Jézus pedig elindult tanítványaival együtt a Cézárea Filippi mellett levő falvakba. Útközben megkérdezte tanítványaitól: Kinek mondanak engem az emberek? Ők így feleltek: Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások pedig egynek a próféták közül. Jézus tovább kérdezte őket: Ti kinek mondotok engem? Péter így válaszolt neki: Te vagy a Krisztus. Jézus pedig megparancsolta nekik, hogy senkinek se beszéljenek őróla.

Gondolatok az igéről

Úgy véljük, ha Péter apostollal együtt mi is megvalljuk Krisztus istenségét, már elégedettek is lehetünk magunkkal. Pedig ez csak a mi vélekedésünk, ami semmivel sem befolyásolja azt, hogy Jézus a valóságban kicsoda. Az ő dicsősége nem tőlünk, emberektől függ. Az Andrássy úti felvonulás alkalmával vitték a táblát, rá volt írva: „Emeljük föl Jézust!” – Azon gondolkodtam: lecsúszott volna a trónjáról, hogy föl kell emelni? De sokat gondolnak magukról, akik az hiszik, hogy erre képesek! Ám fordítsuk meg a kérdést! Kinek tart ő minket? Mert rólunk viszont az a valóság, ahogy ő lát minket. Az Ószövetség tele van egy sajátos szófordulattal: „az Úr előtt”. Ami ott rendben van, az tényleg rendben van. Ami ott nincs rendben, az nincs rendben. Mármint nálunk. Ez a kifejezés: „az Úr előtt”, az őstörténettől a Jelenések könyvéig megtalálható a Bibliában. Noé igaz volt az Úr előtt (1Móz 7,1), Káin viszont futott az Úr elől (1Móz 4,16). „Az Úr előtt állni” – erőteljes minősítése egy Istentől igazolt ügynek vagy embernek (1Móz 18,22). De ez egyben védelem is. Elvettetni az Úr elől egyenlő a halállal, sőt a kárhozattal. Az Úr előtt maradni egyet jelent a megtartatásunkkal és az üdvösségünkkel. „Az Úr előtt állni” – mindenki számára egyenlő egyfajta ítélettel és felmentéssel. Méghozzá mindkettővel egyszerre. De akik ezt vállalják, azoknak nevét Jézus megvallja az ítélet napján Isten és az ő angyalai előtt (Lk 12,8).