Amikor megérkeztek Jeruzsálembe az Úr házához, egyes családfők önkéntes adományokat ajánlottak föl az Isten háza javára, hogy felépítsék azt a régi helyén. Erejükhöz képest adtak az építés költségeire hatvanegyezer aranydrahmát, ötezer ezüstminát és száz papi köntöst. A papok és a léviták meg a hazatért nép, az énekesek, a kapuőrök és a templomszolgák letelepedtek a maguk városaiban; egész Izráel a maga városaiban.

Gondolatok az igéről

„Ez kötelező?” – hangzik sokszor a kérdés. Muszáj? Nélkülözhetetlen? Néha épp a minimumot szeretnénk csak megütni. Nincs ezzel semmi baj, ha minimumot akarunk csak adni a jelentéktelen dolgokban. De más a helyzet, ha Istenről van szó. Mit adunk neki? A minimumot? A silányat? A fölösleget? Ő a legjobbat érdemli! Nem azért, mert muszáj vagy kötelező lenne. Mi mást adhatnánk annak, aki saját Fiát nem kímélte, hanem odaadta értünk? Életével fizetett azért, hogy életünk legyen. Mi mást tehetnék azzal az élettel, amit tőle kaptam, mint hogy neki adom? Nem kényszerből, hanem szívből. Nem a fölösleget, hanem a legjobb részét. Az igazi áldozat ott kezdődik, amikor megérezzük. Az egész életünk az övé, így ha mindenünket neki adjuk, még mindig csak annyit adtunk neki, amit úgyis tőle kaptunk. Legyen ez szívből és önként egy jó illatú áldozat ma neki! Hogyan tudnád ma kifejezni az Úr felé háládat? Hogyan tudnád ma megerősíteni odaszánásodat, hogy életed egy élő és szent áldozat legyen előtte?