Jézus halála, feltámadása és a Szentlélek kiáradása után ezrek fogadták be az evangéliumot. Napról napra növekedett a gyülekezet. A tanítványok pedig az Úr felhatalmazására elindították a világraszóló missziómunkát, amely célként adatott számukra a Máté evangéliuma 28,19-ben: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében.” A misszió szó eredetileg küldetést jelent. Ez magában hordozza, hogy van egy küldő személy és egy meghatározott cél, amelyért a küldöttek fáradoznak.

A Szentlélek vezetése által Péter apostol pünkösdi igehirdetésében megfogalmazza, hogy mi az üzenetében az újdonság, mit kell kezdeni majd ezzel az ismerettel. Egyértelművé teszi a hallgatóság számára, hogy miért aktuális az, amiről hallanak, valamint cselekvésre szólít fel, azaz megfogalmazza, mi az a változás, amelynek létre kell jönnie a prédikáció következtében. Hogy reagált Péter beszédére a hallgatóság? Az Apostolok cselekedetei 2,37-ben ezt olvassuk:

„Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, és ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: Mit tegyünk, testvéreim, férfiak?”

Mikor beszéltünk utoljára így egymás között a gyülekezetben, hogy mit tegyünk, testvéreim? Az a tapasztalat, hogy sokszor megpróbáljuk „megúszni” a szolgálatokat, ha közelít egy programszervező, igyekszünk még a szemkontaktust is kerülni, nehogy megszólítsanak… A szolgálatra való felkérést akkor vállaljuk szívesen, ha előtte hetekkel nem jönnek rokonok, nincs szülői értekezlet abban a hónapban, vagy nincs sem hideg-, sem melegfront. Ha nagy nehezen, kényszerből vállalunk valamilyen szolgálatot, abból vajon milyen áldások származnak? Hol van a Szentlélek ereje, amely a mi megnyilvánulásunk, bizonyságtételünk, reakciónk során megmutatkozhat? Hallgatásra kényszerítjük Isten Szentlelkét, mert mi nem vagyunk jó csatornák. Hogy van merszünk ehhez? Természetesen nagyon sok gyülekezetben elhivatottak a szolgálattevők, de sajnos egyre gyakrabban találkozhatunk a fent leírt jelenséggel.

Nem azt akarom mondani, hogy akkor minden szolgálatot el kell vállalnunk, amivel megkeresnek. De a közösségeknek meg kell vizsgálniuk, hogy érdemes-e olyan programelemeket a liturgiában hagyniuk, amelyeket csak a szokás tart életben, ám önmagukban nincsenek hatással senkire, semmire. Át lehet értékelni, hogy ma milyen a gyülekezet közege, mire van kapacitása, szükséglete. Az „azért, mert így szoktuk meg”, ma már nem válasz. Kiüresedett edényből hiába akarunk ételt osztani.

Lehet, hogy sokkolóan hangzik, de a Szentlélek ereje nélkül nincs értelme a hívő életnek, erőtlen és nem tölti be küldetését, nem hordoz áldást, rombolja az embert és a közösséget egyaránt. Mi ad erőt a hétköznapokban, hogyan hat rajtunk keresztül az isteni éltető forrás, ha nem merítünk belőle? Mit mond majd az Úr Jézus azon a napon, amikor visszük a kis „listánkat”, és mondjuk: Uram, Uram, ezt meg ezt tettük a nevedben… Vajon azt feleli: „Távozz, soha nem ismertelek!”?

Meggyőződésem, hogy Istennek az a célja, hogy életünk során minél inkább megismerjük őt, és a vele való kapcsolat bizalmi, intenzív és harmonikus legyen. Ezt jelentheti, amikor Pál apostol mondja a Rómaiakhoz írott levélben, hogy ha Krisztus részei vagyunk, ha benne vagyunk, akkor tudunk a Lélek által cselekedni és gondolkodni (Róm 8,1–9).

Kezdjük magunkon a változást!

Ébresszük fel magunkban az első szeretet tüzét, ha most pislákol is, újra nagy lánggal éghet! „Ezért emlékeztetlek téged, hogy éleszd fel magadban Isten kegyelmi ajándékának tüzét, amely kézrátételem által van benned. Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét”, írja Pál Timóteusnak.

Ha szolgálatot vállalunk, olyan lelkülettel tegyük, hogy abban ott lehessen a Szentlélek ereje!

Az 1Móz 1,2 verse szerint a föld még „kietlen és puszta” volt, Isten Lelke azonban már ott lebegett (a héber szerint: „kotlott”) a „vizek” fölött (1Móz 1,2). Várt a parancsra, hogy az Atya akaratát teljesítse. A Szentlélek a személyében három, de lényében egy örök Isten harmadik személye, aki az Atya tervét valósítja meg. Mondhatjuk, hogy a Szentlélek a háromszemélyű örök Isten lényén belül a megvalósítást végzi. Amikor elhangzott a „legyen világosság!” és a „legyen boltozat” felszólítás, szférák álltak elő (atmoszféra, sztratoszféra, ionoszféra), a tengerek vize áramlott a medrébe, növények bújtak ki a földből, madarak keltek szárnyra, állatok álltak elő. Aztán önmagát szólította meg Isten: „Teremtsünk embert”, és a leheletével halhatatlan szellemét hordozó személlyé alkotta a saját képére teremtett embert. A Szentlélek megvalósította az Atya akaratát. A jónak teremtett ember azonban engedett a sátán kísértésének, és elbukott. Törvényszegése és az Isten igazságos ítélete folytán az ember elvesztette az Édent, a bűn, a halál, sőt a kárhozat végzetes rabságába került, és vele együtt minden utódja is. Ennek az egyetemes és átkos örökségnek a terhe alatt nyög ma is minden e földre született ember. A mindentudó Isten előre tudta ezt, és elkészítette az ember megmentésének a tervét.

A Szentlélek az Atya tervének megvalósítója. A Szentlélek bejelentette Máriának és a férjének, Józsefnek, hogy Mária a Szentlélektől foganva szül gyermeket: Jézust. „Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának mondják majd” – szólt az angyal által Isten (Lk 2,32). Mária engedelmes lélekkel kiszolgáltatta magát: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!” – mondta (Lk 2,38). A Szentlélek pedig végrehajtotta az Atya tervét és akaratát: a Szentlélektől foganva emberi testben jelent meg e földön Jézus Krisztus, az Isten Fia. Így Jézus mint valóságos ember velünk azonosulva, a mi testünket vitte a kereszten a halálba. Valóságos Istenként pedig kilépett a sírból, győzelmet vett a halálon, és „világosságra hozta az elmúlhatatlan életet” (2Tim 1,10). A bemerítés – Pál apostol értelmezése szerint – kiábrázolja azt, amit a Szentlélek elvégzett a megtért és újjászületett emberben. „A keresztség által eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk” – írja az apostol (Róm 6,4).

Istennek a megváltásunkra vonatkozó bölcs tervét a Jézus Krisztusban való hit által a Szentlélek minden emberben külön és személyesen valósítja meg. Minden embernek szüksége van arra, hogy személyesen élje át: Jézus az én bűnöm büntetését szenvedte el, amikor önként vállalta a halált, és engem támasztott fel új, örök életre, amikor kilépett a sírból. Ez az azonosulás a megváltás titka, amelyet a Szentlélek valósít meg bennünk, és amelynek gyümölcse az új teremtés és az örök élet. Pál apostol így vall erről:

„Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20)

Tanulságos, hogy Jézusnak – mint embernek – szüksége volt arra, hogy bemerítésekor galamb formájában láthatóan rászálljon a Szentlélek. Jézus Krisztus a Szentlélek által erőt nyert ahhoz, hogy – mint ember – maradéktalanul elvégezze hároméves messiási küldetését a zsidóság között. A zsidók követelésének engedve a pogány Pilátus mondta ki Jézusra a kereszten végrehajtandó halálos ítéletet. Jézus parancsolhatott volna angyalok seregeinek, de ő – az Atya akarata szerint – irántunk való szeretetből vállalta a halált. Mert tudta, hogy halálával bocsánatot szerez minden e földre született ember számára, és egy új, örök életre nyit kaput az őt hitben elfogadók részére. Krisztus kereszthalála árán minden e földre született ember számára Jézus Krisztusban készen van a megbocsátás, a bűnei eltörlése, és egy új, örök élet ajándéka. Egyedül azon múlik a bocsánatnak és az üdvösségének a megnyerése, hogy aki hallja, elhiszi-e, elfogadja-e és átveszi-e ezt a hallatlan nagy kegyelmi ajándékot. Ez az elfogadás olyan nagy változást szül és teremt az elfogadó személy életében, amely egy teljesen új életszemléletet, látásmódot, életcélt jelent annak az embernek, aki komolyan veszi. „A régiek elmúltak, íme, újjá lett minden!” – mondja Pál apostol (2Kor 5,17). Az új élet megteremtését, kialakítását és gyümölcsöző örömét a bennünk lakozást vevő Szentlélek valósítja meg. „Ha annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor az, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti a halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által” – írja Pál apostol (Róm 8,11). A bennünk lakozó Szentlélek veszi át életünk minden területére kiterjedően az irányítást.

A Szentlélek célja: győzelmes, gyümölcsöző életű tanítvány

A Szentlélek diadalmas munkája bennünk, hogy újjászült, új teremtéssé tett, és ezzel együtt mennyei örökségünk bennünk lakozó záloga lett (Ef 1,13–14). Fontos tapasztalat, hogy a testünk az újjászületésünk után is Istennel ellenségeskedésben marad (Róm 8,7). A Szentlélek segít győzelemre. Meggyőz arról, hogy „adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk”. És hogy „akiket Isten Lelke vezérel [mert uralma alá adják magukat], azok az Isten fiai”. És „nem a szolgaság lelkét kaptuk, hogy féljünk, hanem a fiúság Lelkét kaptuk, aki által kiáltjuk: Abba, Atya!” „Most Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is, örökösei Istennek, és örököstársai Jézus Krisztusnak.”
(Róm 8,12–17)

A bennünk lakó Szentlélek iránt engedelmes életet viszont tiszta mennyei örömökkel és gyümölcsözéssel gazdagítja az Úr.

Az újjászületésben bennünk lakozást vevő Szentlélek az üdvösségünk záloga, a testünkben lakik, és a testünk és a világ részéről is megkörnyékező bűnös kísértésekkel szemben erőt ad a győzelemre. Fontos azonban tudnunk, hogy a bennünk lakozó Szentlélek figyelmeztet, segít, győzelmet is ad, de csak akkor, ha kérjük, igényeljük és tudatos határozottsággal engedünk is neki. Az intésbe, figyelmeztetésbe nem fárad bele. A Szentlélek célja a győzelmes és gyümölcsöző életű, a Lélek uralma alatt élő tanítvány. Azt is munkálja, hogy az elkövetett vétkeink keserű gyümölcsei figyelmeztetésül szolgáljanak, de erőszakkal nem tart vissza a bűntől. Tiszteletben tartja a szabad akaratunkat, int, figyelmeztet, de nem akadályozza meg a hűtlenségünket, az esetleges bűnös döntéseink végrehajtását. Minden bűnre, elesésre vonatkozóan munkálja az őszinte megbánást, megvallást, elrendezést tisztán és becsületesen Istennel és emberekkel. Borzolja, készteti, terheli a lelkiismeretünket, de a döntést, a megbánást bennünk munkálja és tőlünk várja.

A Szentlélek nagy diadala, ha Jézus Krisztus teljes uralmát valósíthatja meg egy ember, egy közösség, egy gyülekezet életében. Amikor áttör minden gátlást az a vágy, hogy megtisztuljanak a szívek minden bűntől, lehulljon a lelkünkről minden teher, kishitűség és langymelegség. A Szentlélek pünkösd diadalát, a kegyelmi ajándékok bőséges kiáradását akarja adni ma is.