„Továbbmentek tehát, és épp akkor ment le a nap, amikor a benjámini Gibea mellett voltak. Akkor befordultak, hogy bemenjenek oda, és megszálljanak Gibeában. Bementek és leültek a város terén, de senki sem fogadta be őket a házába éjszakára.
Végre egy öregember jött este a mezei munkából. Ez az ember Efraim hegyvidékéről származott, és jövevényként élt Gibeában, annak a helynek a lakói pedig benjáminiak voltak. Amikor fölnézett az öregember, és meglátta az úton levő embert a város terén, megkérdezte: Honnan jössz, és hová mész? Ő azt felelte neki: Átutazóban vagyunk a júdai Betlehemből Efraim hegyvidékének a szélére, mert odavaló vagyok. A júdai Betlehemben jártam, és most az ÚR házához megyek, de senki sem fogad be engem a házába. Pedig szalmánk és abrakunk is van a szamarainknak, van kenyerünk és borunk is magamnak, szolgálóleányodnak és ennek a legénynek, aki szolgáddal van; nincs szükségünk semmire. Ekkor azt mondta az öregember: Békesség neked! Amire csak szükséged van, az az én gondom. Csak itt ne maradj a téren éjszakára! És elvezette a házához, abrakot adott a szamaraknak, azután megmosták a lábukat, majd ettek és ittak.”

Gondolatok az igéről

Hacsak nem voltak rendkívül szokatlan körülmények a nyáron, úgy már csűrökben és kamrákban vár további felhasználásra mind­az, amit betakarítottak az aratók.
Így van ez életünk őszén is: ha nem égett le múltunk minden begyűjtött kincse, akkor valahol a szívünkben és a kamránkban, bankszámlánkon további felhasználásra vár. Kár lenne azt hinnünk, hogy mind a miénk. A javakat Istentől kapjuk. A lelkiek és az anyagiak is másokkal megosztva növelik értéküket. Csak így kerülhetnek át a „mennyei bankba”.
Beszédes lehet számunkra a Biblia által megörökített öregember nagy­lelkű felajánlása. Az idegen, akivel szóba elegyedett a város te­rén az esti szürkületben, nyíltan feltárta előtte, hogy szükségük mind­össze egy fedélre lenne, mert van náluk koszt és kvártélynakvaló maguknak és az állataiknak is. Hallva, hogy bár nem csavargók, mégsem nyílt meg előttük egyetlen ajtó sem, ez az öreg nagy dolgot tett volna csupán azzal is, ha beengedi őket a por­tájára. De az ő szíve többet diktált! Megosztotta velük ott­honát, kenyerét, társaságát, a szívét. Nem ült az élete során felhalmozott vagyonán (a mezőről, munkából érkezett most is). Amint meglátta az Isten által számára elkészített jótettet, meg­tette, ami tőle telt.