Rövid megemlékezés Pátkai Béla lelkipásztorról

1815

“Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid. 13,7)

Pátkai Béla (Ócsa, 1947. augusztus 10.  – Bonyhád, 2015. július 4.)

(Pátkai Béla lelkipásztor) az ócsai gyülekezetben nőtt föl, ahol elkötelezett hívő nagymamája különösen nagy hatással volt rá.

Az utcájukban lakók sokat emlegették a három Pátkai csemetét amint vasárnap reggelenként egymásba karolva, vidáman indultak az imaházba.

Abban az időben Hetényi Lajos testvér fogta össze a fiatalokat, ott ült dacosan a 14 éves fiatalember, míg végül megtörve igent nem mondott a hívó szóra. Amikor gyülekezeti felvételén az idős Hetényi Pál lelkipásztor csak annyit mondott, hogy „a jövő lelkipásztorát látom benne” – mindenki egyetértett vele.

Szép idők voltak ezek az Ócsai Gyülekezetben, 1962.  nyarán 26-an merítkeztek be Kovács Géza testvér közreműködésével. Ezek a fiatalok építették tovább a gyülekezetet és többen ma is itt vannak a gyászolók között.

Később még teológusként sem tudta, hogy korábban kitanult szakmája mekkora áldás lesz hűséggel szolgált gyülekezetei életében. Élete utolsó napjáig betartotta a „dolgozzál és imádkozzál” elvet, és a lelki építkezés mellett ott sorakoztak az új vagy felújított imaházak.

Fiatal családját az akkor 5 gyülekezetből álló dombóvári körzetben kezdte nevelni, ahol friss energiájából sokat a második világháború után Németországba kitelepített testvérek összefogására áldozott. Amikor erre az időre emlékezett, boldogan mosolyogva mondta, hogy „akkoriban két végéről égettem a gyertyát”, pedig ez az időszak már egészségét is alaposan megpróbálta.

Az évtizedes feladat után hét sokat emlegetett nyíregyházi év következett, ahol a gyülekezet példamutató szeretettel állt lelkipásztora mellett, s a tíz kis gyülekezetből álló szórványkörzet hamar hozzászokott a nyáron kismotoron, az akkor még nagy értéket képviselő vérnyomásmérővel érkező lelkipásztorhoz.

Hét bő esztendő volt ez az egész családnak lelkileg, de az 1989-es változások már megint valami újat hoztak, s az Élet Szava Alapítvány műszaki vezetőjeként kicsit másfajta gondok nyomták a vállát: nyaraló fiatalok ezreinek ellátása, és az ehhez nélkülözhetetlen munkások irányítása, reggeli áhítattal munkába indítása.

A „dolgozzál és imádkozzál” elvből azonban túl sok hangsúlyt kapott a gyakorlati munka, s az Apát jól ismerő család már kíváncsian találgatott, amikor négy év után a Kispesti Gyülekezet meghívása megérkezett. Újabb munkában is bő esztendők következtek, nem is kevés, s az egyre gyorsabban pergő évek missziótitkárként is látták, nem ritkán Ukrajnában, valamint missziókerületi elnökként, a Tahi táborért csapatot toborzó ügyintézőért és nem utolsó sorban nagypapaként. Missziói titkárként 3 éven át az egyház Elnökségének tagja volt.  17 éven át volt kuratóriumi tagja a Baptista Szeretetszolgálat Alapítványnak.

A nyugdíjas évek már Bonyhádon kezdődtek, két kezével épített házában, ahol újabb álma vált valóra, s ahol szeretett hegyeire emelte szemét a reggeli áhítat előtt, közben és után.

Amikor később elvállalta a Bonyhádi és a Váraljai Gyülekezet felkérését már mindnyájan tudtuk, hogy rendkívül tevékeny élete alatt se nem kötelességből, se nem kényszerből dolgozott. Önként és örömmel vette sorra a napi feladatokat, s csak ekkor értettük meg, hogy ezért nem fáradt. Az elhivatott lelkipásztorban egyre jobban volt látható az állhatatosan szerető férj, a három gyermekéért aggódó édesapa, és az öt unokában egyre több örömöt találó, egyre játékosabb, egyre könnyebben feloldódó nagypapa.

Élete példáját még tanulják utódai , s a sír mellett megjelent gyászolók száma a bizonyíték arra, hogy nem egyedül vannak.