Baptista ifjúsági műsor: „A legnagyobb ajándék”, adventi ünnepség 2018. 12. 23., 8 perc, 2018 Baptista fiatalok szolgálata a gyülekezetben, a misszióban határon innen és túl.
Baptista magazin 2018. december 16.
Baptista magazin 2018. 12. 16-i adás, 25 perc
A Magyarországi Baptista Egyház nemzetért végzett szolgálatának, sokrétű missziói tevékenységében tükröződő hitéletének bemutatása.
Hittel a közösségben
Pál apostol és a korinthusiak
A keresztény egyház kialakulásának kezdeti szakaszában sok olyan kérdésben kellett állást foglalniuk és tanítást adniuk az apostoloknak, amelyek a hitelvek letisztulását eredményezték. Korinthus Akhája legnagyobb városa, itt működött a legintenzívebb Artemisz-kultusz, erkölcsileg egy lesüllyedt városról van szó. Pál levelét az általa alapított gyülekezetnek írta (ApCsel 18,1–17) Efezusban. A fiatal közösséget nagyrészt pogány háttérből megtértek alkották, akik nem igazán voltak jártasak az ószövetségi írásokban, vallási és erkölcsi előéletük miatt sok tanításra volt szükségük. A fiatal gyülekezet anyagilag erős volt, erősebb a jeruzsálemi gyülekezetnél.
Amikor olvassuk a levelet, jól látható, hogy az író mindezeket a körülményeket figyelembe vette, ezért nekünk is rá kell hangolódnunk, hogy jól érthessük az érvelését, mondanivalóját.
A stílus, a megfogalmazás nagyon fontos eleme annak, hogy mindaz, ami Pál levelében leíródott, megérintse az olvasók, hallgatók szívét, lelkét, tudatát. Mondhatjuk úgy is, hogy Pál írása egy gyülekezeti megbeszélés jellegét igyekszik visszaadni, ahol a személyes megszólítások, utalások, emlékeztetés is hatással vannak a hallgatókra. Már a levél kezdetén jól érzékelhető Pál bölcsessége a megszólítások és önmaga „címkézésében”. A megszólítottaknál Istennel való kapcsolatukat említi, és ezzel máris kijelöl egy közös pontot, ami összeköti őket.
A gyülekezet helyzete meghatározta a témákat is. A valóságos levél műfaja kissé megnehezíti számunkra az értelmezést. Pál kap egy levelet, amelyben benne vannak a kérdések a korinthusiak problémáival kapcsolatban. Gondoljuk el: van egy három–öt éves gyülekezet, az alapító elment, és nincs Biblia a kezükben. A kapcsolattartás lehetősége mindössze annyi, hogy ha problémák vetődnek fel, akkor levelet írnak Pálnak. A korinthusi levélben többek között a pártoskodás, meghátrálás, a bálványáldozati lakoma, az anyagiasság, a nem hívővel való házasság, az erkölcsi tisztaság, a feltámadás kerülnek szóba.
Az egymással való töréseknél mindig a probléma gyökerét kell kezelni, különben csak fájdalomcsillapítás. Pál nem kritikátlanul fogadja a hozzá eljutó információkat, mérlegre teszi, kontrollálni igyekszik, mert torzulhat az információ, de a részleges tény is elég arra, hogy kezelni kelljen a problémát, mert nem akkor kell kezelni, mikor már a korlátok közül kitört.
A tanítványok és az akkori gondolkodásmód szerint a bűn zsoldja a halál. Eleinte úgy gondolták, azzal bizonyította volna, hogy ő a Messiás, ha nem hal meg Jézus. De Jézus nem a földi halál problémáját akarta megoldani. Többször említi halálát és feltámadását, de a tanítványoknak ez elkerüli a figyelmüket. Az akkor élők azt várták, hogy nem fog meghalni. A gyülekezetek életében bekövetkező halálesetek és a lelki érés folyamán a tanítványok kezdik „meghallani” Jézus többi szavát is, visszaemlékeznek a korábban elmondottakra.
Pál fontosnak tartja kifejezésre juttatni a levélben, hogy az egységen mit ért, és ezeket szemléletes példákkal alá is támasztja. Kétféle illeszkedést említ: közösség az Úrral és egymással. Az úrvacsora nem öncélú, szellemi kapcsolatot fejez ki. Alkalmat ad önvizsgálatra, hogy az ember az eltorzult állapotot korrigálja, és felkészüljön az előtte levő időszakra. Ehhez lehet illeszkedni a kegyelemre szorultság lelkületével, és ütközni vele a kegyelemre szorultság elutasításával, a kiválóság érzésével. A hallgatóknak világosan tudtukra adja, hogy az illeszkedés hiánya nemhogy semleges, inkább negatív tartalmú, úrvacsorázni semlegesen nem lehet. Az vagy árt, vagy használ.
Sok-sok példát hozhatnánk arra, hogy Pál hogyan ragadja meg olvasói, hallgatói figyelmét, hogyan próbál hatni szívükre, lelkükre, értelmükre olyan nyelvi, gondolati eszközöket felhasználva, amelyeket megfigyelve mi is jól alkalmazhatunk egy-egy felmerülő kérdés megközelítése során. A korinthusi levelekben Pál bensőségesen feltárja vívódásait, félelmeit a gyülekezet sorsát illetően. Felhívja a figyelmet azokra a veszélyekre, amelyek a hívőket fenyegetik, és konkrétan jelzi a területeket, ahol a sátán a leginkább ki tudja fejteni hatását.
Pál nyíltan szembeszáll a tudatlansággal és a zűrzavarral, nem fél nevén nevezni a dolgokat. Azonban világosan érzékelhető, hogy mindezt a Krisztus iránti hite, elkötelezettsége, illetve a gyülekezet iránti felelőssége és szeretete mozgatja.
Hit és közösség ma
Korunkban, a 21. században is aktuális, amit Isten az Újszövetségen keresztül üzent az 1. század embereinek. Sokszor nem világosak a ma élő embereknek azok a kifejezések, történetek, példák, amelyek az akkori korban természetesek és érthetőek voltak. Azért is fontos a kipróbált hit mellett az Írás, a kortörténet alapos ismerete, hogy a Szentlélek segítségével hiteles és igaz módon reagáljunk a mai kor kihívásaira.
A hittel kapcsolatos dolgokat két területre bontom: az egyik terület az, ami szilárd, megingathatatlan felismerés következménye, azaz az Úr Jézus megváltott gyermeke vagyok, üdvösségem és örök életem van az ő kereszthalála, feltámadása által. A másik területen azok a hithez kapcsolódó felismerések, gyakorlatok találhatók, amelyek rugalmasak, változhatnak az ismeret, új információk hatására, a Szentlélek működése által.
Számomra sok olyan helyzet adódik, ahol szükségessé válik „megvédeni” azokat a hitelveket, amelyeket a Szentlélek által felismertem. Egyrészt a nem hívő vagy más felekezethez tartozó barátaimmal, családtagjaimmal való kapcsolatban merül fel, hogy én miben hiszek, miért úgy és akképpen reagálok, ahogyan látják, érzékelik. Akik jobban belelátnak a személyes életterembe, olykor hamarabb felismerik az elvek és a gyakorlat között felmerülő disszonanciát. Ilyenkor fontosnak tartom elmondani, hogy az adott cselekedet miért nem volt helyes, és mennyire szégyellni való Isten előtt. Nem kérdés, hogy ezekben az esetekben fontos a bocsánatkérés is, ha a személyüket érintette a rossz reakció. Máskor a helyes, Isten szerinti gyakorlatnál látszik, hogy mennyire nem szokványos egy-egy cselekedet, konfliktuskezelés, ha Isten Szentlelke a mozgatórugója, nem pedig a világi, emberi gondolkodásmód. Az a tapasztalat, hogy a nem hívő környezet árgus szemmel figyeli a tetteket, beszédet, és azonnal „lecsap”, ha ott ütközést lát a hirdetett krisztusi elvekkel.
Sokszor a körülöttünk élő nem hívő emberek jobban látják, milyennek kellene lennie az igazi hívő ember reakciójának. Bár ez a fajta megközelítés nem feltétlenül segíti őket a megtérésben. Sajnos nemegyszer hallottam, hogy valaki azt mondja: „Azért nem tudtam megtérni, mert hívők között nőttem fel, és végignéztem, mit csinálnak, milyenek.” Ilyenkor az a csapdahelyzet, hogy emberekre tekint, nem pedig a saját maga és Isten közötti kapcsolat rendezését látja fontosnak.
A másik terület, ahol a hit kérdése felmerülhet, a tágabb ismerősi kör, egyetemi osztálytársak, gyermekeim iskolai barátai és szüleik, vagy a hétköznapok találkozásai. Ilyenkor – ha úgy adódik és van rá alkalom, nyitottság – egy-egy beszélgetés során olyan illeszkedési pontok, témák merülhetnek fel, amelyek szinte biztosan jelen vannak az ember életében: szülőkhöz való viszony, testvérkapcsolatok, párkapcsolat. Mit mond a Biblia ezekről? Miért született meg pont ő, mi lesz vele a halála után, mi dolga van itt a világban, mitől boldog az élete? Jól érzékelhető, hogy a legtöbb ember vágyik valami biztosra, valami igazra.
Vannak olyan kérdések, amelyekre hívő emberként nem tudhatjuk a választ, ezt el lehet mondani, nem szégyellni való. Fontos, hogy a hit természetes módon, egyértelműen legyen az életünkben jelen. Talán ez az a mécses és só szerep, amire hivatottak vagyunk a közösségben.
A hónap témája 2019. januárban: Az ima közösségépítés
A hónap igéje
Ezért állandóan imádkozom értetek, hogy Istenünk méltóvá tegyen benneteket a meghívásra, és tökéletessé a jóra való törekvésben s a hitből fakadó tettekben.
2Thessz 1,11
A hónap gondolata
Hogyan válik az imádkozás a közösségépítés eszközévé?
Az ima elsősorban a Jézus Krisztussal való közösségünket építi, mert az imádkozás elsősorban a kapcsolatról szól, nem pedig valaminek az eléréséről a kapcsolaton kívül. Mint ahogy a szerelmi házasfelek is elsősorban egymást akarják, nem pedig egymástól valamit. A hívő lélek minden igyekezete azon van, hogy Istennel minél erősebb és mélyebb kapcsolatra legyen képes megnyílni. És ezt csak az imádkozáson, az Istennel való belső és bensőséges beszélgetésen keresztül tudja elérni. Mert az imádkozás nyomán értjük egyre jobban Istent, ismerjük meg lényét, fogjuk fel rendkívüliségét és tapasztaljuk valóságát.
Másodsorban az ima a család közösségét építi. Nem feltétlenül csak úgy, hogy a család együtt imádkozik, hanem azáltal, hogy a szülők már a gyermek születése előtt imádkoznak érte. Imádkoznak azért, hogy bármiként is fog születni, alkalmasak legyenek hálásan fogadni, szeretetteljesen törődni és kitartóan foglalkozni vele. És ahogy nő és egyre nő, azért imádkoznak, hogy segítse őket olyanná változni, ami ahhoz kell, hogy igazi emberré váljon gyermekük Isten és embertársai számára.
Aztán az ima építi a hívők testvérközösségét is. Mert a lelki testvérekért való imádkozásban értjük meg, hogy ők kik is valójában, és hogy nekünk milyen lelkülettel, gondolatokkal és szándékkal kell közelednünk hozzájuk. És amikor értük mint testvéreinkért imádkozunk, mint testvéreinknek kérjük a menny minden áldását, azt tapasztaljuk, hogy egyre jobban hozzánk tartoznak, egyre erősebb a közösségünk.
És bármilyen meglepő, de az ima azokat a közösségeket is építi, amelyekben nem mindenki hisz Jézus Krisztusban, vagy ahol rajtunk kívül nincs egyetlen hívő sem. Mert az ima megnyitja az elzárkózott lelkeket, a bezárt szíveket, és közelebb húzza egymáshoz az embereket azáltal, hogy a Szentlélek dolgozik mindegyikükben.
Az ima hatékonyan építi tehát a kapcsolatokat, a közösséget, bár előre sosem tudjuk, hogyan ütemezi Isten a változásokat az időben. Ezért jó, ha az imádkozó ember alázatos, visszafogott a belső sürgetésben, és boldog türelemmel képes várni Isten válaszára.
A hónap kérdése
Tudom már, akarom már az imádkozást elsődlegesen a kapcsolat mélyítésére, a közösség építésére használni?
A hónap imája
Uram, engedj azért imádkoznom, hogy folyvást erősödjön mindannyiunkban a közösségi lelkület, hogy egymást tiszteljük és el is viseljük, hogy inkább gyengédnek és gyengének tűnjek föl, mint büszkének és megközelíthetetlennek! Könyörgök, Uram, alázatért és jóságért, hogy hűséges maradhassak azokhoz, akik hozzám hűtlenek lettek, hogy megbocsátó és türelmes azokkal szemben, akik bosszút forralnak ellenem. Ámen.
Don Bosco: Ima a közösségért
Közösség építése – Krisztussal, egymással
„Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.” (1Jn 1,3)
Egy templomnak masszív falai vannak. Így tud csak állva maradni az évszázadok alatt, és befogadni az Istent imádókat. Egy háznak szilárd falai kell hogy legyenek, melyek elbírják a tetőt s az ott lakókat. Egy autónak erős szerkezetre, burkolatra van szüksége, hogy bírja a sebességet, és védje a benne utazókat. Ezek a falak kellenek, de el is választanak: kintieket a bentiektől, védetteket a védtelenektől, külsőket a belsőktől. De milyen az Isten országa, az ő népe? Milyen az a közösség, melybe hívunk minden embert? Annak miféle határai vannak?
Krisztus személyes ismerete és a benne hívők közösségéhez való kapcsolódása alkotja ezeket a határfalakat. Minden ember felé nyitott az Isten országa, de lényegileg más az ő gyülekezete, mint minden más emberi közösség. János apostol ezért írja levelének bevezetőjében, hogy tanúságot teszünk Isten látott, megtapasztalt valóságáról, hogy Krisztussal való közösségre hívjunk mindenkit. Ezáltal jöhet létre az egymással való testvéri közösség is, hisz lényünk legfontosabb részében eggyé lettünk: Krisztus bennünk való életében.
Legyen tehát 2019 a közösségépítés éve!
Közösségépítés, amelyet a Megváltóval való találkozás alapozhat meg. Közösségépítés, melyet a megváltottak egymásra találása erősíthet és szélesíthet ki. Közösségépítés, mely folyamatosan nyitott, mert Krisztus és az ő egyháza állandó mozgásban van. Újabb és újabb emberekhez, csoportokhoz érünk el, és a benne megnyert élet közösséget épít. Álljunk meg azonban itt egy kicsit. Milyen erős, mennyire érezhető ez a közösség egyházunkban? Mennyire működik a közösség a gyülekezeteken belül, a gyülekezetek között, a különféle szolgálatok és szolgálók között? Határtalan szeretettel és befogadással tudunk-e fordulni az új hívők, az új közösségek, mindazok felé, akiket megérint az Isten szeretete? Meggyőződésem, hogy a Krisztusban hívők közössége megerősítésre, építésre szorul ma is!
Építhetjük kölcsönös tisztelettel, azaz egymás személyének, szolgálatának, eredményeinek és törekvéseinek megbecsülésével.
Építhetjük időnk odaszánásával, azaz figyelmes megértéssel, meghallgatással, a találkozási alkalmak megragadásával.
Építhetjük passzívan és aktívan, azaz megbízható részvételünkkel és építő kezdeményezéseinkkel.
Építhetjük kipróbált hűséggel, azaz egymás és közös feladataink melletti kiállással, megbízható társlétünkkel.
Építhetjük egyszerűen közös Krisztus-dicsőítésünkkel, melyben egyre jobban meglátszik majd hitünk középpontja és valósága: ő a Feltámadott!
Építhetjük számos más módon, mindabban, amiben Urunk eszközzé tesz bennünket egymás és a világ számára!
Szánjuk rá tehát magunkat 2019-ben a közösség, benne baptista közösségünk építésére, naponkénti megélésére! Erősítsük meg kapcsolatainkat a gyülekezeten, a gyülekezeti kiscsoporton, a családunkon belül! Szélesítsük a közösségünket a szomszéd gyülekezetekkel, intézményeinkkel, benne azok hívő tagjaival! Tágítsuk közösségünk határait a környező országok baptista testvéreivel, különösen a március végén Varsóban rendezendő ApCsel 1,8 konferencia alkalmával! Fogadjunk be minden Krisztushoz közeledőt, hogy épülhessen az ő országa az ő dicsőségére! Legyen teljes az örömünk úgy, ahogy az apostol biztat bennünket:
„Ezt azért írjuk nektek, hogy örömünk teljes legyen!” (1Jn 1,4)
Papp János
egyházelnök
Hogyan emlékezzünk jól az elmúlt évre?
Saját történelmét sokféleképp értelmezheti egy-egy ország. De az teszi helyesen, akit történelmének önértelmezése olyan jelen- és jövőbeli pályára vezet, amelyik segíti kibontakozását, fejlődését és más országokhoz való pozitív és segítő hozzáállását.
Ugyanígy van saját sorsunkban, egyéni történetünkben is.
Hajlamosak vagyunk a múlt történéseit olyan alapon rendezni jókra és rosszakra, hogy az milyen érzéseket és reakciókat váltott ki bennünk, és milyen következményei lettek a körülményeinkben.
Ilyenkor pusztán az a mérlegelésünk alapja, hogy a külső események hogyan értek bennünket. Ilyenkor úgy gondolunk magunkra, mint akik inkább passzív elszenvedői a jó vagy rossz történéseknek. Ilyenkor úgy értelmezzük önmagunkat, mint akik valójában azok vagyunk, amik a körülményeink. És akik ki vagyunk téve tehetetlenül a történések kiszámíthatatlan áradatának.
Pedig ha egy rossz vagy jó emlékű esemény nem hozott változást, igazából meg sem történt a ránk való hatás szempontjából. Nem csupán tanítónk minden helyzet, minden esemény, hanem erősítőnk és változtatónk is. Természetesen vannak történések, melyek jobban változtatnak, és vannak, amelyek inkább megerősítik a jót, vagy kiszedik a rosszat belőlünk. Nem szabad leragadni a mindennapok felszínén, hogy csupán külső eseményekként fogjuk fel saját életünk történéseit.
A Krisztus-hívő ember számára az önértelmezés alapja a belső állapot, a belső hozzáállás, attitűd. Ezért a múltam mérlegelésének alapvető szempontja az, hogyan és milyen belső állapotban, milyen hozzáállással, milyen felkészültséggel vettem részt aktívan az eseményekben. Igazából azzal kell foglalkoznom, hogy az eseményekben, amelyek érnek, melyekben részt veszek, felkészült és erős legyek, bízzak Istenben, segítőkészen és szeretettel viszonyuljak az emberekhez, pozitívan keressen a legjobb megoldást, előrevigyem a történést, tanuljak belőle, megérintsen és motiváljon új és jó dolgokra. Ha ez megtörtént, akkor sikeres vagyok, ha nem, akkor kudarcot vallottam, függetlenül attól, hogy jó vagy rossz dolgok történtek velem.
A bibliai József története erre az egyik legjobb példa. Testvérei jogosan vagy jogtalanul, de le akartak vele számolni nagyképűsége miatt. Ennek következtében József – bár a halált megúszta – rabszolga lett. Innen, a szamárlétra legalsó fokáról jutott végül az egyiptomi birodalom második székébe. Egy országot irányított, amikor testvérei a nagy kiterjedésű éhség miatt épp hozzá mentek gabonáért. Amikor többszöri találkozás után József felfedi magát a megtorlástól rettegő testvérei előtt, akkor a következőképp értelmezi múltja történéseit:
„Én vagyok József, a testvéretek, akit eladtatok Egyiptomba! De most ne bánkódjatok, és ne keseregjetek amiatt, hogy engem ide eladtatok, mert azért küldött el engem Isten előttetek, hogy életben maradjatok. Mert már két esztendeje tart az éhínség a földön, és még öt esztendeig nem lesz sem szántás, sem aratás. Isten küldött el engem előttetek, hogy maradékotok legyen a földön, és életben tartson benneteket nagy szabadítással. Tehát nem ti küldtetek ide, hanem Isten, aki engem a fáraó első emberévé, egész házának urává és egész Egyiptom uralkodójává tett.” (1Móz 45,4–8)
Jók vagy rosszak voltak József emlékei testvéreivel kapcsolatosan? Természetesen szenvedett akkor, amikor testvérei kitaszították, eladták rabszolgának. De nem engedte, hogy teste és zsigeri érzései értelmeztessék vele saját múltjának történeteit. A történésekben igazi emberré vált, aki képes volt később ellenséges testvéreiről szeretettel gondoskodni. A történet elsősorban nem a megbocsátásról szól, hanem a saját múlt helyes, igazi megértéséről.
Miért kerültünk nehéz helyzetekbe 2018-ban? Hogy kiderüljön számunkra, mennyire helyes a belső hozzáállásunk, mit tartunk az adott helyzetben a legfontosabbnak. Milyen is a hitünk valójában? Tényleg Isten számunkra a legfontosabb személy? Vagy ő inkább elvek és szabályok együttese?
Persze a kiemelkedően örömteli és sikeres pillanatok is próbára tettek bennünket. Vajon mi értelme volt, hogy többet kerestünk? Miért történt, hogy elsők lettünk? Miért történt, hogy meggyógyultunk? Miért történt, hogy egészséges gyermekünk született? Miért történt, hogy nem haltunk meg? Azért, hogy kiderüljön, mennyire helyes a belső hozzáállásunk, mit tartunk az adott helyzetben a legfontosabbnak. Milyen is a hitünk valójában?
Utólag is érdemes átértelmeznünk ezek alapján a 2018-as évünk eseményeit. Imádkozzunk azért, hogy Isten megértesse velünk saját életünket, életünk történéseinek értelmét.
Mert ne azokért legyünk a leghálásabbak, amik csak megtörténtek velünk, amiket csak úgy megkaptunk, hanem azokért a pillanatokért, ahol igaz emberként, igaz hívőként voltunk és cselekedtünk. Mert azok voltak a legáldottabb pillanataink. Azokért adjunk legfőképp hálát ma, az év utolsó napján.
A titkos kamra
Újszövetségiexegézis-órán elmagyarázzák nekünk, hogy az Úr Jézus korában a szegényebb népréteghez tartozó embereknek egyetlen helyiségből álló otthonuk volt. Emögött gyakran csak egy kicsi kamrácska volt még, a tameion. Jézus az utcasarokról oda küldi imádkozni a tanítványait. Azt ígéri, hogy a mennyei Atya az ott, vagyis titkon elmondott imáikat meghallgatja.
125 éves a Bagaméri Baptista Gyülekezet
A századforduló éveiben a vidék térségein főként földműveléssel foglalkoztak. A Nagyszalontán élő Kornya Mihály baptista parasztpróféta nyári vasárnapokon lovas fogatával és olykor gyalog is elindult hittérítő missziós útjára.
„Amikor föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül” (Mt 17,8)
Akik írásra adják a fejüket, legyen az regény, vers, egy apró cikk az újságban, vagy bármi, ami szavakat, papírt és tollat követel magának, azzal küzd, hogy mondanivalója mentes legyen a közhelyektől. Mert nem szívesen hallja/olvassa legtöbbünk azt, amit unos-untalan ismételgetnek, ennélfogva le is járatnak előttünk. Pedig ezeknek a közhelyeknek mély, gyakran nagy és fontos tapasztalatokon érlelődött üzenetük van.
Örkény István Csupa közhely (alcíme: Zsuzsának) című verse „csupa közhely”, mégis a legőszintébb szerelmi vallomás. Ő maga írja verséről a következőt:
„Én nem osztom azt a nézetet, amely most nálunk meglehetősen népszerű, hogy a közhelyek használhatatlanok, mert elkopnak. Ebből én csak annyit ismerek el, hogy elkopnak. Nem ismerem el, hogy használhatatlanok.”
A vers egy rövid gondolata három elcsépelt, mégis hihetetlen súlyú, használható igazságot fogalmaz meg nekünk, akik felett ismét elszállt egy esztendő (ez is közhely, ne feledjük):
„Múlik az idő. Rövid az élet. Minden perc drága.”
Ki merné vitatni mindezek igazságát? És mégis; mégis, mintha nem múlna az időnk, nem volna rövid az életünk, és nem volna drága minden percünk. Úgy pergetjük ujjaink között, mint az értéktelen port. Aztán meg élni vágyunk, kapkodón, lázadón, ész nélkül, habzsolni próbálva azt, ami apró falatokban adja csak a legnagyobb és legteljesebb élvezetet.
Amikor a naptárra tekintünk, pár dologgal szembesülnünk kell! Például azzal, hogy megint mintha kibabrált volna velünk az élet, merthogy olyan rövidre sikerült ez az év. A tavalyi karácsonyfa utolsó darabkái még csak most kerülnek bele a kályhákba, máris a hírek az új fák árain sopánkodnak. Vagy egy másik, amit érzékelünk, hogy egyre több az ünnep. Piros betűs is, meg amolyan „hétköznapias” is. Mindennek van már úgynevezett világnapja: ma, amikor e sorokat írom, a filozófiáé. Talán ezért lesz ez az írás olyan, amilyen… Egy biztos, még mindig jobb, mint ha október 15-én írtam volna, a falusi nők, illetve a kézmosás világnapján. Mondjuk, akkor „mosnám kezeim” minden leírt szó miatt!
Olykor megharagszunk a naptárra, olyan ősellenségnek tekintjük, mint a tükröt és a mérleget. Mintha ők tehetnének arról, amit mutatnak. A naptárnak, higgyük el, semmi köze az élethez! Nem lop meg, nem is gazdagít, csak figyelmeztet! Bölcsességet kér, máskor türelemre int. Megállást parancsol, sürgetően emlékeztet, vagy éppen lezár valamit, ami soha vissza nem tér. Az élet valami más. A címben olvasható bibliavers ennek lényegéről beszél. Jézus és néhány tanítványa egy nagyszerű helyen, remek társaságban töltenek időt. Olyannyira megragadja őket ez a küzdelmektől mentes, békés környezet, hogy a következőt mondják:
Uram, jó itt nekünk, építsünk sátrakat, hogy itt maradjunk!
Szinte azt akarják, hogy állítsuk meg az időt, betonozzuk be a pillanatot, hagyjunk csapot-papot (főként ez utóbbit) magunk mögött, kezdjünk itt egy új életet. Alig jut el fülükig az a mondat, ami elhangzik az őket meglátogató Isten ajkáról:
Ő (Jézus) az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!
És az idill szertefoszlik, és
„amikor föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül”.
Mert az élet dolgos, küzdelmes, többnyire a csúcsok helyett nagyon mély völgyekben zajlik. Sokak számára zárt ajtók, hideg falak – és ugyanilyen szívek között.
Most ismét ünnepre készülünk. Várakozással, reménységgel, mert adni is akarunk és kapni is szeretnénk; mert mi tudunk adni is, elfogadni is. Szavak, tárgyak, programok tolakodnak elénk, hogy az élet és a szeretet hiteles legyen. Az ünnep lehet valóság, vagy maradhat illúzió, egyfajta megcsaló látomás. De miért is ne volna szabad túllátni a láthatókon? Lehet a tekintetünket felemelve megkeresni és meglátni azt az egyetlent, ami/aki az élet célját, értelmét számunkra összefoglalja. Ő Jézus, kinek születésnapját fényesen, flancosan, nem róla szólóan ünnepeljük. Sajnos, egy életre ott lehet felejteni őt a felállított Betlehemben, magára hagyhatjuk az ünnepi istentiszteletek ragyogásában, és lehet a neki szánt ünnepből ideges kapkodás, csalódások sorozata, kimerültség is, mire véget ér. Rajtunk múlik, mit választunk!
Minden szó, még a közhelyek is jobbak annál, mint a némaság ott, ahol a szavaknak igenis helyük van! Merjük ezen az ünnepen szavakba foglalni, amit érzünk, gondolunk, amit nem biztos, hogy könnyű, mégis ki kell mondani! Egy „szeretlek”, egy „fontos vagy”, „itt vagyok melletted”… nem sorolom.
Áldott, békés ünneplést kívánok!