Az ötvenes évek zűrzavaros világában járunk. A nincstelenné vált parasztok sokasága hagyja el az anyaföldet, hiszen már nincs jószág sem, föld sem, csak a kis éhes szájak, akiknek mindennap oda kell adni talán az utolsó falatot.

Éjszaka van. Egy gyéren megvilágított állomáson a fázósan álldogáló utasoktól egy kissé távolabb két család várakozik. Látszik a férfiak öltözetéről, hogy bányászok. Együtt indultak el egy ígéretesebb világ felé, remélve, hogy a mindennapi kenyér asztalra kerül. Mindegyik család két-két gyerekkel, és mindkét asszony áldott állapotban. Már a többedik átszálláson vannak túl, több száz kilométert hagyva maguk után. Nemsokára egy hosszú füttyszó jelzi a vonat érkezését. A sötétben feltűnik a fekete füstöt pöfékelő mozdony, ami után mint valami sárkányfarok, úgy siklanak a kocsik. A gyerekek álmosak, mégis ámulva bámulják az óriási kerekeket. Örült a két család, mert a számításuk bejött, ahol ők álltak, ott kevesebben voltak, így még ülőhely is került. Miután kézről kézre adták a csomagokat és a gyerekeket, minden a helyére került, letelepedtek. A két férfi közt csendben elindult a beszélgetés. Ha valaki kihallgatta volna őket, hamar rájött volna, hogy ezek a családapák bármire képesek, hogy eltartsák családjukat, és az is lényeges, hogy ahol ők vannak, az asszony is ott legyen a gyerekekkel. A vonat egyhangúan döcögött. Az egyik asszony, Anna ölébe fáradtan hajtotta fejecskéjét két kislány. A két kisfiú Zsuzsika asszony ölébe kuporodott föl. Mindenki örült, hogy ezen az átszálláson is túl vannak már, és ha jól megy minden, mire megvirrad, már a célállomáson szállhatnak le. Az asszonyok simogatták a kis fejecskéket, közben ők is el-elbóbiskoltak. Egyszer kivágódott a kocsi ajtaja, amin bejött a hideg, és egy szúrós tekintetű kalauz. Megpöccinti lapos vasutassapkáját, majd nyers hangon kéri a jegyeket. Imre, Anna férje nyújtja oda elsőnek, Dani is odanyújtja. A kalauz megvizsgálja, majd azt kérdi, hány csomag van, mert szerinte több, mint amennyit családonként elvihetnek. Imre már mondja is, hogy négy csomag van, hiszen minden felszállásnál számolták a csomagokat, hogy el ne vesszen valamelyik. Dani, Zsuzsika férje is mondja, hogy náluk is három bőrönd és egy hátizsák van. A kalauz kijelentette, hogy a következő állomáson mind a két család leszáll a vonatról, mert nem szabályos annyi csomaggal utazni, majd továbbállt. Nyugtalanság töltötte el nemcsak az asszonyokat, de a férfiakat is. A vonat közben továbbdöcögött és fütyülve érkezett be egy állomásra. A kalauz ott termett a két elkeseredett család mellett, és amint megállt a vonat, vette a bőröndöket sorban, és dobta lefele a vonatról. A fabőröndök csak amúgy koppantak a földön. Nem volt mit tenni, a két család is sorban leszállt, hiszen minden kis vagyonkájuk, élelem, ruha a csomagokban volt. Ott álltak rémülten a vonat mellett, az asszonyoknak eleredt a könnyük, a gyerekek amikor hallották és látták a történteket, egymás után zendítettek rá a sírásra.

Az állomásfőnök elindult, hogy felemelje a táblát engedélyt adni az indulásra. Ekkor Dani azt mondta Imrének:

– Imre! Te most imádkozzál, mert én cselekszem!

Odarohant az állomásfőnökhöz, és kivette kezéből a táblát.

– Kérem, a vonat nem indulhat el nélkülünk! – mondta. – Én bányász vagyok, nézzék meg a kitüntetéseimet! (Zörgette a vállán a kitüntetéseket.) Hogy nem vihetem a családomat magammal és a csomagokat, hol van ez szabályozva? – kérdezte.

A nép bámult kifele a vonatablakokon, nem értették, miért nem indul már a vonat. Az állomásfőnök köré is gyűltek emberek, köztük egy rendőr. A rendőr megkérdezte a főnököt, hogy személyenként hány csomagot vihetnek, mire a válasz az volt, hogy minden személyre egy csomag jár. Megszámolták, hányan vannak a leszállított családban. Nyolcan voltak, és nyolc csomag. A rendőr azt mondta, vihetik vissza a csomagokat a vonatra, minden rendben. Dani ekkor már tudta, hogy az ő pártján van az igazság, azt mondta, hogy aki ledobta, az tegye vissza! A kalauz nagy megsemmisült arccal nézett végig a csomagokon, majd hordta felfele.

Mikor újra elindult a vonat, azt mondta Dani:

– Imre! Jól imádkoztál! Meghallgatott az Úr!

A nagyobbik gyerek azt mondja:

– Én tudtam, hogy mehetünk!

Árpi, az öcsike is hozzászól:

– Én ics!

„Hisz a te igazságod, ó Isten, felhat az égig, mert nagyságos dolgokat cselekedtél: kicsoda hasonló tehozzád, ó Isten? Aki sok bajt és nyomorúságot éreztettél velünk, de ismét megelevenítesz, és a föld mélységéből ismét felhozol minket.” (Zsolt 71,19–20)