Nagy-Kaszáné Somogyi Ilona írásai

Az alábbi írások a Jelenlét elnevezésű Baptista Művészeti Alkotóhéten születtek Fonyódon, 2023 nyarán.

Felmentve

Halk léptek zaja hallatszott a távolból. Egy férfi ereszkedett le a dombon a város felé és lassú, nehézkes mozgásából látszott, hogy hosszú, átvirrasztott éjszaka van mögötte. Imádsággal, kérdésekkel teli gyötrelmes éjszaka. Megállt.

Az elmúlt napok eseményei után úgy érezte, hogy egy kis pihenésre, felfrissülésre volt szüksége. Egy kis csendre, hogy mindent újra átgondolhasson. Annak a jelenlétére, aki mindig kitisztítja előtte a borúsra festett képet. Mert valaki a háttérben mindig gondoskodik arról, hogy borús legyen a jövő, de most új erőre kapott.

A fák lombjai itt-ott hagytak egy kis rést az éjszakába betörő Holdsugárnak. Megvilágította a helyet, ahol állt. Fénye ráhullott a fák koronáira, ezüst köpennyel vonva be a helyet. A lombok között suhanó szél simogatása is a Jenlétre bátorította. Nem Vagyok egyedül, érezte, átélte, befogadta. A sötétben meghúzódó gonosz is ott lapult mindvégig, de ő inkább arra gondolt, hogy a Vagyok is jelen van. Ez a kert is a győzelmet, a megújulást, a gyógyulást hirdeti. Azért is szeret ide járni magányában. Mindennek jelentősége van, de a gonosz ezt nem is sejti még. Neki ez semmit nem jelent.

Tovább indult, kiért a kertkapun s a Templom felé vette az irányt. Még alig ébredezett a város. A népek még némák voltak, nem ébredt fel bennük a vádlás szelleme. Bement s csendesen várta, hogy   megtörténjen a ma.

Lassan-lassan megtelt a Templom az imára igyekvő emberekkel. Meglepődve látták, hogy Jesua már ott van.

-Talán itt töltötte az éjszakát? – kérdezgették egymás fülébe sugdosva.

Sok mindent felírtak már Jesua számlájára. Nem tetszett nekik, ahogy a dolgok zajlanak körülötte. Az előző nap tanúi lehettek annak milyen istenkáromló és olyan dolgokat állít magáról, ami teljesen szembe megy az Írásokkal! Pff! Még hogy ő lenne Isten profétája! Galileából nem származhat a Krisztus! Jesua jelenléte megosztotta az érkezőket. Voltak, akiket öröm és vágyakozás töltött el, hogy újra jelenlétében lehetnek, volt, akiket a harag és gyűlölet szelleme, mert gonosz vágyak gyötörték őket. Eltaposni, megölni Jesuát! Ez volt egyetlen céljuk. Talán nem is sejtették, hogy ezen igyekezetük is egy magasabb célt szolgált. Valamit, ami mindenki megmenekülése lehet. De most még nem. Ma még nem jött el az ő idejük.

A hír, hogy Jesua a templomban van, a tanítványoknak is a fülébe jutott ezért igyekeztek minél hamarabb ott lenni, hátha ma is szüksége lenne rájuk. A tegnapi nap után, bármire lehetett számítani a papok részéről. Már jó sokan összegyűltek.

Jesua megállt oldalt a lépcsőnél, ahol a csarnok tartóoszlopa is volt, leült a lépcső kiugró peremére.

Szembe nézett a tömeggel, akiknek lelkében mindent látott. Látta a megtört szívet, a szomorú sorsot, a titkolt bűnt, a vallási gőgöt. Látta a gyilkos indulatot, a féltést, a megvetést, de a szeretet is. A lelkek tükrein annyi minden kiviláglott, hogy el kellett fordítania a tekintetét.

Elkezdte a beszédét. Szavai balzsam volt a kereső léleknek, kárhozat az ítélkezőknek. A tanítás felénél nagy mozgolódás támadt. Hátulról zajos beszélgetéssel közeledett egy sereg írástudó. Volt köztük néhány farizeus is, a törvény képviselői. Jesua abbahagyta a tanítást és felállt. A templomszolgák egy megtépázott nőt lökdöstek a papok előtt. Amikor ahhoz a lépcsőhöz értek, ahol Jesua is állt, lódítottak egyet a nőn, annyira, hogy a lépcső aljában kötött ki a porba esve. A hallgatóság hátrébb vonult teret engedve az eseményeknek. A nép vezetői büszkén vonultak le az udvarra s szembe fordulva Jesuával.

-Mester! Azt mondtad ismered az Írásokat! Ismered Mózest és a törvényt! – a főpap hangja fennhéjázó és cinikus volt. Büszkén, felemelt fejjel lassan körbeforgatta tekintetét a tömegen. Látszott rajta az önelégültség, hogy most olyan dolog történik itt, amire Jesua nem is számított.

–  Mond hát, mit érdemel az, akit házasságtörésen kaptak? Mert hát ezt az asszonyt azért hoztuk eléd, mert ma éjszaka vétkezett. Mit tegyünk hát vele?

Kérdése után oldalra húzódott, hogy Jeusa is láthassa a nőt, aki fel sem merte emelni a tekintetét.

Jesua felállt, lassan lejött a lépcsőn, hogy szemügyre vegye a vádlottat. Amaz a porban térdelt megtépetten, megalázva. Fejét lehajtva nem is mert reá nézni. Jól tudta, hogy tettére nincs bocsánat a törvény elítéli.

Jesua leült a lépcső legalsó fokára és szomorúan hallgatott. Szomorú volt a nő miatt, hogy ezt az utat választotta a boldogságkeresésében, pedig oda egészen más út vezet. Szomorú volt az írástudók miatt, akiknek vakgyűlölete Jesua iránt sokkal nagyobb volt az irgalmuknál. Szomorú volt a tömeg miatt, mert tudta, hogy a mai nap után sokan hátat fordítanak majd neki.

Hosszan hallgatott s úgy tűnt Jesua válaszra sem méltatja a kérdezőket. Erre a kérdésre nincs megfelelő emberi válasz. Ha azt mondja, engedjék szabadon, akkor megszegi a Törvényt. Ha azt mondja, kövezzék meg, akkor átadják neki az első követ, amit a nőre dobhat. Az Emberfia ezért jött a világra? Nem a betegeknek van szükségük orvosra?

Jesua jól tudta, hogy a gonosz is ott settenkedik a tömegben, érezte afeletti önelégültségét, hogy sikerült neki csapdát állítania. Készült a válasszal, de még hagyta gyötrődni őket. Lehajolt és valamit gondosan írni kezdett a porba. A papokat rettentően zavarta, hogy Jesua látszólag figyelemre sem méltatja ezt az igenis fontos problémát. Tanácstalanul néztek egymásra, egymást fülébe sugdostak, feszülten toporogtak, mint akik nem értik, hogy most mi is történik valójában.

• Nem mondasz semmit? – tették fel ismét a kérdést türelmetlenül.

Jesua ekkor felegyenesedett, tekintete találkozott az asszonyéval. Rémült tekintet volt ez. Félelem a haláltól, félelem a rá váró elítélő szavaktól. Ezt mondta hangosan, hogy mindenki jól hallja:

• Aki közületek nem bűnös az dobja rá az első követ! –hangzott a megdöbbentő válasz.

Jesua tudta jól mi lakik az emberek szívében, a szemükben látta a bűneik sokaságát, látta őket vétkeik súlya alatt görnyedni, hazugságokban élni, egymás eltaposása által magasabbra jutni.

Látta őket! Vajon ők észreveszik majd önmagukat?

Visszaült a lépcső alsó fokára és folyatta, amit az előbb elkezdett. Írt a porba.

Morajlás, mozgolódás támadt a hallgatóság között. Látszott, hogy az írástudók tanácstalanok Jesua válaszát illetően. Azt hitték, hogy jól kieszelt kérdéssel majd csapdába csalhatják őt s most meg úgy érzik, hogy ők kerültek lehetetlen helyzetbe.

Nem ez az első alkalom, hogy Jesua válasza teljesen kiszámíthatatlan. Minden emberi logikát és elképzelést keresztül húz.  Össze bújtak, hevesen vitatkoztak valamin, mintha nem értenének egyet. Rövid tanácskozás után, minden válasz nélkül a vénekkel együtt az Írás képviselői elhagyták a templomudvart.

A tömeg egy része azonnal követte a vallási vezetőket, nyomban kitűnt, kik azok, akik a pártjukon állnak. A kezükben szorongatott kövek földre koppanó hangja jelezte, hogy feladták a csatát, de a gonosz szelleme nem hagyta nyugodni őket, megszállta őket és újabb terveket szőnek majd. Jesua most győzött, de ez csak egy újabb csata volt. A háborút majd megnyerik. Akik még ott maradtak azokon látszott a megkönnyebbülés, hogy lám nem csalódtak Jesuában. Néhányan még mosolyogtak is az örömtől, de lassan-lassan mindenki eloldalgott.  A tanítványok is, mint akik érzik, hogy nincs joguk az ítéletre lassan-lassan elhagyták a színteret. Csak egy valaki maradt jelen. A házasságtörő nő, Jesua jelenlétében. Az ítélet alatt álló és az igaz Ítélő!

Jesua sokáig csak a poros udvar fölé görnyedt és úgy tűnt tudomást sem vesz arról, hogy már csak ketten vannak. A nő a porban és Jesua is a porban. Mind a ketten ugyan ott, ugyan abban a helyzetben.

Az asszony, a lassan beállt csendben, sem mert feltekinteni, hiszen egy valaki mégis ott maradt, aki minden valószínűség szerint méltó arra, hogy rádobja a követ. Ha valóban Jesua Isten felkentje, a Messiás, ahogy a szóbeszéd mondja, talán neki mégis joga lenne elítélni őt. Szíve hevesen dobogott és a halálfélelem megbénította.

Jesua aztán mégis megszólalt: -Asszony, hol vannak a vádlóid, akik téged ide hoztak elém? Egy sem akar már elítélni téged?

Hangja szomorúan csengett, nem elítélően, szinte reménykeltően. A nő lelkében engedni látszott a feszültség és Jeusa kérdésére körbetekintett. Valóban senki nem volt jelen. Csak ő maradt és Jesua.

-Senki, Uram- válaszolt a nő könnyeivel küszködve. – Senki sincs itt.

Jesua lassan felállt és felsegítette a meghurcolt nőt a porból. Szemébe nézett és látta benne a halálfélelem gyötrelmét, a bűntudatot, a kérdést, hogy ezután mi fog következni, de látta benne a bűnbánatot, a reményteljes jövőt is.

-Én sem azért vagyok itt, hogy elítéljelek, hanem hogy megmentselek. Most menj és azt kérem tőled, hogy többé ne kövess el bűnt.

Az asszony Jézus lábai elé a földre esett, amint meghallotta a felmentő ítéletet. Az utolsó órák eseményei mind kitörtek belőle és nem bírta tovább, keserves zokogásba kezdett. Benne volt ebben a zokogásban az elrontott életének minden perce, bűneinek a terhe, a bűnös éjszakák szennye, mocska, egy halálra méltó parázna életű nő bűnbánata. Jesua hagyta, hadd sírjon, nem szakította félbe, nem türelmetlenkedett. Hagyta, hadd végezze Lélek a dolgát.

 A sírás helyét aztán felváltotta a felszabadulás öröme, a bűnbocsánat gyógyító balzsama, egy új jövő, új cél, egy új kezdet ígérete. Az asszony felállt, leporolta szakadt ruháját és Jesuára nézett. A szemében s nem látott mást csak fényt és tisztaságot. Igen, Ő valóban tiszta és bűntelen. A szem a lélek tükre és mindent elárul. A szemeiből szeretet is áradt, amely lassan-lassan betöltötte az asszonyt is és új érzéseket ébresztett benne. Azt, hogy a bűnei meg vannak bocsátva, reménykedik és hiszi most már, hogy Jesuától kaphat egy új esélyt.

A tanítványok messziről figyelték mi zajlik az udvaron, nem értették, hogy miről beszélget Jesua és az asszony, de résen álltak, ha bámelyik percben szükség lenne rájuk. Jesua kinézett a tanítványokra és intett nekik, hogy jöhetnek. Meg sem lepődtek azon, hogy az asszonyt nyugodtnak látják, hiába Jesua má csak ilyen. Aki találkozik vele békességre lel és megváltozik az élete. Erre az ő életük a legjobb bizonyíték!

A felejtés tava

Kavicsos talaj csikorgása hallatszott a távolból. Fáradt vándor kapaszkodott felfele a domboldalon majd, amint elérte a csúcsát megállt egy pillanatra. Kezét a szeme elé emelte és a távolba nézett. A vidéket kémlelte. Szeme elé tárult a végtelennek tűnő tenger. Szomorú vonás jelent meg arcán, fájdalom, mintha gyötrődne. Egyértelmű volt, hogy a tó látványa fájó emlékeket idéz s ezek elemi erővel törnek fel benne. A Nap éppen lenyugvóban volt, sugarai erősen csillogtak a tó felszínén. A nagy óriás aranysárgára festette a horizontot, amint visszatükröződött a tó vizében. Kezét lassan leemelte, mélyet sóhajtott s tovább indult lefele a lejtőn. A kavicsok legurultak lába nyomán a mélybe, de most még az sem érdekelte, hogy a gyors iram esetleg felsérti bőrét. A parti száraz tövisbokrok beleakadtak ruhájában, de nem törődött vele. A víz felé igyekezett. Amint a partjára ért megállt egy pillanatra, mintha megtorpant volna. Fáradt válla csüggedten lógott, arcán bús tekintet tükröződött úgy tekintett a messzeségbe. Innen lentről egészen másnak tűnt a táj. A nyugati sávban hegyek vonalai látszottak, a nagy kopár csipkézett sziklák. Milyen erősek s hatalmasok. Sziklaszilárdnak tűnnek, évezredek óta mozdulatlanok. Keleten alacsonyabb hegygerinc szaladt. A messzi távolban, egy vár alakja tűnt fel, de oly messze van. A téli meleg zöldbe borította az alacsonyabb dombokat a lankákon juhnyáj tartott hazafelé. Az apró falvak a dombok aljában, mint megannyi ékszerdoboz ragyogtak, ahogy a Nap lenyugvó fénye megtört a vízen. A parti sásban csónakok sorakoztak csak remélni tudta, hogy ott van köztük még az övé is. Lassan levette saruját és óvatosan a vízbe lépett. A hullámok a lábfejét nyaldosták és lassan-lassan körbevették. Zokogás rázta meg testét a hírtelen rátörő emlékektől. Mily rég volt már, hogy itt járt s mennyi minden történt azóta. Csodálatos és fájdalmas dolgok.

A víz érintése nyomán gondolatai a messzi múltba révedtek. Gyerekkorára gondolt, amikor apja először hozta le a partra. Rögtön tudta, hogy itt a helye és sorsa megpecsételődött. Ezt a hivatást fogja választani. Nem mintha akkoriban lett volna választási lehetősége, de ezt nem is bánta. Szerette ezt a szeszélyes vizet, a naplementéket, a hajnali halászatokat. Ismerte a tó minden zegét-zugát, a veszélyes sziklaszirtet, az összes rozoga halászbárkát.

Volt idő, amikor azt gondolta, hogy maga mögött hagyja múltját, szakít a családi hagyománnyal és teljesen mással fog foglalkozni. Ez olyan biztosnak tűnt, minthogy dél időben nem lehet halat fogni. De most, mégis itt van. Azóta sajnos sok minden megváltozott. Az az igazság, hogy már maga sem tudja mit hozhat számára a jövő.

Ahogy egyre bentebb hatolt a vízbe szeme elé tárult a tó mozgalmas élete. Halászbárkák százai indultak útra, hogy az éj csendje alatt fogott bőséges halállománnyal térjenek vissza. Legalább is mindenki ebben a reményben kel útra. Hány százszor tette meg ő is ezt az utat s hányszor jött vissza üres csónakkal mégis. Ezt hívták a halászok meddő fogásnak.

Hamarosan megpillantotta rég otthagyott csónakját, amit rábízott Jóna rokonságára. Éppen üresen állt, a csónakfenéken ott voltak a hálók is. Hírtelen ötlettől vezetve tovább gázolt a sekélyes vízben, hogy valahogy elérje a csónakot.

-Simon! ……Simon! – valaki a nevét kiáltotta.

Hátrafordult, kinézett a partra. Néhány férfi alakja tűnt fel a domb tetején, akik minden bizonnyal őt keresték.

Nem kellett sok idő és megpillantották, amint a sásban a csónakkal bajlódik. Az egyikük a kezével tölcsért formálva újra kiáltott.

– Hé Simon! – kezével hevesen integetett. -Mi is itt vagyunk!

Simon újra felnézett s felismerte őket. János, Natanáel, Tamás, Jakab és János, valamint András közeledett a tó felé. Amint oda értek, Simon kérdően nézett rájuk: – Ti meg mit kerestek itt?

– Ez mi is kérdezhetnénk. Te mit keresel itt bátyám? – András maga sem tudott testvére terveiről.

– Ki kell szellőztetnem a fejem András. Elegyek halászni! – mondta s már fordította is a csónakot a nyílt víz irányába.

A többiek csodálkozva néztek egymásra, mint akik nem nem nagyon értik mi is történik most valójában. Natanáel volt ki leghamarabb magához tért a döbbenettől.

– Majd mi is megyünk veled. Mit gondoltok? – a többiekre tekintett s amazok egyetértően bólogattak.

– Nem kellene most magában elengednünk ilyen állapotban. – súgta oda Andrásnak.

Simon tétován rájuk nézett s megsajnálta őket, mert látta rajtuk, hogy milyen tanácstalanok. Ők is olyannyira össze vannak zavarva, mint ő. Mit tegyen hát? Legyintett.

– Na jó, gyertek, legalább együtt vagyunk. Natanáel, te csak ülj a csónak közepére, hogy ne legyél útba. Te nem értesz a halászathoz. A többiek hol vannak?

– Még nem értek vissza a városból.

Simon kitolta a csónakot a partra, hogy a többiek is csatlakozzanak hozzá. Nem volt teljesen elragadtatva az ötlettől, hogy mind vízre szállnak, hisz egy kicsit egyedül szeretett volna maradni, hogy mindent végig gondoljon. De most már mindegy.  Egy pillanat múlva már heten ültek a csónakba és kieveztek a vízre.

– Simon, ez nem a te régi csónakod? Hogyhogy még itt van a parton? – csodálkozott Jakab- Nem adtad oda a rokonoknak vagy három éve?

– De! – válaszolt Simon. Többet nem mondott. – Jakab, János fogjátok a lapátokat és evezzünk. Kimegyünk az Aranyhíd szirthez.

A legtöbb halász ismerte az Aranyhíd szirtet. Kevesen jártak ki oda mivel a tenger olyan kiszámíthatatlan és szeszélyes. A hírtelen kialakuló viharok könnyen nekisodorhatják a szikláknak a halászó hajókat. A nyugati part sziklaszirtjei magasan emelkedtek a partoldalon ezért tartották veszélyesnek a helyet. A víz itt sokkal mélyebb volt, mint bárhol máshol a környéken, legtöbbször azonban lehetett zsákmányra számítani. Azért hívták Aranyhíd szirtnek, mert esténként, amikor tiszta volt az ég az aranyló napfény visszatükröződve a tó felszínén olybá tűnt, mintha egy fényhíd kötné össze a két partot. A jelenség csak az északi vagy a déli öbölből volt látható.

Csendben, lassan eveztek a tavon. Közben besötétedett s a Nap utolsó sugarai megcsillantak a Hermon hófödte csúcsain. Simon borús hangulata átragadt a többiekre is. Mindannyian csendben voltak, valahogy érezték, hogy most nincs helye vicces történeteknek, szócsatáknak. Rutinosan végezték a feladatukat. Felnyalábolták a hálókat, kivetették, behúzták. Újra és újra. Ötvenszer? Százszor? Ki tudja, de egészen hajnalig. Szélcsend volt, vihar sehol mégis meddő volt minden fáradozás.

– Menjünk haza. – mondta ki Simon végül a végszót, amire már mindannyian vártak mert nem merték leállítani, megkérdőjelezni a döntését. Látták rajta, hogy most a halászatba akarja temetni a fájdalmát, a veszteséget. Nem tudja feldolgozni az utolsó napok eseményeit, de mégis értelmetlen volt ez az egész halfogás.

Lassan megfordultak s megindultak a kelti part felé. Nem csak Simon küszködött a feltörő emlékekkel, hanem mindannyian. Ott voltak, amikor a Mester lecsendesítette az orkán erejű vihart, amikor azt a rengetek halat fogták. Látták, ahogy Simon jár a vízen. Igen, járt a vízen. Hihetetlen és lehetetlen, de megtörtént, de akkor itt volt az, Aki most már nincs jelen. Nem is sejtik, merre lehet. Azóta olyan titokzatos lett.

A tó közepén Simon hírtelen megálljt parancsolt az evezősöknek. Felállt a csónakban és még egyszer körbenézett. Arcán emlékezés tükröződött. Hajnalodott. A Nap sugarai keleten épp akkor törtek át a horizonton, egy új nap hajnalát hirdették. Egy új lehetőséget. Egy új esélyt.

– Emlékeztek, hogy itt fogtuk azt a rengeteg halat, amikor szinte minden ugyan így történt mint most? – szólalt meg.

– Kivéve, hogy most tényleg nem fogtunk semmit és Jesua sincs itt.- felelte enyhe szarkazmussal András.

– Igen ez igaz, de emlékeztek mit mondtam akkor Jesuának? – folytatta. Simon.

– Hát én nemigen, mivel ott sem voltam. – válaszolt Natanael.

 Simon a többiekre nézett s tovább emlékezett.

– Olyan érzést azelőtt sohasem éltem át és akkor rájöttem, hogy én egy nagyon bűnös ember vagyok. Úgy éreztem, akkor ott, hogy menten elsüjjed a csónak a bűneim súlyától és nem vagyok méltó arra, hogy Jesua mellett legyek. – hajtotta le fejét Simon, de beszédét folytatta.

– Akkor ott azt mondta, hogy ember halásszá tesz minket. Emlékszel András? Jakab, János ti is ott voltatok. Sosem gondolkoztatok el azon, hogy miért pont titeket, akarom mondani minket választott erre a feladatra?

– Most még nem igazán érjük Simon, hogy miért, de majd biztos kiderül. Az biztos, hogy apám azóta is értetlenül áll a történtek miatt. Akkor ott hagytuk mind a halászatot és követtük Jesuát. Te is. Nem értjük, hogy akkor mégis mi keresünk most itt újra? – mondta ki János a többiek helyett is az őket feszítő kérdést.

– Válaszokat János. Én legalább is válaszokat keresek. Akkor ott is Jesua nélkül indultunk és csak akkor fogtunk valamit, amikor ő is beszállt a csónakba és azt mondta vessük ki újra a hálókat. Most bevallom nektek, a csalódottság, a kételkedés a válaszok hiánya hírtelen meggondolatlan döntésre sarkalt és sajnálom, hogy titeket is belerángattalak ebbe a meddő munkába. Kár volt időt pazarolni rá.

– Ugyan már! Mi is jönni akartunk, mert nem tudtuk, hogyan tovább. Meg az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy nem akartunk magadra hagyni. – zárta le a többiek nevében is a témát Tamás.

– Tudjátok, hogy bennem is voltak kérdések és Jesua időben ott volt, hogy helyre tegye azokat.

Az a nap is beleégett a lelkükbe.

– Hát igen. Nem volt semmi, ahogy megjelent miattad- mosolygott el Simon.

– Az biztos, hogy Jesua sohasem siet, hanem mindet a maga idejében old meg. Reméljük, hogy mi is megtudjuk időben a tervét.

– Na fiúk, evezünk tovább. Már nem sok van hátra és teljesen megvirrad. A megerőltető munkától megéheztem.

Jesua

A hajnal szárnyai épp akkor érték el a Kinneret keleti partjai, amikor Jesua megérkezett. Lassan leereszkedett a parton s tekintetével a tengert fürkészte, mintha keresne valamit. A legtöbb hajó már hazafele tartott az éjszakai halaszatból, de őt csak egy érdekelte. Nem kellett sokáig keresgélnie, mert már messziről meglátta Simont és a többieket, ahogyan üres hajóval a part felé igyekeztek. Mosoly ült ki az arcára. Sejtelmes mosoly. Na majd átbeszélik ezt az éjszakai kalandot.

Addig is míg megérkeznek tüzet rakott! Fogott néhány nagyobb követ és helyet készített a tűzhelynek. A parton rengeteg száraz gally és egyéb hordalékfa volt a gyakran kitörő viharok miatt. Meggyújtotta. A tűz lángra lobbant és belekapott a fába. Lement a partra, hogy hozzon pár halat. Biztos éhesek lesznek, ha visszatérnek. A legszebbeket választotta. Nyársa tűzte őket, hogy szépen megpiruljanak. A kenyeret majd kicsit később hozza elő. Leült egy kidőlt farönkre és mosolygott. Tudta, hogy a fiúk csalódottak és kimerültek az éjszakai kemény munkától, de mindennek meg van az ideje. Ezt is meg kellett tanulják. Senki sem küldte őket oda, de ám legyen. Idővel majd ez is a javukat szolgálja. Simonnal külön is le fog ülni egy kicsit beszélgetni. Nagy tervei vannak számára, de ilyen hozzáállással nem fog jól működni.

-Már csak néhány csapás és kint vagyunk a parton- bátorította a többieket János.- Simon ereszd balra egy kicsit. Ne olyan sokat. Na, még egy kicsit. Ez az, most jó lesz.

János a tekintetével a partot fürkészte, hogy biztosan azon a helyen kössenek ki, mint ahol a vízre szálltak. Néha könnyű eltévedni, ha valaki nem elég figyelmes. János szerette a Kinneretet. Mennyi kalandot, sikert, örömet, de igaz néha csalódást is tartogatott. Mindez nem számít most csak az, hogy nem tudják mit kezdjenek az életükkel. Az jó, hogy együtt vannak, de hogyan tovább. Jó lenne, ha Jesua mondana valamit, mint ahogy szokta.

Ahogy figyelt észrevette, hogy nem messze tőlük valaki áll a parton, de felismeri nem tudta. A Nap épp akkor kelt fel a dombok felett, éppen szembe sütött velük. Mielőtt bármi is mondhatott volna a többieknek, a parton álló feléjük intett és odakiáltott valamit! Olyan ismerősen csengett a hangja. Valamit mintha a halászatról kérdezett volna.

Csendbe legyetek már. Valaki van a parton és kérdez valamit. Nem értem mit mond. – csitította a többieket János. A hajnali csendben újra megszólalt Jesua és a víz vitte tova a hangját.

 – Fiúk nincs valami ennivalótok? Fogtatok valamit?

Szégyen ide vagy oda, muszáj volt Jánosnak bevallani, hogy bizony semmit sem fogtak ezen az éjszakán. Egy halász ezt talán megértheti. Mint ahogy a suszternek sincs cipője. Van ilyen, hogy hiába minden próbálkozás mégis kudarc lesz a vége.

-Niiincs!- kiáltott vissza János.

A többiek azonban fel sem figyeltek a kérdezőre. Egyesek fáradtan ültek a csónak aljában mások a hajó kormányzásával voltak elfoglalva, nehogy valami balul süljön el a kikötésnél. Főleg Simon.

-Most akkor irányítasz vagy nem János? Te vagy ott elől én innen hátulról nem látok semmit. – kérdezte Simon szemrehányóan, mert látta, hogy barátja meredten csak a partot bámulja, de egy ideje nem ad információkat. Egyedül kell megoldania a kormányzást.

János valóban elgondolkodva a partot nézte és azon gondolkodott, honnan ismerős neki ez a hang, amikor amaz ismét megszólalt.

-Mi lenne, ha megpróbálnátok még egyszer? Dobjátok csak ki a hálókat jobb oldalra. Én azt mondom találni fogtok.- kiálltot vissza a parton álló. Jánosnak olyan ismerősen hangzott ismét ez az utasítás, de mèg nem jött rá, hogy miért.

-Próbáljuk meg még egyszer utoljára Simon. Dobjuk ki itt a hálókat itt jobbra.- adta tovább János.

-Most? Itt a sekélyesben? – Simon egy pillanatra tétován nézett maga elé. Nézte a tengert, nézte a csüggedt társaságot, nézte a sekélyes vizet. Nem nagyon volt bizalma ahhoz, hogy pont itt halat fognak akár csak egyet is, de megadta magát. Végül is egy az egy próbálkozás még belefér.

-Hát nem bánom, végül is mi veszítenivalónk van? Próbáljuk meg. – válaszolta Simon.

-Fiúk még egyszer megpróbáljuk! – adta ki a parancsot.

Felnyalábolták a már kissé összegubancolódott hálót és a szokásos módon beledobták a vízbe. Nem sok reményük volt, hogy fogni fognak valamit, valahogy ma a szerencse is elpártolt tőlük. Unottan szinte nem is várva eredményt fogták a háló három helyen is. Elől a csónakorrban János, középen Jakab hátul meg Péter. A következő percekben azonban a háló egyre csak süllyedt s megfeszült a kezükben. A tó elkezdett habozni, pezsegni a halak sokaságától. Mintha egy méhkasba nyúltak volna, de itt a halak nyüzsögtek. Szinte verekedtek a helyért, hogy kit fogjanak ki elsőre. Simonék meg csak nézték és alig tértek magukhoz az ámulattól. János, András kezébe adta a háló végét. Az ő szíve is egyre hevesebben vert és szeme a partot fürkészte. Valamit sejteni kezdett. A parton álló idegen épp a tűz felé hajolt és gondosan igazgatott valamit. Olyan ismerős volt a mozdulata, de legfőképpen az amit mondott.

– “Vessétek ki jobb oldalra is”. Ki szokta ezt általában mondani? Hát nem Jesua? Jesua! Óh hát ő az, Jesua!

-Simon, Simon – rohant oda az épp halakkal bajlódó Simonhoz. – Az Úr van itt! Ott áll kint a parton!

-Mit beszélsz? Komolyan mondod? Hol van, hadd lássam! – János a hajóorrba vezette Simont és Jesuára mutatott.

-Nézd ott van, a tűz fölé hajol.

Simon, mint általában most sem gondolkodott, hanem visszarohant a csónak végébe és felvette az ingét. A ruha rátapadt vizes felsőtestére, mivel a nagy halfogásban csurom vizes lett mindenki.

-Hozd haza a hajót János! – csak ennyit mondott s bele is ugrott a tóba és elkezdett úszni, ki a part felé!

-Hé! Hova mész Simon? – kiállítottak utána a többiek is. – Mindjárt kint vagyunk a parton!

Simon hallotta ugyan, hogy a többiek mit mondanak, de nem törődött velük. Egyik karcsapás után a másik s közben csak arra tudott gondolni, hogy hamarosan meglátja Jesuát. Félt attól, hogy eltűnik a partról mire a csónak oda ér, most rögtön találkozni akar vele. Annyi mindent el akarna neki mondani. Hogy mennyire bánja, hogy megtagadta, hogy azt sem tudja ki ő és mi a feladata. Hogy ez a vezető szerep a többiek között mennyire megterhelő számára. Sokszor azt sem tudja, mit tegyen s még ő vezesse a többieket. Egyszerűen nem tudja, mitévő legyen. Sokféle gondolt kavargott Simon fejében, míg a vízzel küzdött. Amikor már majdnem kiért felállva, a vízben futva közelített Jesua felé.

Kifáradva ért a partra, de nem bánta. Elsőként akarta látni Jesuát, legalább is ha János nem tévedett. Jesua a hallal és a kenyérrel volt elfoglalva, de amint Péter oda ért, feltekintett a munkájából és köszöntötte. Jesua olyan más volt, olyan tiszta, már a sírkertben is észrevette, hogy mintha nem is ő lenne, de mégis. A tekintete az Jesua, meg ahogy beszél, amiket mond, de mégis olyan más… Simon szóhoz sem jutott.

A többiek is hamarosan megérkeztek. A halakkal teli hálót ott hagyták a hajóhoz rögzítve és siettek ők is köszönteni Jesuát. Nem csak Péternek fontos, nekik is nagyon hiányzott. Csodálkozva látták, hogy a parton parázs van, hal meg kenyér. Nem is tudták, hogy Jesua ért a halfogáshoz is. Eddig ezt mindig csak ők csinálták. Jesua látta csodálkozásukat és afeletti ámulatukat, hogy őt itt találják ezért így szólt hozzájuk:

-Békesség! Mi lenne fiúk, ha hoznátok azokból a halakból, amit most fogtatok. Még van parázs, megsütjük s együtt megreggelizünk. – mondta.

Mint mindig most is Péter volt, aki elsőnek ugrott és gyorsan leoldotta a halakkal teli hálót és megpróbálta a partra vonszolni. Elég nehéz volt, jó nagy halak akadtak bele a hálóba, de a többiek a segítségére siettek. Kiválasztottak párat és feltették a parázsra, hogy minél hamarabb megsüljenek. Rendbe tették a csónak körül a dolgokat, rendszerezték a halakat, megtisztították a hálókat. Egy halász sosem mulasztaná el ezeket a dolgokat. Néha lopva Jesua felé pillantottak, hogy ott van-e még, mert mostanában gyakran szem elől tévesztik, de ott ült és a sütögetéssel volt elfoglalva.

-Százötvenhárom – fejezte be a számolást Tamás.

– Micsoda? Mit mondtál? Mi az a százötvenhárom? – értetlenkedett János, mert nem igen figyelt a többiekre, a saját gondolataival volt elfoglalva na meg, hogy Jesuát ne veszítse szem elől.

-Százötvenhárom halat fogtunk az imént. Százötvenhárom szép kövér halat. Hihetetlen! Pont itt majdnem a part mellett. – lelkendezett Tamás.

-Ez inkább lehetetlen! Ez egy csoda Tamás! Te is tudod jól. Ezt Jesua tette, Ő hívta oda a halakat, egy percig sem kételkedek benne. – válaszolta János és a hálókat a csónakba hajította.

-Gyertek, egyetek ti is! – szólt oda Jesua mindannyiunknak és ők örömmel hagytak ott mindent és letelepedtek a tűz köré. Jesua ekkor vette a kenyereket és a halakat és mindenkinek sorra adott belőle. A tanítványok meg csak ámultak és élvezték, hogy Jesua ott van. Nem mertek szólni semmit, kérdéseket feltenni nehogy eltűnjön és soha többé ne lássák újra. Nem merték megkérdezni, hogy ki vagy te, mert valahol lelkük mélyén tudták a választ, hogy az Úr az. Ez már a harmadik alkalom, hogy feltámadása óta találkoznak vele és mindig egy kicsit más, mint ahogy utoljára látták. Bárcsak egy örökkévalóságon át tartana ez a reggel és soha nem kellene szembenézni a holnappal.

Jesua sejtelmesen mosolygott, ahogy a tanítványait fürkészte. Némelyik el is szundikált a bőséges reggeli után, na meg az egész éjszakán át tartó halászat miatt, de Simon, Jesua tekintetét kereste. Látszott rajta, hogy kétségek gyötrik és válaszokat vár. Olyan válaszokat, amiket csak Jesua tud neki megválaszolni.

Simon

 Csendesen hullámzott a Kinneret a hajnali csendben, meleg hajnali szellő simogatta a partokat. A legtöbb hajó már rég kikötött, és a halászok többsége már rendbe tette a hajóit, az ügyesebbek hazafelé vették az irányt. Voltak, akik jó fogással tértek haza, de voltak olyanok is, mint Simonék, akik nem fogtak semmit. Persze egészen addig, míg Jeshua meg nem jelent. Attól a perctől kezdve, hogy Jeshua odakiáltott nekik a partról, még csak most nyugodtak meg egy kicsit. Boldogok voltak, hogy láthatják őt szemtől szemben. Azon meg csak ámultak, hogy még reggelit is készített számukra. Csendesen élvezték a finom falatokat. Életükben nem ettek még ilyen finom sült halat annyi bizonyos. Jeshua tele van meglepetéssekkel, ki gondolta volna, hogy ilyen kitűnő szakács is. Egy kis szunyókálás és beszélgetés után egyesek mozgolódni kezdtek, és a partra húzott hajó körül kezdtek el foglalatoskodni. Ideje lenne törődni egy kicsit a fogással is, ha már ilyen csodálatosan sikerült.
– Mi legyen a halakkal Simon? Valamit kezdeni kell velük, ha el akarjuk adni őket. A piac hamarosan nyit, és ezekkel a nagy kövér halakkal sikerünk lesz az biztos – szólt oda bátyjának János. Simont most nem igen érdekelte a halak sorsa, csak arra vágyott, hogy Jeshua szánjon rá egy kis időt és tudjon vele beszélgetni egy-két dologról, ami a szívét nyomja. Ezért gyorsan rövidre akarta zárni a dolgot.
– Vigyétek el a piacra őket! Bízd rá Tamásra a dolgot, szerintem elboldogul vele.
– S veled mi lesz, te nem jössz velünk? – kérdezte János csodálkozva, mert nem volt jellemző Simonra, hogy a halak eladása feletti örömet kihagyta volna.
– Én most nem megyek János, egy kicsit még beszélni akarok Jeshuával – felelte Simon és tekintetével a Mestert kereste. Néhányan még ott nyüzsögtek körülötte, és együtt nevettek a tűz körül. János odakiáltott nekik is, hogy menjenek segíteni a hajó körül. Felállva, lerázták ruháikat, arcuk vidám volt és elégedett, ahogy a hajó felé indultak. Munka közben ki-kinéztek a partra, de látszott rajtuk, hogy boldogok és örülnek, hogy Jeshua itt van. Csak Simon ült még egy korhadt farönkön, és arcán szomorúság tükröződött. Bárcsak ő is ilyen önfeledten tudna örülni, ahogyan a többiek. Bárcsak ne nyomná lelkét annak az éjszakai tagadásnak a terhe. Bárcsak befogta volna a száját, amikor annyira fogadkozott, hogy ő nem, ő biztosan nem fogja letagadni, hogy Jeshua a barátja. Az a nagy szája! Mindig csak a bajt hozza rá. Most itt az idő, hogy mindent megbeszéljenek, de olyan nehéz odamenni Jeshuához. Mi lesz, ha nem tud majd megszólalni vagy ha Jeshua nem fog megbocsátani? A kínzó gondolatok csak úgy ostromolták lelkét, miközben meg irigyelte a többieket azért, hogy nekik mennyire könnyű volt odamenni a Mesterhez.

-Hát nem szeretnivalóak? – szólalt meg Jeshua, Simon háta mögött azon a megnyugtató hangon, ahogyan mindig is az emlékeiben élt. – Ők is szeretnek engem. Mindenki a maga módján.
Simon felállt, Jeshua odament hozzá és tekintetük találkozott. A tekintetben ott volt a szeretet és a megbocsátás, amire Simon nem volt teljesen felkészülve. Azt hitte mást fog látni abban a szemben, akit olyan nagyon szeretett, és akiért tényleg mindent megtett volna, de nem. Jeshua tekintete tiszta volt és ragyogó, egyenesen Simon lelke mélyéig hatolt. Kutatott benne s elkezdte tisztogatni.
– De azok Mester, azok – válaszolta könnyes szemmel Simon. Mindenkinek volt a múltjában valami, amit Jeshua helyrehozott elvett vagy meggyógyított. Attól lettek azzá, akik most, hogy Jeshua szerette őket. – Valóban szeretnivaló emberek.
– Simon, Jóna fia mondd, te jobban szeretsz, mint ezek? – kérdezte hirtelen Jeshua, s a parton szorgoskodó kis csoportra nézett. Simonnak fájt a kérdés, hisz eddig azt hitte, hogy a megfelelő módon szereti Jeshuát, de nyilvánvalóvá vált, hogy neki nem egy hősködő Simonra van szüksége, akinek az első megpróbáltatáskor már inába száll a bátorsága, hanem olyanra, aki kitart mellette. Olyanra, mint János is. Ő ott volt vele végig, és nem futamodott meg. Ennek ellenére úgy érzi, nagy hálával tartozik Jeshuának, hisz megmentette őt, és megváltoztatta sorsát azáltal, hogy kiválasztotta. Ezért mindörökké hálás lesz, és szeretni fogja. Eddig azt hitte jobban szereti őt a többieknél, és még az élete árán is megvédi Jeshuát, de kudarcot vallott és elbizonytalanodott. Jeshua választ várt, de Simon csak annyit tudott mondani, hogy: -Igen Uram, te tudod, hogy szeretlek. 

Semmi hősködés csak egyszerű szavak. Olyan idegennek érezte saját hangját, olyan gyengének, mint az a fundamentum, amelyre házat nem lehet építeni, de mégis ez olyan igazság, ami még ha most gyenge is, erőtlen is, de a valóság. Jeshua nem várt válasza meglepte Simont. 

– Akkor legeltesd az én bárányaimat – mondta s ismét a párton levőkre tekintett. Simon nagyon jól érette mit jelent ez a mondat, és nagyon meglepődött ezen a megbízatáson. Most adta tanújelét annak, hogy milyen gyenge is ő valójában, és hát Jeshua is tudja jól, milyen hamar elbukott, és mégis arra kéri, hogy vezesse a többieket? Hogy lenne ő erre képes? Legeltetni a bárányokat, nagyon is jól tudta mit jelent ez. De miért? Jeshua itt van, most jött vissza a halálból, miért kér tőle ilyeneket? Még jóformán végig sem tudta gondolni mit érez, amikor Jeshua újfent megszólalt.

– Simon, Jóna fia, ismét megkérdezem, hogy valóban szeretsz engem?

Simon lesütötte a szemét. Nem lepődött meg azon, hogy Jeshua biztosra akar menni, mert hát valóban nagyon becsapta őt és elárulta. Ő maga sem bízna meg önmagában, ha már itt tartunk. Árulása a többiekre is rossz hatással volt, milyen példa lett így a számukra. De Jeshua most nem hasonlította Simon szeretetét a többiekéhez, most arra volt kíváncsi csak, hogy Simon, mint a Jóna egyik fia, akit a halászattól hívott el, akivel együtt annyi csodálatos dolgon mentek keresztül, ő, akinek a Péter nevet adta, akit megfeddett, ha kellett, ő Simon valóban szereti -e?
– Igen Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged – vágta rá Simon, mintha Jeshuának arra lenne szüksége, hogy meggyőzze őt a szeretetéről. Valójában Simonnak kellett meggyőződnie arról, hogy szereti a Mestert, és ki is kellett mondania hangosan, hogy a lelkében levő kétségbeesett hangoknak válaszolni tudjon. Igen szereti Jeshuát, de még mindig kétségek gyötrik, még mindig vádolja a lelkiismerete. Nem érdemel bizalmat.
– Ha ez így van Simon, akkor megkérlek, hogy őrizd az én juhaimat – mondta Jeshua és átölte Simon vállát, úgy, mint egy atya átöleli a fiát, amikor biztatásra van szüksége. Most mindketten a partot nézték, az ott szorgoskodó tanítványokat, akik hamarosan a munka végére érnek. Simon még mindig nem értette Jeshuát, miért bízik meg benne, holott ő már rég leírta magát s talán a többiek sem tekintik majd vezetőjüknek. Az ő vétke a legnagyobb, hogy tudna ő bárkit is megőrizni a bajtól, hisz sem önmagát, sem Jeshuát nem tudta. Mindig csak a saját feje után megy, olyan ember, akinek a saját dolgai a legfontosabbak, hogy tudna ő felelősséget vállalni bárkiért is? De miért kéri ezt ismét Jeshua? A hajónál a zsivaj alábbhagyott, és látszott a tanítványok mozgásán, hogy hamarosan befejezik a halak szortírozását. A hajnali szellő meleg levegőt hozott, és fodrokat sodort a partra. Jeshua és Simon távolabb álltak a víztől a parton. Jeshua szemben állt Simonnal és egyik keze a vállán nyugodott.
– Még egyszer meg kell kérdeznem Simon: valóban szeretsz-e engem? – Simon Jeshua szemébe nézett, és látta, hogy mennyi szeretet van ebben a tekintetben. Lelkét egyszeriben elöntötte a szomorúság és a felismerés, hogy miért kérdezi Jeshua harmadszor is, hogy valóban szereti-e őt. Mit is mondhatna annak a személynek, aki a legjobban ismeri, aki előtt nincs titok. Nem tud mást mondani, mint amit érez, s ezt Jeshua is tudja.
– Uram, hisz te mindent tudsz, te tudod, hogy én szeretlek téged – válaszolt megadóan Simon. Jeshua előtt nincs mit rejtegetnie, ő ismeri mi lakik az emberben, ismeri a lelkében dúló harcokat, az önmarcangolással teli éjszakákat, a vágyat arra, hogy feloldozást nyerhessen, bűneire Jeshua megbocsátását. Szeretete emberi és oly kevés, de adja annak, aki a legtöbbet tette érte, akinek nem kell az ő védelme, hanem pont ellenkezőleg. Simonnak kell Jeshua ereje, békéje, szeretete. Most már látja, hogy minderre neki van szüksége, és mindig is neki lett volna, csak a gőgje nagyobb volt az alázatánál. Most már megtanulta a leckét, és hagyja, hogy Jeshua mondja meg mi lenne a legjobb. Simon, legeltesd az én bárányaimat -ismételte meg harmadszor is Jehsua Simon küldetését. Már meg sem lepődött, hisz tudta, hogy mit vár tőle a Mester. Érezte, hogy ez a beszélgetés felkészíti valamire, ami a jövőre vonatkozik, ami hamarosan be fog következni, amiről a többieknek még sejtésük sincs. Mintha Jeshua búcsúzkodna tőle, mintha jótanácsokkal látná el, mintha el akarna menni valahova…de hova, de miért? Miért nem jó minden úgy, ahogy most van?
– Simon, amikor még fiatal voltál azt tetted, amit csak akartál, és oda mentél, ahova csak akartál. Mostantól fogva más lesz minden, és eljön az idő is, hogy ha majd megöregszel mások fognak dönteni a sorsodról, és olyan helyre visznek majd, ahova nem akarod. De te csak kövess engem!

Jeshua és Simon megfordultak, és elindultak a Kinneret partján felfelé. Követte őket János, és egy kicsit távolabb a mögöttük haladó tanítványi sereg.

Jelen-LÉTED

Te Vagy…

A zűrzavarban a Csend,
a káoszban a Rend.
A felhőben a Víz,
a szelekben, Aki hív.
A zenében a Dallam,
a mondatban az Alany.
Fűben, fában az Élet
a Fény, ami Léted.
A szóban az Ige
az Igazság, az Élet Vize.
Te vagy az Anyag, a Tér és az Idő.
a Jelenvaló és az Eljövendő.
Te vagy az Atya, a Fiú és a Szellem
a hajnali Napfény, vihar a tengeren.
Föld gyomrában a néma Szén
magas hegycsúcsokon olvadó Jég.
Világokat hódító, gyengéket vigasztaló,
Győztes harcos, betegeket gyógyító.
A Trónon ülő, a kereszten függő,
A Megölt Bárány, a feltámadt Teremtő.

Ki vagyok én, apró kis porszem,
A világegyetem eme bonyolult rendszerében?