„Dávidé. Világosságom és segítségem az ÚR, kitől félnék? Életemnek ereje az ÚR, kitől rettegnék? Ha rám támadnak is a gonoszok, szorongató ellenségeim, hogy marcangoljanak engem, majd megbotlanak, és elesnek. Ha egy egész tábor jön is ellenem, nem fél a szívem. Ha háború tör is rám, én akkor is bizakodom. Egy dolgot kérek az ÚRtól, azért esedezem: hogy az ÚR házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az ÚR, és gyönyörködhessem templomában. Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem. Így hát fölemelt fővel állok ellenségeim között, ezért örvendezve mutatok be áldozatot az ÚR sátrában, és éneket zengek az ÚRnak. Halld meg, URam, hívó hangomat! Könyörülj rajtam, hallgass meg! Ha ezt mondod: Járuljatok színem elé, szívem így válaszol: Színed elé járulok, URam! Ne rejtsd el előlem orcádat, ne utasítsd el haragosan szolgádat! Te vagy az én segítségem, ne vess el, ne hagyj el, szabadító Istenem! Ha apám, anyám elhagyna is, az ÚR magához fogad engem. URam, taníts meg utadra, vezess a helyes ösvényen, mert ellenségeim vannak! Ne dobj oda ellenségeim indulatának, mert hamis tanúk támadtak rám, bosszút lihegnek. De én hiszem, hogy még meglátom az ÚR jóságát az élők földjén. Reménykedj az ÚRban, légy erős és bátor szívű, reménykedj az ÚRban! ”

Gondolatok az igéről

Öröm olvasni ezeket a sorokat! De jó is az, amikor valaki ilyen jó lelkiállapotban van, rendben van az Úrral! Annyi reményteljes megvallás az Úrról: világosság, segítség, erő, jóságos, oltalmazó. Igen, ezek az Úrról szólnak, mert őrá néz a zsoltáros, az imádkozó. Csakis így lehet telve a szív csordultig örömmel, hálával és reménnyel. Pedig nem minden rózsás: e nagyszerű, magasztaló szavak hátterében mintegy ellenpontként felkomorlik a múlt, a személyes tapasztalat, a kitettség. Egykori csaták, próbák, megélt nehéz idők sejtelme súlyos kifejezésekben: félnék, rettegnék, támadnak, szorongatnak, háború, veszedelem. De ahogy haladunk előre a zsoltárban, egyre világosabb lesz, hogy nem távoli múltról, megvívott győztes csatákról van szó csupán, hanem nagyon is a jelenről. Megérkezünk a zsoltáros jelen idejébe, ahol a szép és általánosan értelmezhető sóhaj („lakhassam házában”) után elkezdenek sokasodni a nagyon is konkrét kérések, felhangosodik a segélykiáltás. Mert hogy sok más zsoltárral ellentétben (pl. 73.) ez a zsoltár nem lecsendesedik, hanem felerősödik! Nem lezárt hitharc végső szép summával, hanem az ütközet csúcspontja, reménylett győzelemmel. Milyen csodálatos, hogy az Istenről kimondható igazságok nem súlytalanná válnak ebben a téttel teli pillanatban, hanem a legelőkelőbb, győztes fegyverzetté!