Visszatekintve értjük meg Őt

Egy mobiltelefon igencsak könnyű, olykor mégis nehéz fölemelni… Most is épp így érzem, ám feleségem nógatására mégis erőt veszek magamon, és fölhívom hónapok óta járni is alig tudó, fájdalmaktól gyötrött és most újabb műtéten átesett nőtestvéremet. Amikor meghallom fáradt hangját, jó szóval bátorítom, a Megváltó irgalmáról és a mi együttérző szeretetünkről biztosítva őt. Válaszait hallgatva valami szokatlant érzékelek: bajait pontosan felsorolja ugyan, de egyáltalán nem panaszkodik. Én arra készültem, hogy majd nekem kell nyugtatgatnom őt, ám közben szavai nyomán engem tölt el a belőle áradó béke. Hogy ennek forrása Istenbe vetett bizalma és reménysége, azt a beszélgetést záró mondata értette meg velem: „Nem tudom, hogy miért engedi meg a jó Atya mindezt az életemben, de visszatekintve meg fogom érteni…”

Mi, akik az Úr Jézus tanítványaivá lettünk, de sok tépelődéstől, zúgolódástól, kiábrándultságtól, csalódástól menekülhetnénk meg, ha mindig szívünkben élne a bizonyosság: „Most nem értem, de visszatekintve meg fogom érteni…”

Ennek mind egyéni sorsalakulásunkkal összefüggésben, mind pedig az üdvtörténet érthetetlennek tűnő eseményeivel kapcsolatban is a hitvallásunkká kellene lennie. E vallomás alapja az egykor Mózesnek adott isteni kijelentés:

„kezemmel betakarlak téged, míg átvonulok. Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meglátsz engemet…” (2Móz 33,22–23; Károli)

Az üdvtörténet emberi értelmet próbára tevő szakasza az Úr Jézus szenvedéstörténete. Már a puszta előrejelzése is az volt. Jézus Krisztus még épp csak elkezdte „mondani tanítványainak, hogy… meg kell öletnie” (Mt 16,21), már kirobbant Péterből a szenvedélyes tiltakozás. Amikor aztán nagycsütörtökön romba dőltek elképzelései, amelyeket a Jézus mellett titkon remélt diadalmas jövőjéről felépített, szörnyű csalódása szétfoszlatta pászkavacsorai hűségfogadkozását, és háromszoros tagadóvá tette őt.

A Megváltónak a Gecsemáné-kerti imatusától a golgotai kereszthalálon át a holttetemét befogadó sírüregig vezető útjáról ellenségei, de még barátai is úgy gondolták, hogy nyilvánvalóvá lett a megváltó isteni szándék veresége…

Ám elérkezett a csodálatos húsvét! Nemcsak az éjszaka baljós árnyait oszlató pirkadattal, hanem az Úr Jézus feltámadásának reménytelenségünk sötétjét elűző örömhírével, evangéliumával!

Húsvét akkor és azóta is nemcsak a feltámadás, hanem a megvilágosodás ünnepe is egyben. Péter, de a többi tanítvány is a húsvéti diadal felől visszatekintve érthette meg végre a testté lett Ige, Jézus Krisztus sokszor és sokféleképp félreértett és lényegében elutasított útját. Megértették, hogy megváltásunkért ezeket el kellett szenvednie, és éppen ezáltal dicsőülhetett meg (vö. Lk 24,26). Ráeszméltek, hogy mindaz, ami az Úr Jézussal történt, nem ármánykodó ellenségei által megszervezett bukás volt, hanem a világ teremtése előtt kiválasztatott egyszülött Fiú önkéntesen és mentő szeretetből véghez vitt engesztelő áldozata.

Húsvét felől visszatekintve érthetjük csak meg mi is, hogy Isten szeretetének e döntő győzelme által végre megszabadultunk a minket rabszolgaként fogva tartó embergyilkos sátán hatalmából.

Jézus Krisztus, Úrként szívből tisztelünk,

Mert e földre jöttél, hogy elvedd a bűnt.

Bárányként meghaltál értünk Golgotán,

A halált legyőzted húsvét hajnalán.

(Gerzsenyi László, BGyÉ 21)