A hit sötét időszakban is világít

1479

„Menjetek, álljatok fel… és hirdessétek a népnek ennek az életnek minden beszédét.” (ApCsel 5,20)

Magyarország, Európa vagy a világ reményteljes vagy sötét időszakát éli? Én nem tudom. De hogy egyre több embertársunk érzi tehetetlennek magát a kor változásai között, az biztos. Egyszerűen azért, mert nem tudja, mit cselekedjen. A tehetetlenség, a tudatlanság, a cselekvésképtelenség felhői olykor sűrűsödnek. Az ókori bölcsek régen megmondták már: mikor nincs mennyei látás, a nép elvadul; ha pedig megtartja a törvényt, igen boldog (Péld 29,18)!

Mert ma az kevés, hogy a törvény, még az is kevés, hogy a belső meggyőződés, a belső indítások alapján segítsünk a mindennapokban. Ha nem mozgatja meg egész belső világunkat az a hit, amit Krisztustól kaptunk, akkor mi, Krisztus hívei és követői csupán olyanok leszünk, mint akármelyik jóakaratú embertársunk. Pedig az elmúlt hónapok Európájának eseményei megmutatták, hogy a jó szándékból van elég, de a látomásnélküliség zűrzavart hoz.

Egy barátom egyszer azt mondta: „Ma olyan időket élünk, hogy nem marad más számunkra, mint az, hogy a hitünket egy jobb korra megőrizzük.” Sosem lesz jobb kor a megvalósításhoz, mint a mostani. Ezt tudta az ókori zsidó Eszter királynő nagybátyja, ha maga a királynő nem is. A zsidók nem csupán fogságban éltek, de elindult a társadalomban egy ellenségesség is velük szemben. Ki is tűzték kiirtásuk napját. Eszter, bár sajnálta honfitársait, de ő jól elvolt mint királynő az udvar biztonságában. Legalábbis így gondolta. De nevelő nagybátyja, Márdokeus ezt üzente neki: „Mert ha te most néma tudsz maradni, a zsidók kaphatnak módot máshonnan a szabadulásra és menekvésre, te azonban családoddal együtt elpusztulsz. Ki tudja, nem éppen a mostani idő miatt jutottál-e királynői méltóságra?” És Eszter, a szépségkirálynő megértette az idők szavát. Bátran lépett népe érdekében.

Ma sem a jó szándékú ember a kevés, hanem a bátor. Azt látjuk, hogy az országban mindenütt, minden faluban és városban van elegendő jóravaló ember ahhoz, hogy élhetőbbé tegyék falujukat és városukat. De a többség nem teszi.

Mindenki arra vár, hogy a többség tegye. Úgy van ez, mint ahogy Görgey Gábor Nincs közös akarat című versében megírta:

Valahányszor minden lakó
Egyszerre sóhajt,
A bérház fölemelkedik,
Mint egy kivilágított léghajó,
Csakhogy egyszerre sohasem
Sóhajt minden lakó,
Ezért nem emelkedik föl a bérház,
Mint egy kivilágított léghajó.

Ez a lusta és gyáva lelkek verse. Sokan hiszik ezt: összefogás kell, nem széthúzás. És az összefogást várják a többiektől. Azt mondják a lelkükben: ha majd azt látom, hogy a többség összefog, a többség már jó felé megy, akkor én is csatlakozom. De ki fogja össze az embereket, ha nem én és te, ki adjon célt nekik, ha nem én és te, ki adjon reményt és menedéket nekik, ha nem én és te? Hinni könnyű, olcsó dolog. De élni a hitt jövőért, és megvalósítani a hitt jövőt, az a drága.

Isten ma is ezt mondja nekünk: „Menjetek, álljatok fel, és hirdessétek a népnek ennek az életnek minden beszédét.” Mert szüksége van embertársainknak az élet beszédére. Mert sokan nem látják az életet, csak a halált, csak a nyomorúságot, csak a bajt. Ki mutassa meg nekik, hogy az élet van, él és erősebb mindennél, ha nem mi, akik hiszünk Krisztusnak?

Az élet beszédének hirdetése – amit az apostolok tettek – sokkal több, mint missziózgatás, mint betérésre hívás. A megtérésre hívó szó úgy hív Krisztushoz, hogy megmutatja az élet igazi tartalmát és értelmét. Olyan megtérésre hív, amely nem csupán belül változtatja meg az embert, hanem képessé teszi mások és a világ változásának is az előmozdításában. Mert ha elveszünk embertársaink számára, ha nekik nem vagyunk hasznosak, akkor elvesztünk Istennek is. Mert ő nem úgy akar minket megtartani, hogy kivesz a világból, hanem úgy, hogy megtart a világban az embertársainknak. Mert a valódi hívő emberek ma a világ reményei, ahogy Jézus mondja: Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város.

Sokan és sokszor beszélünk az élet kérdéseiről. De ma csak az beszéljen, aki tudja az irányt is, és aki arra már maga is elindult, és aki mer másokat is vezetni. Aki tudja, hogyan változik meg az élet. Váci Mihály az apostolok lelkületével fogalmazta sorait Még nem elég! című versében.

Nem elég megborzongni,
de lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
fagyot is bírjon el,
ki acél akar lenni,
suhogni élivel.

Nem elég álmodozni.
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el;
jövőnket – tudni kell!

Nem elég a célt látni;
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! Elsőnek,
elöl indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!

S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer!

Mi történt az apostolokkal, amikor ezt tették? Előhívták őket a börtönből, megverették őket, és megparancsolták nekik, hogy ne szóljanak Jézus nevében, ne kampányoljanak Isten országa mellett, ne neveljék az embereket Isten útjára – és azzal elbocsátották őket.

De mi történt utána? „Örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek Krisztus nevéért; nem hagytak fel a naponkénti tanítással, és hirdették a Krisztus Jézust a templomban és házanként” – így írja le Lukács evangélista a történet folytatását.

Mert folytatták az apostolok! Miért? Mert meg voltak győződve arról, hogy az életet csak így érdemes élni, hogy a világnak Krisztus tanítása nyomán kell megváltoznia. Ezért nem látták borúsnak a világot az üldözés közben sem.

Ugyanígy ma is, aki tudja, hogy miért kell élni ebben a korban, az meg fogja találni azt is, hogyan tegye. És az beszélhet is róla. Hát beszéljünk róla, ha tudjuk! Ha még nem, hát tudjuk meg!

Megosztás