„Bárcsak lenne a pusztában egy kunyhóm az út mentén! Elhagynám népemet, elmennék tőle, mert mindenki házasságtörő, hűtlen társaság! Nyelvük olyan, mint a kifeszített íj, hazugsággal biztosítják hatalmukat az országban, nem pedig igazsággal! Egyik gonoszságot teszik a másik után, de engem nem ismernek – így szól az ÚR. Óvakodjék mindenki a felebarátjától, még a testvérben se bízzatok! Hiszen a testvér is mind rá akar csak szedni, rágalmakat terjeszt még a felebarát is. Becsapják egymást az emberek, nem mondanak igazat. Hazug fortélyokra tanítják nyelvüket, folyvást romlottságon fáradoznak. Lakóhelyed álnokság tanyája; az álnokság miatt tudni sem akarnak rólam – így szól az ÚR. Ezért így szól a Seregek URa: Megolvasztom, megvizsgálom őket, mi mást tehetnék népemmel? Gyilkos nyíl a nyelvük, szájuk álnok módon beszél, békességről beszélnek egymással, de magukban cselt szőnek. Ne kérjem számon ezeket – így szól az ÚR –, és ne álljak bosszút az ilyen népen? Zokogva siratom a hegyeket, gyászolom a puszta legelőit, mert kiégtek, ember sem jár arra, és nem hallik a nyájak bégetése. Az ég madarai és a jószágok is elbujdostak, elköltöztek. Jeruzsálemet kőhalommá teszem, sakálok tanyájává, Júda városait pedig lakatlan pusztává teszem.

Ki az a bölcs ember, aki ezt megérti, és hirdetni tudja, amit az ÚR szája kijelentett neki: Miért vész el az ország? Miért ég ki, mint a puszta, ahol senki sem jár?

Megmondta az ÚR: Mivel elhagyták tanításomat, amelyet én adtam nekik, nem hallgattak szavamra, és nem aszerint éltek, hanem megátalkodott szívvel követték a Baalokat, amire elődeik tanították őket, ezért így szól a Seregek URa, Izráel Istene: Ürömmel etetem meg ezt a népet, és méreggel itatom meg őket. Szétszélesztem őket olyan népek közé, amelyeket nem ismertek sem ők, sem elődeik, és fegyvert küldök a nyomukba, amíg csak meg nem semmisítem őket! Ezt mondja a Seregek URa: Gondoskodjatok siratóasszonyokról, hívjátok őket, hogy jöjjenek! Üzenjetek a siratáshoz értőknek, jöjjenek ide! Sietve kezdjenek elsiratni minket; a mi szemünk is hadd lábadjon könnybe, a mi szemünkből is omoljon a könny! Mert siratóének hangzik a Sionról: Jaj, hogy elpusztultunk, de nagy szégyen ért bennünket! El kellett hagynunk ezt a földet, feldúlták lakóhelyünket! Halljátok hát, asszonyok, az ÚR igéjét, figyeljetek arra jól, amit mond! Tanítsátok lányaitokat siratóénekre, egyik asszony a másikat erre a gyászénekre: Bemászott ablakainkon a halál, betört palotáinkba; kiirtotta a gyermekeket az utcáról, az ifjakat a terekről! Beszélj! – így szól az ÚR: Úgy hevernek ott az emberek hullái, mint trágya a mezőn vagy mint gabona az arató mögött, amelyet nem köt kévébe senki. Ezt mondja az ÚR: Ne dicsekedjék bölcsességével a bölcs, ne dicsekedjék erejével az erős, ne dicsekedjék gazdagságával a gazdag! Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az ÚR, aki szeretetet, jogot és igazságot teremtek a földön, mert ezekben telik kedvem – így szól az ÚR!

Eljön az idő – így szól az ÚR –, amikor megbüntetek minden körülmetéltet és körülmetéletlent: Egyiptomot és Júdát, Edómot és az ammóniakat, Móábot és mindazokat, akik körülnyírt hajúak, és a pusztában laknak. Mert mindezek a népek körülmetéletlenek, Izráel egész háza azonban körülmetéletlen szívű.”

Gondolatok az igéről

Kétféle módon lehet sírni a bűn kapcsán. Lehet siratni mindazt, ami elveszett. Amit a bűnös eltékozolt, amit a bűn fölemésztett. Lehet a következményt látva sírni: a nyomort, a pusztulást, a halált. S ha ebbe a sírásba belehasad a sirató szíve, lehet, hogy még az is szerencsésebb, mint ha örök időkre kellene élő halottként ve­getálnia. De lehet életre is sírni! „Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre...” (2Kor 7,10) Ebben a sírásban kitisztulhat az ember tekintete, kitisztulhat a szíve és minden eddigi szándéka. Ezután minden más lesz.
Nem, nem tűnik el mindaz, ami fájt. A bűn pusztításának nyo­ma még mindig ott van. Ott van az utakon, ott van a lelkekben. Az üröm íze is ott van még a szájban. De most már mégis biztos, hogy eljön az Úr, eljön az ő igazsága. Az is lehet, hogy ez még mindig fájni fog, de ez mégis más, mert a „szeretve vagyok” biztos tudása élhet már: „mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” (Zsid 12,6) A fájdalom, a gyász könnyei így formálódhatnak Isten kegyelmében a megvigasztaltatottság és a reménység könnyeivé.