaz, földi értelemben az aratási ünnepről, az aratásról a gabona betakarítása jut az eszünkbe, ami szinte természetes is, és hálára fakasztja a szívünket, ajkunkat. Ezen a helyen azonban Jézus nem a mezőgazdaságról szólt. Ez a kép csupán eszköz volt akkor és ma is az ő kezében. Hiszen a lelkünkhöz, a szívünkhöz és az értelmünkhöz akart, akar szólni.
Mindjárt az igehirdetés elején egy jól ismert irodalmi alkotás címére kaphattuk fel a fejünket Pató Pál úr nevét hallva. Engem Isten már ebben a pillanatban megszólított, s az egybegyűlt alkalmi gyülekezet szintén nagy figyelemmel kísérte végig az igehirdetést.
Három fontos kérdésre kaphattunk választ, ami megtalálható a Pató Pál úr című versben is:
• majd
• másvalaki
• Miért én?
A példázat nem a dologtalan emberről szól. Azonban ez a fajta lustaság minden embert megkísért.
Valóban a vetés a földműves feladata. A növekedés, az áldás az Istentől van. A termést a magvetőnek kell ebben az értelemben betakarítania. Ugyanakkor időről időre megkísértetünk: „Miért pont én, miért éppen én?”
Papp János testvér egy megtörtént esetet mondott el. Egyszer valakivel beszélgetett egy feladatról, s ez a valaki annyit válaszolt, hogy „aludjunk rá még egyet”. Az illető tapasztalata szerint majd megoldódik a kérdés. Ez a szemléletmód bizony megkérdőjelezhető. „Ej, ráérünk arra még…” – mondaná Pató Pál úr mogorván.
Migráció: kinek a felelőssége határon belül és határon kívül a migráció és az elvándorlók nyomon követése? Kérdezzük meg, hogyan segíthetünk! Van feladatuk a befogadó gyülekezeteknek. Az elnök testvér egy nemzetközi konferencián vett részt, ahol egy árvaházba volt lehetősége ellátogatni. A gyermekeket felügyelő vezető a gyermekekkel körülvette Papp János testvért, és imádkoztak érte.
Ez a példázat nem a Pató Pálok igéje. Vannak emberek, akiknek a munka a szenvedélyükké válik, és úgy gondolják, nélkülük semmi nem történhet. Sokszor látunk olyanokat, vagy akár találhatjuk magunkat olyan helyzetben, hogy kínos pontossággal meg kell felelni.
Vannak, akik a farizeusokhoz hasonlóan parancsokat, különféle szabályokat próbálnak felállítani, ráerőltetni másokra.
Az ige a magától növekvő termésről beszél. A farizeusok Jézus korában is próbáltak szabályokat felállítani. Mi emberek nézzük gyermekeink felnövekedését. Az igét olvasva is itt az aratás ideje.
(Papp János testvér elmondása szerint részt vehetett Billy Graham temetésén, ahol 2500 meghívott volt jelen. Maga a temetés nem az elhunyt személyét méltatta leginkább, hanem gyakorlatilag elmondható, hogy Billy Graham utolsó nagy evangelizációja volt, mely egész életében jellemezte az elhunytat.)
Isten azt akarja, hogy életünk Isten dicsőségét hirdesse.
A délelőtti istentisztelet zárásaként a 146. éneket énekeltük, melyben megvallhattuk, mit, kit is jelent számunkra Jézus Krisztus. „Jézus, hű Megváltóm…”
A délutáni istentiszteletre a méhkeréki fúvósok zenei szolgálata hívogatott. A délutáni igehirdetés a Lukács evangéliuma 23,32–34 textus alapján hangzott. Témája: igazán fontosak akkor leszünk, ha közvetítjük az evangéliumot. Üzenete: nincs olyan mélység, ahonnan Jézus Krisztussal ne lehetne kikerülni. Az evangélium a világnak bolond beszéd, számunkra azonban a lelki táplálékunk napról napra.
Engem a három keresztről szóló magyarázat fogott meg a legjobban.
Tudod-e, testvérem, miért volt ott, ahol Jézus Krisztust keresztre feszítették, három kereszt? Az egyik kereszt a munkamániásoknak, a drog- és egyéb függőségben élőknek szól. Azoknak lett felállítva, és már nincs rajta hely. Ne akard önmagad keresztre feszíteni!
A harag, az irigység sokszor a családokban, a gyülekezetekben is jelen van. Néha szűk körben, néha tágabban. Hányszor és hányszor látunk megtört, tönkrement családokat, kapcsolatokat felszegezve oda a második keresztre. Látod, ezek a keresztek foglaltak. De a harmadik kereszten még Jézus Krisztus mellett van hely. Jézus Krisztus meghirdeti, hogy egyetlenegy kereszttel van dolgunk. Az ő keresztjén még ma is van hely számodra, számunkra, hiszen vállalta és maradéktalanul fölvitte a bűneinket a keresztre.
A kérdés most így hangzik feléd, mindenki felé: Számodra Jézus Krisztus keresztje egy szimbólum, vagy Pál apostollal együtt az Isten átölelő szeretete? Az a kérdés, hogy tudsz-e vele valamit kezdeni? Vegyük le a tekintetünket a jobb és a bal keresztről, és emeljük alázattal, bűnbánó szívvel a középső keresztre! Azon mindig van hely Jézus Krisztus mellett a számodra is.
Imádkozzunk, és a hozzánk nőtt dolgokat tegyük le, szabaduljunk meg tőlük, a sallangoktól, a bálványainktól!
Hidd el, Isten fel tud emelni!
Papp János testvér igehirdetése után Krisán Zoltán, a gyülekezet ügyintéző lelkipásztora imádságra, önvizsgálatra hívta az egybegyűlteket, majd egy testvér vitt bennünket Isten színe elé imádságban.
A zenei szolgálatok mellett Stelkovicsné Judit, Patkás Tamásné, Bálint Borbála költeménnyel, Bálint Béla énekszólóval szolgált, majd a férfikar énekelt.
Az ünnepélyt követően a terített asztal mellett szeretetvendégségen gondolhattuk tovább a hallottakat, és beszélgethettünk a ritkán, de szívesen látott testvérekkel, ismerősökkel.
Soli Deo gloria!