Pünkösd ereje ma

0
388

Jézus halála, feltámadása és a Szentlélek kiáradása után ezrek fogadták be az evangéliumot. Napról napra növekedett a gyülekezet. A tanítványok pedig az Úr felhatalmazására elindították a világraszóló missziómunkát, amely célként adatott számukra a Máté evangéliuma 28,19-ben: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében.” A misszió szó eredetileg küldetést jelent. Ez magában hordozza, hogy van egy küldő személy és egy meghatározott cél, amelyért a küldöttek fáradoznak.

A Szentlélek vezetése által Péter apostol pünkösdi igehirdetésében megfogalmazza, hogy mi az üzenetében az újdonság, mit kell kezdeni majd ezzel az ismerettel. Egyértelművé teszi a hallgatóság számára, hogy miért aktuális az, amiről hallanak, valamint cselekvésre szólít fel, azaz megfogalmazza, mi az a változás, amelynek létre kell jönnie a prédikáció következtében. Hogy reagált Péter beszédére a hallgatóság? Az Apostolok cselekedetei 2,37-ben ezt olvassuk:

„Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, és ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: Mit tegyünk, testvéreim, férfiak?”

Mikor beszéltünk utoljára így egymás között a gyülekezetben, hogy mit tegyünk, testvéreim? Az a tapasztalat, hogy sokszor megpróbáljuk „megúszni” a szolgálatokat, ha közelít egy programszervező, igyekszünk még a szemkontaktust is kerülni, nehogy megszólítsanak… A szolgálatra való felkérést akkor vállaljuk szívesen, ha előtte hetekkel nem jönnek rokonok, nincs szülői értekezlet abban a hónapban, vagy nincs sem hideg-, sem melegfront. Ha nagy nehezen, kényszerből vállalunk valamilyen szolgálatot, abból vajon milyen áldások származnak? Hol van a Szentlélek ereje, amely a mi megnyilvánulásunk, bizonyságtételünk, reakciónk során megmutatkozhat? Hallgatásra kényszerítjük Isten Szentlelkét, mert mi nem vagyunk jó csatornák. Hogy van merszünk ehhez? Természetesen nagyon sok gyülekezetben elhivatottak a szolgálattevők, de sajnos egyre gyakrabban találkozhatunk a fent leírt jelenséggel.

Nem azt akarom mondani, hogy akkor minden szolgálatot el kell vállalnunk, amivel megkeresnek. De a közösségeknek meg kell vizsgálniuk, hogy érdemes-e olyan programelemeket a liturgiában hagyniuk, amelyeket csak a szokás tart életben, ám önmagukban nincsenek hatással senkire, semmire. Át lehet értékelni, hogy ma milyen a gyülekezet közege, mire van kapacitása, szükséglete. Az „azért, mert így szoktuk meg”, ma már nem válasz. Kiüresedett edényből hiába akarunk ételt osztani.

Lehet, hogy sokkolóan hangzik, de a Szentlélek ereje nélkül nincs értelme a hívő életnek, erőtlen és nem tölti be küldetését, nem hordoz áldást, rombolja az embert és a közösséget egyaránt. Mi ad erőt a hétköznapokban, hogyan hat rajtunk keresztül az isteni éltető forrás, ha nem merítünk belőle? Mit mond majd az Úr Jézus azon a napon, amikor visszük a kis „listánkat”, és mondjuk: Uram, Uram, ezt meg ezt tettük a nevedben… Vajon azt feleli: „Távozz, soha nem ismertelek!”?

Meggyőződésem, hogy Istennek az a célja, hogy életünk során minél inkább megismerjük őt, és a vele való kapcsolat bizalmi, intenzív és harmonikus legyen. Ezt jelentheti, amikor Pál apostol mondja a Rómaiakhoz írott levélben, hogy ha Krisztus részei vagyunk, ha benne vagyunk, akkor tudunk a Lélek által cselekedni és gondolkodni (Róm 8,1–9).

Kezdjük magunkon a változást!

Ébresszük fel magunkban az első szeretet tüzét, ha most pislákol is, újra nagy lánggal éghet! „Ezért emlékeztetlek téged, hogy éleszd fel magadban Isten kegyelmi ajándékának tüzét, amely kézrátételem által van benned. Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét”, írja Pál Timóteusnak.

Ha szolgálatot vállalunk, olyan lelkülettel tegyük, hogy abban ott lehessen a Szentlélek ereje!

Megosztás