A karmesternek: „A szőlőtaposók” kezdetű ének dallamára. Dávid zsoltára.- Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön, az égen is megmutattad fenségedet! Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben, hogy elnémítsd az ellenséget és a bosszúállót. - Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak. Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön!

Gondolatok az igéről

A tegnapi alapozás után mélyedjünk el ember voltunk csodájában! Részesüljünk a pusztulásból kimentő hatalmas kegyelemben, mellyel a felséges Isten az egeken áthatolva közel emel magához. Ebből fakadóan emberi magasztosságunkról és dicsőségünkről, méltóságunkról álmélkodjunk a zsoltár segítségével! Ugye, milyen furcsa, hogy ilyen jellemzőink kerülnek elő? Sokszor méltatlanná tesz bennünket alantas és dicstelen voltunk, és létünkkel rácáfolunk Isten szavaira. Szögesen eltérünk tervétől. Csak egyvalaki tudta azt megvalósítani, Jézus, az Isten Fia. Aki virágvasárnap idézte ezt a zsoltárt a haragvó főpapoknak a hozsannázó kisgyermekek védelmében (Mt 21,15–16). S mindezt ember fiaként tette, amiről elképesztő bátorítást olvashatunk a Zsid 2,6–18-ban. Hidd hát el, hogy rácáfoló gyakorlatunk ellenére Isten tervében úgy szerepelünk mi, emberek, mint teremtésének koronája, legfőbb művészi alkotása! Törődik velünk, gondja van reánk, minket részesít dicsőségében, és megosztja uralmát. Velünk, emberekkel. Építsük hát! Képzeld bele magad a téged körülvevő teremtmények (növények, állatok és embertársaid) helyzetébe: amikor ma kapcsolatba kerülsz velük, Istentől kapott magasztosságodat és méltóságodat sugárzod feléjük?