Mi végre vagyunk?

0
277

A predesztináció (eleve elrendelés) kérdését a vallásos ember többféleképpen közelíti meg. Általánosságban a templomba járó emberek közötti beszélgetésekben hallhatók a következő mondatok: „Ez volt Isten akarata”, „Így rendelte”, „El kell fogadni, ami történt, az Úr akarata ellen nem tehetünk semmit”, „Isten úgy rendezte, hogy mi kapcsolatba kerüljünk”, „Azért engedett bele a Jóatya ebbe a helyzetbe, hogy ezt és ezt megtanuljam belőle” stb. Teológiailag talán helyeselhetnénk is némelyiket, de sajnos ilyen mondatokat akkor is gyakran használnak, amikor egy öngyilkosságról vagy egy nyilvánvalóan bűnös viszony megtörténtéről nyilatkoznak.

A másik megközelítés kicsit mélyebben, a Biblia igazságait kutatva igyekszik valamilyen választ találni egy-egy életszakasz váltásakor, vagy betegség, halál esetén: mi az értelme a létezésünknek, miért történnek velünk azok az események, amelyek megtörténnek, hogyan gondolkozzunk a túlvilágról, az örök életről, az üdvösségről? Mi az Isten akarata az életemmel? Meddig terjed az én felelősségem? Hol a határa a döntési szabadságomnak?

Nehéz kérdések, amelyekre szeretnénk legalább megközelítőleg helyes választ kapni, hiszen nagy felelősség, mit gondolunk ezekről. Mert ahogyan gondolkodunk, az meghatározza a dolgokhoz való viszonyunkat, az életvezetési stratégiáinkat, a problémákhoz, emberekhez való hozzáállásunkat.

Megtérésem után, még kevésbé ismerve Isten igéjét, egy ideig úgy gondoltam, hogy megfelelő magatartással, az Isten által elvárt viselkedési és gondolkodási normákat betartva egyenes utam van a mennybe. Ezután, egy komoly spirituális megtapasztalást követően rá kellett jönnöm, hogy kegyelem minden… Az addig bennem élő szigorú, ítélkező istenkép szertefoszlott, hogy helyet adjon az egyszerű, igazságos, tiszta, érdek- és teljesítménykényszer-mentesen elfogadó istenképnek. Ami nem jelenti azt, hogy nem kell vigyáznom innentől kezdve a tettekre és gondolatokra. De. Csak nem azért teszem, mert ettől függ majd az üdvösségem, vagy hogy kiérdemeljem…

Úgy gondolom, hogy néhány dolog természetesen hordoz egyfajta előre meghatározottságot, hiszen mindannyian valamilyen konkrét földrajzi helyre születünk, meghatározott a nemünk, bőrszínünk, fizikai és szellemi alapadottságaink, valamilyen családi környezetbe születünk vagy helyeződünk. Mindezek adottak, készen kapjuk, mielőtt még bármit kezdhettünk volna az életünkkel.

Egy kevés időt követően, amikor már képesek vagyunk egyéni döntéseket hozni, az életünkben megjelennek az alternatívák, a választási lehetőségek, és egy-egy döntés befolyásolja a következő lépést. Természetesen Isten részéről folyamatos a kontroll, azt szeretné, ha mindenki „nyerne” a végén, és ővele töltenénk az örökkévalóságot. De megengedi, hogy szabadon döntsünk. Nem hiszek abban, hogy Isten bárkit a vesztésre, a kárhozatra rendelt volna, mint ahogyan erről Kálvin gondolkodott a kettős predesztinációs tanában.

Meggyőződésem, hogy Istennek az a célja, hogy életünk során minél inkább megismerjük őt, és a vele való kapcsolat bizalmi, intenzív és harmonikus legyen. Ezt jelentheti, amikor Pál apostol mondja a Rómaiakhoz írott levélben, hogy ha Krisztus részei vagyunk, ha benne vagyunk, akkor tudunk a Lélek által cselekedni és gondolkodni (Róm 8,1.9), vagy nézzük a 2. Korinthusi levél 3. fejezetét és a Galatákhoz írott levél 4. fejezetét!

Kedvelem a saját és a körülöttem lévők életének elemezgetését, nem tudom, ez jó vagy sem, de érdekes figyelni és felismerni Isten munkáját az életfolyamatokban. Legtöbbször csak utólag jövünk rá, Isten mennyire nagyszerűt tervezett, de engedte, hogy mi göröngyös kerülő utakat bejárva jussunk el bizonyos felismerésekre. És ha ezek a felismerések hamarabb megtörténnek, rövidebb ideig ragadunk bele egy-egy élethelyzetbe. Láttam több olyan esetet, amikor kívülről egyértelműnek látszott, miért sodródott bele valaki bizonyos helyzetekbe, látszott a lépésekből, hogy mi lesz a következmény, de aki benne volt, annak mintha hályog lett volna a szemén… Ha a másik közel áll hozzánk, nagyon fájdalmas végignéznünk ezt a vergődést, de rá kell jönnünk, hogy az imádságon és az elfogadáson (mármint a személy, nem pedig a bűn elfogadásán) kívül semmit nem tehetünk. A saját életével és a saját bűneivel való számvetést őrá és Istenre kell bíznunk.

A Biblia kontextusában Isten irántunk való figyelmét (Lk 12,7), szeretetét (Róm 8,32) és Krisztus megváltó művét nézve annyi bizonyos számomra, hogy a tét óriási. Örökkévalóság, mennyország… amit szem nem látott, azt tervezte számunkra Isten. El kell tudnunk fogadni, hogy jelenlegi ismereteink, amelyekről a Lélek által fellebbent a fátyol, meglehetősen hiányosak. Nekem azonban a mindennapi döntéseimben azt kell figyelembe vennem és szem előtt tartanom, hogy az Istennel való bizalmi kapcsolatom megfelelő legyen. Mindegy, milyen útvonalakon, vargabetűs kitérőkön át, de érkezzünk meg Isten jelenlétébe. Bizonyára ebben a Szentlélek vezetése is segítségünkre van. Sokszor évek is eltelnek, mire meglátjuk ennek eredményét, beteljesedését valaki életében. A döntésem, hogy hogyan reagálok az átélt helyzetekre, nemcsak a saját életemet, jövőmet befolyásolja. A családom, gyermekeim, ismerőseim, barátaim mind látják, hogyan kezelem a helyzetet, milyenné válik az Istenhez, hithez való viszonyom az adott életszakaszban. Mindent összevetve mást nem tehetek, csak megismételni tudom: az isteni kegyelemben bízom…

Megosztás

NINCS HOZZÁSZÓLÁS