„Szeretem a magam csendességében megélni az egyszerű dolgokat”

Interjú Tóka Ágostonnal, a 2016-os Év Fiatal Baptista Művészével

0
3174

Egyik nap koncertet ad a Művészetek Palotájában, majd a Baptista Teológiai Akadémián oktat, máskor a Baptista Központi Énekkart kíséri, ha épp nem nemzetközi orgonaversenyen vesz részt, vasárnaponként pedig az Újpesti Baptista Gyülekezetben orgonál. Figyelve őt úgy tűnik, mintha negyvennyolc órából állna egy nap. Tóka Ágoston Junior Prima díjas orgonaművész, 2016 Fiatal Baptista Művésze. Ebból az apropóból beszélgettünk. 

Számos elismerésben volt már részed. Hogyan élted meg a kiemelkedő sikereidet?

Megemeltem a belső elvárást önmagammal szemben. Ez egy gyakori emberi reakció. Hiszen mások úgy látták, hogy tehetséges és ügyes vagyok, én szerettem volna ennek megfelelni. Miután megnyertem a középiskolában az országos orgonaversenyt, teljesen letargiába zuhantam, ha egy kisebb koncert vagy akár egy istentiszteleti szolgálat egy hétköznap esti alkalmon nem úgy sikerült, ahogy én azt szerettem volna. Később ez átalakult, manapság, amikor emelkedik a belső elvárásom, már figyelek arra, hogy legyen bennem kellő nagyvonalúság is, bizonyos dolgokat tolerálok magamnak azért, hogy később jobban tudjam csinálni. Megtanultam úgy formálni a motivációimat magamban, hogy hosszú távon fejlesszék a teljesítményt. Van viszont egy másik aspektusa is a sikerek kezelésének. Ha nagyon messzire jutsz abban, amit csinálsz, akkor előfordulhat, hogy elszigetelődsz. Aki művészettel foglalkozik, azt rengeteg hatás éri, intellektuálisan, spirituálisan és érzelmileg is. Egy nagyon mély belső világ alakul ki, amit egyre nehezebben tudsz megosztani másokkal, mert már annyi mindent csináltál végig egyedül. Sokszor már nem is kezdek el magyarázni bizonyos dolgokat, mert nem ismert a háttér a másik fél számára. Azt gondolom, hogy nagyon sok művész és alkotó ismeri ezt a jelenséget. Természetesen vannak barátaim, akikkel olyan módon tudunk beszélgetni, ahogy csak kevesekkel. Ez pedig valamilyen szinten pozitívum, hiszen olyan szintű kommunikációt alakítasz ki a barátaiddal, ami nem biztos, hogy másnak ott van az életében.

Amikor pedig a színpadon vagy, ebbe a belső világba engeded be a közönséget. Hogyan tanultad meg kezelni ezeket a pillanatokat?

Ezt folyamatosan tanulni kell. Vannak olyan időszakok, amikor hirtelen reflektorfénybe kerülök egy időre egy nagy koncert vagy egy nemzetközi verseny miatt. Ilyenkor ösztönösen elkezdem keresni az egyensúlyt, és eltűnök, elbújok utána. Ennek a mesterségnek, művészetnek a lényege, hogy az ember megállja a helyét mások előtt, ugyanakkor szeretem a magam csendességében megélni az egyszerű dolgokat. Törekszem a harmóniára, persze ez nem mindig sikerül.

Vannak olyan gondolkodók vagy zenészek, akik különösen inspirálnak?

Igen, két művészt emelnék ki. Az egyik Beharka Pali bácsi, én az ő utóda vagyok az újpesti gyülekezet orgonistájaként, a központi énekkar kísérőjeként, illetve a Baptista Teológiai Akadémián a lelkészek hangszerjáték-oktatójaként. Pali bácsi életében példaértékű számomra a közösség szeretete és szolgálata, illetve az igényesség a pedagógiai munkában. Nagyon sok zenész azt gondolja, hogy a koncertezés fontosabb, mint a tanítás, így oktatni lehet kevésbé igényesen is. Ő viszont írt egy kétkötetes orgonaiskolát, amelyből én, illetve a kollégáim jelentős része is tanítunk. Ez a könyv nagyon magasra teszi a lécet, ezáltal tudtam én is igazán megszeretni a tanítást. Emellett amilyen szeretetteljes és baráti kapcsolatban volt a kollégákkal, az is példaértékű. Végül pedig a magánéletben is etalon számomra. A humorban, közösségben, tartalmas emberi kapcsolatokban megélt életet Pali bácsi kortársai közül sokan pályájuk kezdetén feláldozták, és így időskorukra nagyon erősen látom a kontrasztot, hiszen ki mint vet, úgy fog aratni. Beharka Pali bácsi nagyon sokat fektetett a családi kapcsolatokba is, és ebből egy derűs, tartalmas életet aratott.

A másik példaképem egy holland orgonista, Sietze de Vries, akinél többször voltam kinn tanulni, mióta lediplomáztam. Ő az egyik legzseniálisabb rögtönzőművész világviszonylatban. Művészetében a balansz és a harmónia hatott rám, ahogy az improvizált és az előadott, tehát interpretált, illetve az egyedül és a másokkal együtt játszott zene egymást inspiráló egyensúlyban vannak.

Mit tartasz a művészeted lényegének?

Úgy gondolom, két pillére van: a pozitív, tartalmas kapcsolatok Istennel és emberekkel, illetve a szorgalmas munka. Ha erre a két pillérre építek, akkor úgy működök, mint egy napelem, összegyűjtöm a sok jót, és a koncerteken, tanításban, illetve a gyülekezeti szolgálatban ezt tudom visszaadni.

Milyen céljaid vannak művészként?

Fontos kiemelnem, hogy nem több sikert szeretnék, hanem sokkal többet szeretnék tudni. Nem mindegy ugyanis, hogy a célod a siker-e, vagy valami olyan, amiből a siker szükségképpen fog következni.

Miért fontos számodra a művészet?

A művészet szerintem olyan lehetőség, amely kiteljesíti az embert, érzelmileg, intellektuálisan és spirituálisan is. Fontos, hogy megéljük azokat a dolgokat az életben, amelyekért élni érdemes. Amivel foglalkozom, az nagyon tartalmassá teszi a mindennapjaimat. Ezért is gondolom azt, hogy nemcsak nekem van erre szükségem, hanem mindenki másnak is. Olyan benyomásokra, pillanatokra, amelyek többek a mindennapoknál, és amelyek segítségével meg tudjuk érteni egy kicsivel jobban magunkat, a környezetünkben levő embereket, de akár a Jóistent is. Mindemellett a művészetoktatás feladata is, hogy megtanítsa a kitartást, a szorgalmat, a munkát az embereknek, ezek ma hiánycikknek számítanak.

Mit gondolsz a közösségi zenéről?

A közösségi zene egy színes egyveleg, rengetegféle stílus, műfaj, hagyomány és divat keveréke. Ezek néha ötvöződnek, máskor szembemennek egymással. A sokféleség egy lehetőség arra, hogy a közösség fogalmát megértsük, és a közösséget megéljük.

Szerinted merre kellene haladni a gyülekezeti ének-zenének?

A sokféleség helyes dolog. Az én munkám lényege, hogy a tradíciókat képviseljem hiteles, érthető és modern módon. Ez nem zárja ki, hogy megéljem a testvéri közösséget teljesen más beállítottságú emberekkel, például olyanokkal, akik keresztény könnyűzenészként végzik a szolgálatukat, vagy akik egyáltalán nem zenével kapcsolatos feladatot végeznek, és nem is tartják azt olyan fontosnak. A közösség ott kezdődik, hogy ezeket a különbségeket szeretettel el tudjuk fogadni. Nagyon károsnak tartok viszont mindenféle kulturális uniformizációt vagy arra való törekvést. Úgy látom, hogy a tradíció uniformizációja erőtlenné, míg a divat uniformizációja sekélyessé teszi a gyülekezeteket.

Szerinted a még nem gyülekezethez tartozók és a gyülekezeti ének-zene hogyan kapcsolódhat egymáshoz?

Mindegy, melyik gyülekezetről beszélünk (akár a legmodernebbekről is), mindig létrejön egy zenéhez kapcsolódó gyülekezeti szubkultúra, tehát a még nem gyülekezethez tartozók, bármilyen közösségbe látogatnak, kontraszttal fognak szembesülni. A kérdés az, mennyire éri meg külső igényekhez szabni a belső felállást.

Fontos-e, hogy a gyülekezetek koncerteket szervezzenek?

Azt gondolom, hogy a koncertek szervezése a közösséget is építi: legyünk együtt és csináljunk valami jót, aminek missziós szerepe is van. A világ változik, de az emberek igénye a közösségre nem.

Megosztás

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

4 + 5 =