Ötven éves a budai kápolna

1995

Jubileumi időszakot élünk. Tavaly Isten iránti hálával arra emlékeztünk, hogy 100 éve kezdte meg működését a Baptista Árvaház Ócsán, amelyből a budapesti Hegyalja útra költözését követően, 90 évvel ezelőtt jött létre az Árvaházi Gyülekezet mai nevén a Budai Baptista Gyülekezet. Idén pedig azért adunk hálát, hogy már fél évszázada használhatjuk az új gyülekezeti házat az Alsóhegy utcában.

A minap egy kisebb körben a beszélgetés során elhangzott egy vélemény, miszerint az imaház és a saját házunk, lakásunk között – szentség tekintetében – nincs semmi különbség, tehát az imaház épülete sok olyan eseménynek helyet adhatna, amilyenekre nem is merünk gondolni az emberi hagyományok miatt. Azóta komolyan foglalkoztat a kérdés, és kutatom a Szentírást, hogy így van-e vagy pedig másképp.

Első megközelítésben úgy vagyok ezzel a felvetéssel, mint az úrvacsorával. Meggyőződésem, hogy a kenyér és a bor magunkhoz vétele nem csupán emlékezés az Úr Jézus szenvedésére és halálára. Hiszem, hogy egy-egy ilyen alkalommal bensőséges közösségünk van az Úrral és egymással, valamint megerősítjük az Istennel kötött szövetséget a Szentlélek által. Tehát az úrvacsoratöbb mint emlékezés!

Ma élő hívő emberek közkeletű vélekedése szerint Izrael népének tagjai úgy hitték, hogy Isten a jeruzsálemi templomban lakik, és csak ott lehet vele találkozni. Ezért a templom szent hely, ahol semmilyen más, profán dolgot nem szabad tartani vagy művelni. Érdemes figyelmesen elolvasnunk Salamon templomszentelési imádságának ide vonatkozó részét:

De vajon lakhatik-e Isten a földön? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged, hát még ez a ház, amelyet én építettem!” (1Kir 8,27).

Tehát Salamon tisztában van azzal a ténnyel, hogy a hatalmas Isten maga nem lakik a templomban, csupán az Ő neve van ott, de azt sem lehet kiejteni, csak körülírni tulajdonságainak említésével.

A bölcs király után következő ezer esztendő persze hozott a jeruzsálemi templommal kapcsolatban gondolkodásbeli torzulásokat. Mit is mond Megváltónk a templom megtisztításakor: „Nincs-e megírva: ’Az én házam imádság háza lesz minden nép számára’? Ti pedig rablók barlangjává tettétek.” (Mk 11,15–19). Visszatérve Salamonhoz, éppen azzal a gondolattal folytatja, hogy kéri Istent, hallgassa meg szolgájának és a népnek a templomban elmondott imádságát, könyörgését, és bocsássa meg vétkeiket. Jézus kortársai, a nép vezetői nem megkönnyítették a birodalom tartományaiból érkező imádkozni és áldozni vágyók helyzetét, hanem arra kényszerítették őket, hogy pénzüket templomi sékelre váltva vásároljanak „szolgáltatást”.

Vagy ott van az a másik torz gondolat, amely szerint egyedül Jeruzsálemben lehet és szabad Istent imádni. Ezzel kapcsolatban Üdvözítőnk a samáriai asszonynak ezt mondja: „De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” (Jn 4,23–24). A Szentlélek kitöltetése óta két vonalon futnak tovább a dolgok, amelyek nem kioltják, hanem erősítik egymást. Egyrészt a templom szerepét átveszi az újjászületett ember teste:

Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben.” (1Kor 6,19–20).

Másrészt megváltozik a kőből készült templom, imaház szerepe. Elveszíti korábbi kiváltságait, de továbbra is időről-időre helyet biztosít Krisztus gyülekezetének az igei tanításra, a közösség gyakorlására, a kenyér megtörésére és az imádkozásra (ApCs 2,42). Jelentősége nem süllyed egy lakóház szintjére, amelyben bármilyen profán tevékenységet végezhetünk, hiszen az imaház továbbra is „az Úr szent háza” marad. A szent szó eredeti jelentése szerint egy ember vagy tárgy azért szent, mert az Isten számára elkülönített. A budai imaház is azért szent, mert az Úr számára, az Ő tiszteletére elkülönített. Ezért csak olyan tevékenységet folytatunk benne, amely méltó ehhez a szerephez. Gyülekezetünk múltjára gondolva különösen visszatetsző lenne, ha kápolnánk területén pl. borozásra, sörözésre és szilveszteri pezsgőzésre kerülne sor, hisz nem felejthetjük el, hogy az első imatermünket egy kocsmahelyiségből alakítottuk ki…

Írásomat azzal kezdtem, hogy jubileumi évet ülünk. Az Ószövetségben Izráel népe ezt úgy nevezte: jóbél év. A nagy örömünnep éve:minden ötvenedik esztendőt meg kellett szentelni. A hetedik nyugalomév (ez hétszer hét esztendő) hetedik hónapjának tizedikén, az engesztelés napján meg kellett fújni a harsogó kürtöt. Ezzel kezdetét vette a jóbél év. Ebben az évben nem volt szabad földet művelni, még azt a gabonát és szőlőt sem volt szabad leszedni, ami magától termett. Az ország minden lakosát (aki rabszolgasorba süllyedt) fel kellett szabadítani, hogy visszatérhessen nemzetségéhez. Vissza kellett adni minden eladott, elzálogosított földet az eredeti tulajdonosnak. (3Móz 15,8–22).

Ünneplésünk akkor lesz Isten előtt kedves, ha az emlékezésen és hálaadáson túl az egymásnak való elengedést, őszinte megbocsátást is megvalósítjuk. Hiszen Megváltónk már meghirdette „az Úr kedves esztendejét”! Hirdessük meg mi is egymás számára – Isten dicsőségére és a gyülekezet épülésére!

(A fenti vezércikk a Manna című gyülekezeti lapban, a Budai Baptista Gyülekezet hálaadó- és jubileumi ünnepélyére jelent meg, 2015. november 15-én.)

Az imaházépítés története

Ünneplő Gyülekezet! Kedves Testvéreim, kedves Barátaim!

Az 1965. november 15-én megtartott megnyitó ünnepély egy 37 éven át tartó folyamat végére tett pontot. Ugyanis már a gyülekezet létrejötte után néhány évvel, az 1928. március 12-i tanácskozáson felmerült az imaházépítés gondolata. A jegyzőkönyv szerint a gyülekezet megszavazta a e célra történő egyéni adakozást. 1929. november 1-jén a gyülekezet és különböző alakulatai felajánlása nyomán 65 négyszögölet jegyeztek az építési telek megvásárlásához. 1932. március 6-án Beharka Pál (1874–1943) lelkipásztor testvér  bejelentette, hogy a taglétszám növekedése miatt az imaházat bővíteni szükséges. Ehhez Szép testvér tette le az első pengőt.1936. november 8-án, a tanácskozási órán Kondor Gyula testvér az imaházépítési alap támogatását szorgalmazta. Az 1940. január 7-itanácskozás jegyzőkönyve szerint Kenyeres Györgyné testvér telket ajándékozott a gyülekezetnek imaház építésére. 1942. január 30-án a gyülekezet gyűjtéssel egybekötött ünnepélyt tartott az imaházépítési alap javára. Az 1943. november 7-i jegyzőkönyv szerint a gyülekezet Érden vásárolt egy telket befektetés céljából.Magyarországon a II. világháborút követően, a szocializmus korszakában ez a kápolna épült elsőként a baptista imaházak máig gyarapodó sorában.

A II. vh. után az imaház-építési alapból nem maradt más, csak a Kenyeres testvérnő által ajándékozott telek. És maradt egy háborús károkat szenvedett, romos imaház. Az 50 főre apadt gyülekezet már 1945 szeptemberére használhatóvá tette az imaházat. Az 1946. január 1-jei tanácskozáson Szabó László (1902–1974) lelkipásztor (és egyházelnök) testvér felvetette, hogy az imaház részére megfelelő helyet kell keresni. Két hónap múlva napvilágra került Lehotzky József építész terve, amelynek megvalósítása 500 ezer pengőbe került volna. Ám jött a hiperinfláció, majd augusztus 1-jén az új pénz: a forint. 1947. november 9-én külön pénztárt állítottak fel az építkezésre szánt adományok gyűjtésére. 1950-ben egyrészt befejezte működését a Baptista Árvaház, másrészt új lelkipásztor érkezett Vida Sándor (1907–1981) testvér személyében. A Rákosi-korszak éveiben háttérbe szorult az imaházépítés gondolata, a legfontosabb cél a megmaradás volt.

A legválságosabb pillanat 1957 őszén következett be, amikor a gyülekezet lelkipásztor nélkül maradt, ugyanakkor hatósági rendelet érkezett a romos imaházépület lebontásáról. Az egyház akkori elnöksége csak egy megoldást tudott javasolni a gyülekezet számára: „Be kell zárni az imaházat, s a még ott lévő tagok helyezzék át tagságukat a lakásukhoz legközelebb levő gyülekezetbe.” A testvériség azonban elsősorban a lelkipásztor-kérdéssel foglalkozott, amelyet végül is a jogi végzettségű dr. Szakács Imre (1923–), Bp.–Wesselényi utcai presbiter meghívásával sikerült megoldani, aki hivatalosan 1957. december 1-jén kezdte meg lelkipásztori szolgálatát. A lelki ház építése mellett a legsürgősebb feladattá az imaházépítés vált. Anyagi fedezetül csak a Kenyeres tv-nőtől kapott telek maradt meg, a többit elvitte a II. világháború és a gyülekezet anyagi gondjai. Volt azonban még egy fedezet, azok az imádságok, amelyeket a hívők 1928-tól kezdve küldtek a Gyülekezet Urához.

Az új lelkipásztor és az Elöljáróság első tennivalója az volt, hogy az építésügyi hatóságnál elérjék az imaházépület lebontásának elhalasztását. A tárgyalások során jóindulatot tapasztaltak, mert a menthetetlenül lebontásra ítélt kisterem helyett több lakás helyiségeit használatba vehették a gyülekezet alakulatai. Ugyanakkor a salétromos falak, az imaház padlója alól az esőzéseket követően feltörő talajvíz egyre méltatlanabbá tették a  körülményeket. Egy komoly haszna azonban volt a régi épületben való térhódításnak, ugyanis az új imaház épületét pontosan abban a méretben lehetett és volt szabad megépíteni, mint amilyen a régi volt!

Bár gyülekezetünk anyagi erővel nem rendelkezett, az Elöljáróság a hit alapján állva megtette az első lépéseket az építkezés irányában. Dr. Szakács Imre lelkipásztor az első tanácskozási órán – 1958. január 12-én – arról tájékoztatta a gyülekezetet, hogy hamarosan elkészül az új imaház terve. Az 1958. március 9-i jegyzőkönyvben pedig arról olvashatunk, hogy folyamatban van az építési engedély kérése. Nagy lépést jelentett a telekcsere is, amelynek során a Kenyeres néni-féle telket különbözet megfizetésével elcseréltük a Páth János testvér által felkínált Villányi út 49. szám alatti telekre. Az első tervet Tomcsányi Lehel építész készítette, de a költségek nagysága – 2 millió forint – mindenkit megdöbbentett. Az egyház építésügyi bizottsága készített egy lényegesen szerényebb tervet, amelyet azonban Elöljáróságunk nem fogadott el. Ettől kezdve minden tanácskozási órán szó esett az imaházépítésről, gyakorlati lépés azonban nem történt!

Istenünk magasabb gondolata kezdett kibontakozni, amikor Szakács testvér 1961. március 29-én Svájcba utazott, az Egyházak Világtanácsa Egészségügyi Osztálya meghívására. Zürichben találkozott dr. David Hughey testvérrel, az amerikai Déli Baptista Szövetség európai képviselőjével. Beszámolt a hazai misszió alakulásáról és a Budai Gyülekezet helyzetéről. S arról, hogy a romos imaházépület lebontása miatt egyre sürgetőbbé válik egy új kápolna felépítése. Hughey testvér közvetítésével Szakács testvér felvette a kapcsolatot dr. Henry Cornell Goerner-rel (1908–1998), a Déli Baptista Szövetség missziói titkárával, aki miután tájékozódott a helyzetről, és megtudta, hogy az imaház épülete amerikai bombatámadások miatt vált romossá, határozott ígéretet tett: „Segítünk felépíteni a Budai Gyülekezet imaházát!

Az 1961. november 5-i tanácskozási órán a lelkipásztor arról tájékoztatta a gyülekezetet, hogy az építkezés megkezdéséhez szükséges pénz megérkezett az egyház központjába, továbbá hogy az Alsóhegy utca és Köbölkút utca saroktelkén szeretnék felépíteni az új kápolnát. A Villányi úti telekre ugyanis az építésügyi hatóság nem adott engedélyt. A saroktelek viszont dr. Kolba Vilmos fogász főorvos tulajdona volt, aki hétvégi szalonnasütő helyét először nem akarta eladni, de amikor megtudta, hogy a baptisták templomot akarnak rajta építeni, megváltoztatta a döntését.

A kápolna végleges tervét Csobaji Béla építész készítette el. Amikor a 2 millió Ft-os költség szóba került, az Elöljáróság sokallta, és kérte a terv leegyszerűsítését. Végül a hit talajára állva elfogadták a tervet, abban bízva, hogy maga az Úr fogja felépíteni a Budai Gyülekezet templomát. Elődeinknek nem kellett csalódni, az építkezés két esztendeje alatt végig megtapasztalták mennyei Atyánk gondviselését.

1962. novemberében megérkezett az elvi építési engedély. Ezt követően be lehetett nyújtani a Csobaji-féle tervet az építésügyi hatósághoz a kivitelezés engedélyezése céljából. 1963. februárjában a külföldi utak miatt az Állami Egyházügyi Hivatal bevonta Szakács testvér lelkészi működési engedélyét. A nehézségeket növelte, hogy az építésügyi hatóság első fokon nem fogadta el a tervet. Ennek ellenére 1963. október 22-én sor kerülhetett a kápolna alapkövének letételére. Ezen a nagyon várt ünnepélyen dr. David Hughey, a Déli Baptista Szövetség képviselője hirdette az igét, akit dr. Nagy József (1915–1985) a Magyarországi Baptista Egyház elnöke tolmácsolt.

Az építkezés két éve alatt a gyülekezet tagjai fejenként 71,5 óra társadalmi munkát vállaltak, amit 500 Ft készpénzzel is meg lehetett váltani. Hála az Úrnak, hogy sokan túlteljesítették órában és pénzben is a vállalásukat. Ugyanilyen áldozatos hozzáállást tanúsítottak a külföldi testvérek is. Pl.: a svéd baptistáktól 250 széket kaptunk ajándékba, amelyekkel kényelmesen berendezhettük a megnyitásra kész kápolnát.

A kápolna ünnepélyes átadására 1965. november 15-én került sor. Délelőtt főleg a meghívott vendégekkel, délután a gyülekezet részvételével. Mindenki érezte, hogy „nagy dolgot cselekedett velünk az Úr!” Véghez vitte azt a drága munkát, amelyet az 1928. március 12-i tanácskozási órán elindított, és amelynek gondolatával 37 évig foglalkoztatta a gyülekezet szívét.

Immár ötven esztendeje használjuk ezt a kápolnát és bizonyságot teszünk arról, hogy az Úr szemei e házra néztek éjjel és nappal (1Kir 8,29). Hálatelt szívvel mondjuk el, hogy falai között milyen sok áldást nyertünk az ige hallgatása, a közösség megélése, a bizonyságtételek, versek és ének-zenei szolgálatok által. Nehéz lenne számba venni, hányan tértek meg, születtek újjá vagy éltek át ébredést, elkötelezve magukat Jézus Krisztus mellett. Vagy azokat, akik itt találták meg hitvestársukat, hogy együtt kövessék Megváltójukat – a házasságban és a gyermeknevelésben is. Meg azokat, akik itt kötöttek életre szóló barátságokat. És azokat, akik itt kaptak elhívást különböző szolgálatok végzésére a nekik adott kegyelmi ajándék szerint…

Igen, mert csak ezek számítanak! A kőből készült imaház csak eszköz az Úr kezében, hogy a benne élő gyülekezet tagjai mint élő kövek felépüljenek lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljanak fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által. (1Pt 2,5) Csak a Gyülekezet Ura tudja, hogy ezt mennyire sikerült megvalósítani az elmúlt fél évszázadban! Ezért a hálás emlékezést követően – míg tart a kegyelem – igyekezzünk valamennyien hozzájárulni a lelki ház építéséhez – sokak üdvösségére, és a mi Urunk dicsőségére!

(Elhangzott 2015. november 15-én, a budai imaház átadásának 50. évfordulójára megrendezett Hálaadó és Jubileumi istentiszteleten.)