„Már azt gondoltam: Nem lehet reménykednem és bizakodnom az ÚRban! Üröm és méreg nyomorúságomra és hontalanságomra gondolnom; mindig erre gondol, és elcsügged a lelkem. De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek: Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! Az ÚR az én osztályrészem – mondom magamban –, ezért benne bízom. Jó az ÚR azokhoz, akik benne reménykednek, akik hozzá folyamodnak. Jó csendben várni az ÚR szabadítására.”

Gondolatok az igéről

Az övé voltam. Benne reménykedtem, benne bizakodtam. Az­tán valami elromlott. Próbába kerültem? Bűnt követtem el? Másban kezdtem reménykedni és bizakodni, más felé fordult a szívem, s most megérkeztem a reményvesztés helyzetébe (lásd tegnapi ige és magyarázat)? Másban nem bízok már, az Úrhoz meg visszatérni?! Lehetséges ez? Mintha minden lehetőség be lenne zárva előttem.
Azt gondolom, nincs remény. Amire gondolni tudok, az mind csak a veszteség és fájdalom. Jó, ha ezt elkezdem megbeszélni mennyei Atyámmal. „Uram, te mire gondolsz? Te is csak ezekre a gátakra tudsz gondolni? Mire gondolsz, amikor rám nézel?” Mert amikor azon gondolkodom, hogy ő mire gondol velem kapcsolatban, akkor máris bekerült a képbe ő. Eszembe jut, hogy kicsoda ő, hogy mutatkozott be nekem, miket mondott nekem. Mindjárt nem rólam van szó, hogy mit gondolok én, hanem hogy mit gondol ő. Ezt jelenti a fordulópont, a 21. vers: „De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek...”
Csak egyet tanácsolhatok neked, kedves barátom: akkor gondold meg újra! Ha kell, újra és újra. Ne abból indulj ki, hogy ki vagy te, és hol tartasz, hanem arra figyelj, ki ő, és mit mond! Ő sze­ret, irgalmas, hűséges, jó, szabadító. Ennél nincs jobb hír!