„Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” (Péld 22,6 – Saját „fordításban”: „Indítsd el a fiatalt a hozzá illő életúton, ha megöregszik, akkor sem fog arról letérni.”) Ez az ige a Példabeszédek könyvének egyik fontos kulcsa a tanulás-tanítás felelőssége tekintetében, mert Istenünk erre nézve is világos útmutatást adott.

A szülő-gyermek, tanító-tanuló, mester és tanítvány kapcsolat alapvetően nem egy évről évre új célokat kitűző és annak nekiveselkedő közösség, hanem egy hosszú távú terv megvalósításáért felelős csapat. A legnagyobb kihívás a tehetséghez, személyiséghez legjobban illeszkedő életút felfedezése, a megfelelő felkészítés és felkészülés. Ez egy olyan folyamat, ahol a felelősségtudatot szándékosan, de fokozatosan átadjuk a következő generációnak, miközben mi is állandóan fejlődünk. A tanulás és tanítás élethosszig tartó kihívás, de nem egyéni, hanem csapatmunka. Egy olyan váltófutáshoz hasonlít, ahol egy ideig együtt haladunk, mielőtt végleg átvennék tőlünk a stafétabotot. Közös a siker, de a terhek mindannyiunk vállát nyomják.
Mennyire változtatja meg ezt a mennyei tervet az életünket beárnyékoló veszélyhelyzet? Hogyan lehet hatékonyan tanulni, tanítani állandóan változó elvárások közepette? Ezekre a kérdésekre az elmúlt tanév második felében sok ezer család átszervezett élete adott választ. A tanulás és tanítás felelőssége nemzedékek óta nem látott módon terhelődött rá szülőkre és gyermekekre. A váratlan társadalmi „kísérlet” bizonyította, hogy mennyire mélyen él bennünk ez az Istentől ránk ruházott kötelességtudat. Édesanyák és édesapák, nagyszülők és testvérek valami hihetetlen energiát mozgósítottak, hogy a vészterhes időszakban segítsék, bátorítsák és tanítsák a fiatalabbakat. Sokan erejük, türelmük és lehetőségeik legvégső határáig eljutottak ebben a küzdelemben, de napról napra kitartottak és folytatták a küzdelmet, gyakran saját munkájuk és szabadságuk rovására. Ez a kettős-hármas terhelés sokáig nem tartható fenn, ezért lett az eddigiekhez képest is felszabadítóbb a nyári szünidő.
Az előttünk álló tanévben minden szereplő a hagyományosabb oktatási formákra készül. Látszólag ez a folyó is lassan visszatér a medrébe, és folytatja útját a tengernyi tudás megismerése felé. Reménység szerint a közösen megélt felelősségvállalás tapasztalatai nem vesznek el a múlt ködében, hanem hatékony eszközként segítik majd az új oktatási-nevelési évet.
A mennyei Atyában bízó és vezetését kereső emberként talán mégsem léphetünk tovább olyan könnyen ezen a maszkban átvészelt „figyelmeztetésen”. Az életünk és egészségünk megóvása után szorosan következik a bölcsességben, tudásban való növekedés igénye és annak átadása. Ennek felelősségét az elmúlt időszakban túlságosan áthárítottuk a „szakemberekre” mind a hétköznapi, mind a gyülekezeti életünkben. Ezt a kényelmes felelőtlenséget nem támogatja a Szentlélek!
„Adj a bölcsnek, és még bölcsebb lesz, tanítsd az igazat, és ő gyarapítja tudását!” (Péld 9,9) Olyan törvényszerűség ez, amely egyaránt érvényes testi és lelki fejlődésünkkel kapcsolatban. Milyen ismeretben és képességben szeretnél előrébb jutni a következő időszakban? Kit és hogyan fogsz segíteni, hogy a benne szunnyadó lehetőség ne maradjon parlagon, és a hozzá illő útra találjon? Egyik sem költői kérdés, mind­egyikre megfontolt és odaszánt választ vár tőlünk a Mesterünk. Isten országában a növekedés és a gyümölcstermés nem egy választható tantárgy, hanem az egyik legfontosabb életcél, amire meg- és újjászülettünk.
Legyen áldott tanévünk mind az intézményekben, mind a közösségeinkben, felvállalva a tanulás és tanítás ránk eső felelősségét!
Paróczi Zsolt
az MBE oktatási szaktitkára