Barabbás (Mt 27,15–26)

334

Ebből a jól ismert történetből egyetlen üzenetet emelek ki: Barabbás azért menekülhetett meg a biztos haláltól, mert Jézus meghalt helyette.

Eszembe jutott egy történet, amit gyermekkoromban hallottam, később olvastam is egy evangéliumi sztoriban, történetkében. Az ilyen kis történeteket Olvasd-nak nevezték, és a Baptista Hitközség adta ki. (Valamikor ugyanis így nevezték egyházunkat.)

A történet két testvérről szól. Mind a ketten elég sötét életet éltek, de időközben az egyik megtért és más életet folytatott. Hiába hívogatta testvérét a megtérésre, az inkább egyre mélyebbre csúszott a lejtőn. Végül olyan mélyre jutott, hogy gyilkosságot követett el. Közvetlen a gyilkosság után menekülve érkezett haza. Hamar elhadarta a testvérének, hogy mi történt, ledobálta magáról a véres ruhát, másikat vett fel és eltűnt. Egy idő múlva megérkeztek az üldözők, és hirtelen arra gondolt a testvére, hogy magára veszi a másiknak a ruháit, és úgy fogadta az üldözőket, mintha ő lenne a gyilkos. Elvitték, tárgyalás, halálos ítélet. Végrehajtották az ítéletet. Erről értesült a másik. Nem bírta elviselni, önként jelentkezett, és váltig állította, hogy ő volt a gyilkos, ez tévedés, és a testvére csak ezért meg ezért tette helyette. Állítólag nem tudott mit tenni az igazságszolgáltatás. Azt mondták, hogy nem lehet még egy embert elítélni, kivégezni, ezért valaki már meghalt. S végül ez a megrendítő esemény lett az, ami ezt az embert Jézus tanítványává tette. Így értette meg azt, amit Jézus érte tett. Valamikor éneket is írtak e történet alapján. Sokan ismerik:

Magára vette szennyes ruhámat,
Így békíté meg Istent, Atyámat…

Barabbással is valami efféle történt. Ki is volt ez az ember? Máté csak ennyit említ róla: „Nevezetes fogoly volt.” János evangéliuma így jellemzi: „Ez a Barabbás pedig rabló volt.” (18,40) Márk pedig ezt írja róla: „Barabbás is fogságban volt azokkal a lázadókkal együtt, akik a lázadás idején gyilkosságot követtek el.” (15,7) Aki rabol és gyilkol is, azt nyelvünkben egy összetett szó fejezi ki: rablógyilkos. Ha még ráadásul – ahogyan igénkben olvastuk – „nevezetes” is volt, akkor a rablógyilkosságokban volt kiemelkedő, talán éppen a rablógyilkos banda vezére. Bűnét az sem enyhíti, ha mai szóval mondva politikai fogoly volt, mert a rablógyilkosság a legtöbb mai állam jogrendjében is a legnagyobb bűn. Az adja politikai jellegét, hogy a megszálló római hatalom ellen lázadt fel társaival együtt. A zsidók szemében nemzeti hősnek számított, irtotta az ellenséget, tehát nemcsak enyhítő körülmény, hanem egy jogos szabadságharc része; a rómaiak szemében azonban a politikai lázadás súlyosbító körülménynek számított. A szokásban levő elrettentő kivégzésekből tudhatta, hogy csak egyféle büntetést kaphat, a legszörnyűbbet, amit a római hatóság ilyenkor kiszabott: a kereszthalált. Hogy rászakadtak-e a bűnei, vagy nem, azt nem tudjuk. De azt igen, hogy nem tud magán segíteni.

Az egyik neveket magyarázó bibliai lexikon szerint a bar-abbás ezt jelenti: az apa fia (mint a bar-Timeus: Timeus fia). És mivel apának, atyának a legjelentősebb rabbikat nevezték, mint ahogyan ma szentatyának a pápát, sokan arra gondolnak, hogy valamely régi, híres rabbicsalád sarja lehetett ez a Barabbás. Kevesen tudják, hogy az ő másik neve Jézus volt, melyet gyakran használtak abban az időben. Két tekintélyes, régi Újszövetség-fordítás is Jézus Barabbásnak mondja. Például a Septuaginta (LXX) még ókori görög, és a középkori német Luther-fordítás is e két néven említi: Jézus Barabbás. De onnan is sejthetjük, hogy Pilátus Jézus neve mellé mindig odateszi a „Krisztus” megkülönböztető jelzőt. „Mit tegyek akkor Jézussal, akit Krisztusnak mondanak?” Lehet, hogy meg kellett különböztetni a két Jézust, és ezért használta mindig a „Krisztus” méltóságjelzést. A nép tehát, a sokaság nagypénteken ezt kiáltotta: Ne Jézus Krisztust, hanem Jézus Barabbást bocsásd szabadon! Íme, az, hogy valakit az atya fiának vagy röviden atyafinak neveznek, nem biztos, hogy a mennyei Atya fia, hanem lehet az „ördög atyáé” is, aki „embergyilkos” volt „és a hazugság atyja” (Jn 8,44). A név és a jellem – sajnos – nem mindig fedi egymást. Ezt mondja a Jelenések könyve is: „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy” (3,1). Még a Jézus név sem azt a jellemet jelenti, amit mi gondolunk. Ezt talán azért adták neki szülei, mert ez a név szabadítót jelent, s ők a római rabigából való szabadítást szerették volna remélni általa. Isten azonban valami másféle szabadító bejelentését mondatja az angyallal Józsefnek, a leendő nevelőapának Máriáról: „Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből.” (Mt 1,21) Barabbás a biztos halálba nyíló börtönajtó mögötti reménytelen helyzetben elmondhatta, amit mi más összefüggésben és nem reménytelenül szoktunk énekelni:

Senki nem tudott segítni
Lelkem szánalmas sorsán.
Körülvettek bűn örvényi,
és az átok várt reám.

Nem segít rajta sem előkelő származása, sem fizikai ereje, sem minden gonoszságra kész ravaszsága, sem cinkosai. S egyszer csak mit hall a cellájában?

A nevét kiabálják kint. Máris viszik a keresztre? Nem! Egy másik Jézus nevét is kiabálják! Valaki idekerül mellé? Nem! Hanem valakit ki fognak végezni – helyette. „A kettő közül melyiket akarjátok, hogy elbocsássam nektek? Azok azt mondták: Barabbást. Mit cselekedjem akkor Jézussal, akit Krisztusnak hívnak? Mindnyájan azt mondták: Feszíttessék meg!” Nyílik a börtönajtó, és Barabbás mehet, ahová akar. „Jézus, a Barabbás” szabad, mert Jézus, a Krisztus hal meg helyette. „Akkor elbocsátotta nekik Barabbást, Jézust pedig megostorozván kezükbe adta, hogy megfeszíttessék.” Helyzetünket és esélyeinket tekintve mi mindannyian Barabbások vagyunk.

Mi is az Atya fiai vagyunk, azazhogy voltunk, amíg el nem jöttünk otthonról, amíg nem függetlenítettük magunkat az Atyától, s nem költöztünk messze vidékre, mint a tékozló fiú. Azóta viszont a magunk világát éljük, a magunk feje után megyünk, a magunk útját járjuk, a magunk indulataitól sodortatunk, és a saját vesztünkbe rohanunk feltartóztathatatlanul.

Megkötözött emberek vagyunk. Barabbások a börtönben, biztos ítéletre várva.

Akik ezt túl erősnek tartják, hogy párhuzamba állítom magunkat Barabbással, azoknak álljon itt néhány vers Isten igéjéből: „Mi tehát az igazság? Különbek vagyunk? Egyáltalában nem! Hiszen előbb már kimondtuk azt az ítéletet, hogy zsidók is, görögök is mind bűnben vannak, amint meg van írva: »Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlenegy sem. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon, szájuk átokkal és keserűséggel van tele. Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik: Isten félelmével nem törődnek.« Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond, azt a törvény alatt élőknek mondja, hogy elnémuljon minden száj, és az egész világot Isten ítélje meg.” (Róm 3,9–19)

És aki már kijut ebből a kátyúból, és keresi Istent, sőt az ő akaratát akarja cselekedni, az is kénytelen ilyen felismerésre jutni: „Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, minthogy arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn.” (Róm 7,18–20) Ide jutottunk a magunk lázadásával, így vár ránk az ítélet, amiről szó volt, és tehetetlenek vagyunk. Ugyanúgy semmit nem tudunk magunktól tenni Isten ítélete ellen, mint ahogy Barabbás sem tudta sehogy sem kivédeni a rómaiak várható ítéletét.

Ha valaki ezt felismeri, hogy ilyen helyzetben van, azt is megtudhatja, hogy valaki más halt meg helyette. A Golgota középső keresztje az én helyem lenne, de valaki más került az én helyemre: Jézus Krisztus. Ő szenvedte el az ítéletet helyettem, „Aki a mi bűneinkért adatott halálra, és a mi megigazulásunkért támasztatott fel” (Róm 4,25).

Jézus Krisztus meghalt helyettem. „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk, Jézus Krisztus által…” (Róm 5,1) Isten igaznak nyilvánít Jézusért. Valaki már eleget tett a büntetésnek, amit mi érdemeltünk volna. Mi már nem megyünk ítéletre, mert végrehajtotta az ítéletet valaki máson. Nem véletlenül. Ő helyettünk vállalta ezt el, tudva, hogy mit csinál, tudva, hogy kikért, kik helyett szenvedi el. Tudva, hogy ennek az a következménye, hogy minket már nem sújthat az ítélet.

Amint tény volt az, hogy Jézus Barabbás helyett halt meg, és Barabbást szabadon engedték, mert Jézust kivégezték – úgy tény az, hogy Jézus mihelyettünk és érettünk halt meg, s minket már nem sújt az ítélet, mert Jézus meghalt a bűneinkért. Ez tény. Ez „elvégeztetett”, ahogy Jézus a kereszten utolsó szavával kijelentette.

De akkor lép érvénybe mindannyiunk életében, amikor ezt tudatosan, hittel, a magunk számára is érvényes és helyettes áldozatnak elfogadjuk. S attól kezdve:

Ha sátán áll ellenem, s hálókat vet,
E szó ragyog rám fényesen:
Már Jézus értem mindent elvégezett,
Megtisztít vérével teljesen.

Az Úrban jó nekem,
Az Úrban, az Úrban jó nekem.