„Akkor feddeni kezdte azokat a városokat, amelyekben a legtöbb csodája történt, mert nem tértek meg: Jaj neked, Korazin! Jaj neked, Bétsaida! Mert ha Tíruszban és Szidónban történtek volna azok a csodák, amelyek nálatok történtek, régen megtértek volna zsákruhában és hamuban! Sőt mondom nektek: Tírusznak és Szidónnak könnyebb lesz az ítélet napján, mint nektek. Te is, Kapernaum, talán az égig emelkedsz? A pokolig fogsz alászállni! Mert ha Sodomában történtek volna azok a csodák, amelyek nálad történtek, megmaradt volna a mai napig. Sőt mondom nektek, hogy Sodoma földjének könnyebb lesz az ítélet napján, mint neked.”

Gondolatok az igéről

Amikor Jézus ezt a keserűséget kiönti szívéből hallgatósága előtt, a világtörténelem legnagyobb csodája még hátravan.
Ha Isten szerint már akkor is elegendő természetes és természetfölötti bizonyíték volt ahhoz, hogy az ember felismerje őt, és döntsön mellette, akkor most, amikor évezredekkel Krisztus halál feletti győzelme, feltámadása után vagyunk, vajon miben reménykedünk, milyen kifogásokkal merjük indokolni Isten létének és a megváltás művének fel nem ismerését? Egyben biztosak lehetünk: jól felépített érvrendszerünk („nem voltam biztos benne”, „nem volt időm ezzel foglalkozni”, „a keresztények nem éltek krisztusi módon”, „kínos lett volna ennyi évesen/az én pozíciómban egy pálfordulás”, „azt reméltem, hogy végül úgyis mindenki a mennybe jut”, „a szüleim másra tanítottak”, „más vallás divatosabb volt” stb.) nevetségesen fog hangozni az ítélet napján. Nevetni rajta csak a sátán fog, Krisztus szomorú lesz, az ember pedig végérvényesen elveszett, pedig nem sokon múlott...
Felismered-e életed csodáit?
Látod-e az Isten ujját a gyógyulásodban vagy épp a szen­ve­dé­sedben?
Világos-e számodra, hogy ő nem a kultúrád része, hanem a valóság, amelyben élsz és halsz?
Vajon milyen példa az életed az örök élet szempontjából: el­rettentő vagy követendő?