„Vállalja, hogy eljön hozzánk Kijevbe a folyamatos bombázás, dróntámadás ellenére, és elhozza nekünk Magyarországról a legerősebb fegyvert?” – érkezett hozzám a megdöbbentő kérdés Ukrajna fővárosából.

(Kijev rakétazápor után 2024 januárjában. Fotó: Valentyn Ogirenko / Reuters. A többi kép a cikk szerzőjének és feleségének felvétele.)

Az Ukrajnai Független Gyülekezetek és Missziók Szövetsége (Братство Независимых Церквей и Миссий ЕХБ Украины) vezetősége keresett meg az ügyben, hogy Isten szavát – „a legerősebb fegyvert” – vigyem el nekik január végén/február első napjaiban.

Isten kegyelméből mintegy tucatnyi alkalommal jártam missziói úton Ukrajnában a háború kitörése óta a TCM intézet támogató gyülekezeteinek és egyéni adakozóinak adományait (gyógyszereket, kötszereket, élelmiszert, műszaki cikkeket és készpénzt) kézbesíteni a rászorulóknak. Több alkalommal Kárpátalján végeztük ezt munkatársaimmal, vagy éppen fiammal, feleségemmel – megsegítve ott élő magyar baptista testvéreinket és a gyülekezeteket és ukránokat. Kétszer a csodás kikötővárosban, Odesszában is jártunk, ami nemcsak jóval távolabb van, hanem sokkal inkább a támadások célpontjává is vált az utóbbi időben. Ott az Odesszai Első Baptista Gyülekezettel vagyunk szoros, szeretetteljes testvéri kapcsolatban.

Még a múlt év közepe felé kaptam ezt a meghívást Kijevbe, hogy egy háromnapos tanítványképzési tréninget vezessek 120 ifjúsági lelkipásztornak és missziói vezetőknek. Akkoriban a főváros ritkán szerepelt a támadások célpontjaként. Ezért Csilla, feleségem részvételét is örömmel igazoltam vissza a szervezők felé, mivel sok női résztvevő is jelentkezett a programra.

Nos, január közepén már mindennap az állt a hírekben, hogy Kijev lett a dróntámadások egyik fontos céltáblája, és több alkalommal hiperszonikus rakétákat is kilőttek rá. Így a közelgő utunk előtt volt miért imádkoznunk…

Néhány nappal a tervezett indulás előtt felhívtam az esemény vezető-szervezőjét: „Olekszandr, meg lesz tartva ez az esemény? Mert mi nekiindulunk, ha szükséges – de nem szeretnénk feleslegesen vállalni a nagyon hosszú és nem veszélytelen utazást, ha a résztvevők nem jönnek el a folyamatos, masszív támadás miatt…” Ő így válaszolt: „Dzsószef, ettől nem kell tartani. Nagy többségük Mariupolból, Donyeckből, Donbaszból és Herszon környékéről jön. Nekik Kijev nyaralás lesz – még ha lesz is egy kis égi zápor.”

Igaza volt. A regisztrált 120 résztvevő helyett 135-en érkeztek meg az első napra, majd további testvérek is jöttek, minden egyes nap…

Utazásunk kalandosra sikerült.

Otthonunkból saját gépkocsinkkal utaztunk Beregszászra. A fővárosig nem akartam ez alkalommal elvezetni, mert ugyan távol van (1100 km), de az nem lenne probléma. Inkább az jelent gondot, hogy jó néhány katonai ellenőrzőponton kell áthaladni. Odesszai (autós) útjaink során ezt számos alkalommal átéltük, és általában hosszú fennakadásokat szenvedtünk el. Úgyhogy Beregszászról Nagy Anti barátom segítségével a munkácsi vonatállomásra mentünk, és onnan egy 13 órán át tartó, éjjeli vonatozás során jutottunk el Kijevbe.

A vonatállomások a katonai „toborzók” kedvelt helyszínei. Ez alatt azt kell érteni, hogy tetőtől talpig bevetési ruházatba öltözött, félelmetes megjelenésű katonákból álló egységek harci kutyákkal (szintén uniformisban) mindenkit igazoltatnak, és az összes hadköteles embert – egészen fiatal és idősebb férfiakat is – azonnal magukkal visznek. Egyenesen a frontra. A családjuktól történő elbúcsúzás lehetősége nélkül.

Az állomáson, a vágányok mellett várakoztam az éjszakai vonatra, a fagyott környezetet nézegetve, amikor engem is meglepő hirtelenséggel körbevettek. Mintegy tíz katona és négy megtermett, vicsorgó szolgálati kutya. (Feleségem mindeközben bent volt a szintén jéghideg váróteremben, mit sem tudva arról, amit én éppen átéltem.)

Ukrán katonákkal oroszul beszélni manapság nagyon nem ajánlatos – az angollal meg ők voltak bajban. Azért valami olyasmit megértettem, hogy hiába mutattam magyar útlevelemet, ők azt vélték, hogy kettős állampolgár vagyok, és a magyar útlevelemmel fedem magam, pedig itt élhetek Закарпатська область-ban (Kárpátalja Régió). Szóval már akartak is vinni a frontra.

Ugyan Magyarországon tartalékos főhadnagy vagyok, szóval hazánk ügyében még talán mozgósításra kerülnék szükség esetén – de az orosz–ukrán fronton nem szívesen harcoltam volna…

A szívem hevesen dobogott, miközben remegő kézzel egyéb irataimat és vonatjegyeinket mutattam nekik: „Nézzék: Kijevbe megyek vonattal, nem elfelé, Magyarország irányába!” Ők ekkor már meglehetősen csúnya pillantásokkal illettek. Hála Istennek, a szavaikat nem értettem… Végül néhány telefonhívás és adó-vevős egyeztetés után elengedtek, mert ártalmatlannak találtak.

Nem is gondolták, hogy a legerősebb fegyvert hoztam magammal, és nemcsak harcolni készültem azzal, hanem arra is, hogy másokat is kiképezek a használatára!

Igaz, nem az ukránok ellen, hanem értük. Meg minden más emberért is ebben a szörnyű háborúban.

A 13 órán át tartó vonatozás is izgalmas volt. A gyönyörű Kárpátokon haladtunk keresztül, és bár éjszaka volt, sok mindent láttunk fülkénk ablakából, mert a tájat fél-egy méteres hó borította mindenütt, éjszaka is láthatást biztosítva.

Megérkezésünk után a képzés során arra oktattam a jelen lévő fiatal felnőtt testvéreket, hogy hogyan lehet érett tanítványokat nevelni személyes, kapcsolati közegben és a helyi gyülekezetek kontextusában. Ezen szolgálat alapelvei ugyanazok békeidőben és háborúban is. Mindeközben magam pedig sokat tanultam tőlük a kitartás, a szüntelenül megújuló remény, a hűség és az Istentől való teljes mértékű függés területén.

Többen elmondták, hogy a donyeci területről jöttek, és orosz származású személyek is vannak gyülekezeteikben, személyes tanítványi csoportjaikban, bőven. Ukránok és oroszok békében élnek együtt ezekben a lelki közösségekben.

Rendkívüli módon alázatra indító volt átélni azt, hogy több alkalommal is úgy konferáltak fel a hétvége során, hogy „az ukrajnai hívők nagy, magyarországi barátja”… Nem fáradtak bele abba, hogy újra és újra köszönetet mondjanak azért, hogy robbanások közepette is eljöttünk feleségemmel Magyarországról Ukrajnába.

Mi éppen ennek ellenkezőjét éreztük: nekünk megtiszteltetés, hogy a feszült politikai kapcsolatok ellenére is minket, magyarokat hívtak meg erre a nagyszerű eseményre tanítóként. További hatalmas öröm volt az, hogy nem pénzt vártak tőlünk. Nem ez volt a meghívás oka. Ők vették meg a jegyeinket, küldtek autót elénk a vonatállomásra, és egy nagyon jelentős tiszteletdíjat adtak nekem a rendezvény végén, kötelezve engem annak elfogadására. Csak azért fogadták vissza tőlem az összeget, mert egy, őközülük harcba vonult és azóta mindkét lábát elveszítve már le is szerelt, huszonéves veterán katona gyógykezelésére adtam…

Ők nem a pénzt akarták.

Hanem bennünket.

Meg ennél sokkal többet: Isten igéjét.

Budapestről Kijevbe.

Megtiszteltetés volt fegyvert szállítani az ukránoknak.

A legerősebbet.

Az egyetlen olyat, ami képes a béke megteremtésére.

„…A jövő a béke emberéé.” (Zsolt 37,37)


Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!


Rendelkezzünk a baptisták javára!

Kérjük, rendelkezzen adója 1%-áról a Magyarországi Baptista Egyház javára! Köszönjük támogatását! Technikai szám: 0286