Arts’ok 28.: Dominkó Csilla csellótanár

Írta:

2022.10.04.

Rövidített interjú a Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.

Egerben születtél, de a zenei tanulmányaidat Budapesten kezdted el és Rómában folytattad. Ez egy jó nagy utazás.
Kicsit beutaztam életem első szakaszában a világot, mert édesapám katonatiszt volt. A szüleim nagyon szerettek Egerben lakni, én ott születtem, és amikor turistaként visszajárok oda, mindig megdobban a szívem. A férjem szokta is mondani, hogy egri lány vagyok, az a szuroköntő típus. Később Gyöngyösre, majd ötéves koromban Budapestre költöztünk. Lényegében pestinek érzem magam. A vidéki életnek annyiban volt jelentősége, hogy külvárosban, Soroksáron élünk.

Hogyan kezdtél és miért zenét tanulni? Voltak ennek hagyományai a családodban?
Igen, édesanyám zongoratanár, édesapám pedig Miskolcon végzett konzervatóriumot hegedűsként, később indult más irányba a pályája. Anyukám mindig szeretett volna csellózni, így együtt, szülői szeretettel meggyőztek, hogy a csellózás milyen jó dolog, és beírattak egy kedves barátjukhoz, Várhegyi Lajoshoz csellózni. Szófogadó gyerek létemre nem is gondolkodtam más hangszerben, majd amikor kamasz lettem, akkor elkezdtem lázadozni, és másfél évre abba is hagytam a csellózást. Komoly vonóharcom volt akkor édesapámmal, hogy abba akarom hagyni, viszont egy idő után elkezdett hiányozni a hangszer, bizsergett az ujjam, és akkor előálltam, hogy akkor mégiscsak folytatnám a gordonkatanulmányaimat.

Hogy kerültél Rómába?

Édesapám diplomataként került Rómába, és mi mentünk vele. 9-10 éves kiskorú gyermekként megtapasztalhattam, hogy az a sok olasz ember milyen szeretettel fogadott engem. Mindenki azon dolgozott az iskolában, hogy nekem jó legyen. Körbevettek, szerettek, kínálgattak, cipeltek magukkal mindenhova. Így fél év alatt megtanultam a nyelvet, és be tudtam kapcsolódni a tanulásba. Konzervatóriumba már a Santa Ceciliába járhattam, viszont mivel ott nem volt közismereti képzés, úgy döntöttem, hogy hazaköltözöm Budapestre, mert nekem nagyon fontos volt, hogy leérettségizzek. A szüleim kint maradtak, én itthon a nagyszüleimnél éltem és a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában fejeztem be a középiskolát. Azután a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola következett, ahol remek tanáraim voltak, akik még inkább megszerettették velem a zenélést is meg a felnövekvő nemzedék iránti szolgálatot. Valószínűleg a megtérésem is segített, hogy el tudjam dönteni, hogy melyik irányba induljak el.

Mi a megtérésed története?
Nem hívő családban nőttem fel, de mindig nagy szeretetben éltünk. Volt egy családi kirándulásunk a miskolci Anna-barlangban, ahol az idegenvezető hölgy elmondta, hogy a barlangot a háborúk és a különféle csatározások közepette keresztények menedéknek használták, és istentiszteletet is tartottak benne. A bejáratnál volt egy hármas kapu, amelynél mindenkinek át kellett mennie valamelyik kapun. Miután ez megtörtént, akkor mesélte el a hölgy, hogy a régi keresztények azt állították, hogy aki középen megy át, az a mennyországba jut, aki pedig a szélső kapuk valamelyikén, az a pokolba. Kamaszként jót nevettünk magunkban, de beljebb lépve és ott nézegetve ezt a szép barlangot, meg a csodáit, arra gondoltam, hogy ez valóban vicces, de tulajdonképpen Istenhez nekünk kell fordulni, nekünk kell meghozni a döntést. Ott, annál a kapunál én középen mentem át és meghoztam a döntést Isten irányába, hogy hívőként, Isten jelenlétében akarok élni.

Milyen utat jártál be a pedagógusi pályádon?

Még főiskolás voltam, amikor az egykori iskolám a Tóth Aladár Zeneiskola vezetői bizalmat szavaztak nekem és helyettesíthettem egy kollégát. Idén harminc éve, hogy ott tanítok főállásban. A tanítás nagyon bizalmi állás, ha jó a személyes kapcsolatunk a tanítványokkal, akkor sokáig jól tudunk együtt dolgozni és jól tudom tanítani őket. Nálam jellemzően ott maradnak a növendékek, akár felnőtt korukig. Kilenc növendékem került zenei pályára a kezdetek óta úgyis, hogy a gyesen töltött nyolc évem kimaradt a tanításból. Azt gondolom, hogy a tanítás születési adottság és én pedagógusnak is és zenetanárnak is érzem magam. Kicsit az én személyiségemet is változtatja minden gyereknek a személyisége. A tanítás mellett úgy érzem, hogy hab a tortán, ha együtt zenélhetünk a családommal vagy a drága kollegáimmal tanári hangversenyeken. Különböző zenekarokkal jártam Belgiumban, Spanyolországban, Olaszországban, Ausztriában, Franciaországban, illetve Kínában háromszor is.

A Crescendo nyári fesztiválnak milyen szerepe van az életedben?
Nagyon fontos számomra, hiszen egy külön szekció van annak a korosztálynak, amelynek hosszú évek óta a vezetője is vagyok. Kamarazenét, cselló főtárgyat tanítok és kórust is vezetek. A különböző országokból érkező gyerekeket egy hullámhosszra hozni nem egyszerű feladat, de ott is a szeretetet és az elfogadást érzem a diákjaim felől. Minden évben más-más tanítványok jönnek, franciák, románok, thaiföldiek és tényleg mindig mindent megtesznek nekem, amit kitalálok, ők megpróbálják megvalósítani és örömük van benne. Ráadásul a crescendo komoly művészeti színvonalat is képvisel. Keresztény hátterű tanárok tanítanak, fontos a lelkiség, a hitre nevelés és a vezetés abban, hogy a növendékek hogyan tudják egyeztetni a művészetet, a színpadot, a színpadi megjelenést a hitükkel.

Mindezeken túl feleség vagy és három gyermek édesanyja. Hogyan éled meg, hogy a sok szerepedben kiteljesedett legyél?

Jó kérdés, ha belegondolok tényleg összetett az életem, ettől nem is unalmas. Az, hogy én azt csinálhatom és helyt tudok állni abban, amit teszek, nagymértékben benne van a férjem, Dominkó István zongoraművész, aki szeret és támogat. Mindig számíthatunk egymásra. A gyerekeink pedig hozzászoktak ahhoz, hogy mi zenélünk is és mindig együttműködtek velünk. Később mi is próbáltuk őket abban támogatni, amit ők kitaláltak, amilyen irányba szeretnének ők mozdulni. Liliánát, a lányomat 13 évig magam tanítottam csellózni és akkor váltottunk tanárt, amikor eldöntötte, hogy zenei pályán szeretne lenni. Dávid fiunk a legidősebb gyerekünk is sokáig zenélt, de aztán gépészmérnök lett. Levente zongoristaként kezdte, majd elment egy zeneiskolai ütőfelvételire és fel is vették. Most Debrecenben mester szakos már.

Hogyan kerültetek a pestszentimrei baptista gyülekezetbe?

Korábban Budafokra jártunk egy evangéliumi gyülekezetbe huszonöt évig, de sajnos ez a gyülekezet felmorzsolódott. Ezért kezdtünk el egy másik hívő közösséget keresni és a pestszentimreire Háló Gyula miatt esett a választásunk. Gyuszit már korábban ismertük, misszió expón szolgáltunk vele együtt, volt vele kapcsolatunk. Amikor Budafokon már nem tartottak istentiszteletet, akkor elmentünk a gyerekekkel az imrei baptista gyülekezetbe ahol nagyon-nagyon jól éreztük magunkat, nagy szeretettel fogadtak és befogadtak minket. Aztán így ott is ragadtunk.

A missziónak és a művészetnek szerinted milyen kapcsolata van?
Szerintem egy jó világi koncert meg egy evangelizációs koncert között, hogyha szívből és jól csináljuk, akkor semmi különbség sincs, mert én Istennek muzsikálok szívből akkor is, amikor egy sima hangverseny van, és akkor is, amikor gyülekezetekben, vagy templomban szolgálok. Az én lelkületemben nincs különbség.

Mi más érdekel még téged?
Nagyon szeretünk utazni, mindig is egy utazós család voltunk. Sok helyen jártunk nyaralni és mindig fontos volt számunkra, hogy az adott ország kultúráját is megismerjük, ezért mindenhol végig jártuk a fontos látnivalókat. Nagyon szeretünk biciklizni is. Amíg a gyerekek kicsik voltak jöttek velünk, aztán ahogy megnőttek saját programjaik lettek, de mi a férjemmel megtartottuk ezt a szerelmet magunknak, hogy elmegyünk biciklitúrázni. Nemrégiben elpusztult a kutyánk és ekkor egy első generációs növendékemtől kaptam egy erős, kamaszosan lázadó szibériai lajka kutyát, akivel szintén örömteli, kedves perceket élünk meg.