Emlékszem, gyerekkoromban alig vártam, hogy idősebb legyek, hogy magas sarkú cipőben billeghessek és pénzt keressek… Ma, 50 évesen már nem akarom, hogy gyorsabban teljen az idő, mégis úgy érzem, mintha az évek egyre gyorsabban peregnének. Idős emberekkel foglalkozó szociális munkásként nagyon hálás vagyok azért, mert néha láthatom, hogyan lehet méltósággal megélni az idősödés folyamatát, a nyugdíjba vonulást és az időskort.

Nekem személy szerint sokat jelentenek azok az idős emberek, akik tartással, a fiatalok iránti türelemmel, a változások iránti nyitottsággal élték/élik az életüket. Gondolom, kedves olvasó, hogy ha megállsz egy pillanatra, neked is eszedbe jut néhány ilyen személy. Életkortól függetlenül nagy felelősség, nagy lehetőség, nagy döntés, hogyan éli meg az ember az életét, és ők úgy tették, hogy hatással lettek az életünkre.

A WHO szerint 50–60 éves korig az áthajlás kora, 60–75-ig az idősödés kora, 75–90-ig az időskor, 90 felett az aggkor, 100 felett pedig a matuzsálemi kor vár ránk. Mint az áthajlás korába éppen csak belépett, hitelesen nem tudok arról írni, mit érez és él meg egy idős ember. Azt azonban igen, hogy mit mond az Ige:

„Ősz fő előtt kelj fel, s tiszteld az öregember személyét: félj az Úrtól, a te Istenedtől: én vagyok az Úr!” (3Móz 19,32)

A tisztelet tehát Istentől kapott kötelesség, nem érdem alapján jár, és nem csupán a szüleinkre vonatkozik, hanem valamennyi idős személyre.

Most írhatnék arról, hogy az idősek társadalmi megítélése mennyire megváltozott. A praktikus tudás milyen gyorsan elértéktelenedik… De nem teszem. Tudom és érzékelem a vívódást a korosztályomban, akik őrlődnek elődeik és utódaik szükségleteinek kielégítése között. De most nem róluk kell írnom. Hiszem, hogy nem lettek lelketlenek a „fiatalok”, és félek, hogy utódainkat meg akarjuk kímélni az élettől. Erről akarok írni. Meg akarjuk kímélni őket az élettől, a pottyanástól, a sírástól, a fájdalomtól… és az öregtől. Pedig még a mesében is jól jár az, aki tisztelettel köszön: Jó napot, Öreganyám! Mert Öreganyám nem megsértődik, hogy leöregezték, hanem útba igazít, elmondja, hogyan lehet kiállni a próbákat. Mert a régiek mertek és tudtak mesélni az életről. A szépségről, az értékről, de a ma tabunak számító veszteségekről és a halálról is. Móra Ferenc Öreg ember öreg fa című meséjében milyen szépen megfogalmazta Nagyapó: „Pihentető Isten! Mikor vetsz nekem ágyat?” Az életbölcsesség átadása és átvétele csak úgy működik, ha lehetőséget teremtünk rá.

Tehát kedves olvasó, az idősek tiszteletére invitálva arra kérlek, hogy tégy próbát! Adj minőségi időt a közeledben lévő időseknek. Hagyd őket mesélni! Kérd ki a véleményüket! Kérdezd meg, mi van a bakancslistájukon, és hagyd, hogy megvalósítsák, ha van lehetőséged rá, segíts, hogy megvalósuljon. Hagyd, hogy lázadjanak! Engedd a gyermekeidnek is megtapasztalni, hogy a nagyi közelében lehessenek, akkor is, ha már kórosan feledékeny. Örömös tapasztalat lesz számotokra a szeretettel és humorral átszőtt fura helyzetek megélése. Engedd, hogy megöleljen, adj neki puszit, szedd ki a szőröcskét az álláról, masszírozd meg a talpát, táncoljatok! Úgy szeresd, ahogy neki jó! Ha úgy érzed, a gondoskodás terhe alatt összeroppansz, kérj segítséget! Légy vele őszinte, soha, de soha ne csapd be! Megérzi, ha színészkedsz, de megért, ha őszinte vagy. Hidd el, nagy ajándék lesz a batyudban, mert lesz miből elővenned, amikor eljön az idő.