Igazgatóváltás a Fiatalok Krisztusért Alapítványnál
A Fiatalok Krisztusért Misszió már 28 éve szervez értékteremtő programokat a magyar fiatalok számára. A Dicsérem neved! énekeskönyvek, a Jelige magazin, a Biztos Szikla tinédzserprogramok, a YFC nyári táborok, ifjúsági kiadványok és missziós anyagok talán sokatok számára ismerősen csengenek. Ez alatt az idő alatt sokszor érkeztünk mérföldkőhöz, mint ahogyan most is egy ilyen különleges időszakban lehetünk.
Mit tanulhatunk a kisgyermekektől?
„Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba.”
Jézus
A héten a fenti kérdésre próbáltam a választ összefoglalni a magam számára. Arra gondoltam, hogy mennyire rugalmasak, mennyire tiszták, mennyire tudnak figyelni, mennyire őszinték… De a lényeg: aki tanulni akar a kisgyermekektől – ahogy Jézus erre bátorít –, annak sokat kell együtt lennie a kisgyerekekkel, mert különben hogyan tanulna tőlük, nem?
Az első kérdés tehát, amit mindenkinek önmagának kell megválaszolnia: Mennyit vagyok együtt kisgyerekekkel, mennyire akarok együtt lenni a kisgyerekekkel tanulás céljából? Amikor figyeljük őket, amikor tanulni akarunk tőlük, újra miénk lehet sok-sok jellemző, amelyek nélkül nem élhetjük át Isten országának gazdagságát. Miket tanulhatunk hát tőlük? A következő hat jellemzőt mindenképp:
1. Hallgatnak az ösztöneikre = Hallgassunk (belső hang) ösztöneinkre!
Általában a kicsik nem fekszenek le, ha nem álmosak, nem esznek, ha nem éhesek. Nem vesznek kézbe képeskönyvet, ha mozogni akarnak. Abbahagynak bármit, ha úgy érzik, hogy elég.
Ösztönlények – mondjuk rájuk. De ez nem csupán mint biológiai lényekre igaz, hanem érzelmileg is érzékelik, hogy mikor van szüksége a lelküknek váltásra. Lelkileg is azt teszik, amire szükségük van.
Ha ezt mi elnyomjuk továbbra is, mert arra neveltek bennünket, akkor végül magunk sem fogjuk tudni, hogy mire is van szüksége a testünknek és a lelkünknek.
Jézus nemegyszer abbahagyta a tevékenységét, és akár a környezete számára is váratlanul másba fogott. Amit fontosnak érzett.
Lukács evangélista is tudósít Jézussal kapcsolatban ilyen esetről, mikor a tanítványai nem is érzik, hogy mire lenne szükségük, de Jézus igen: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!”
2. Ki merik fejezni az érzelmeiket = Merjük kifejezni az érzelmeinket!
A gyerekeket erről inkább leneveljük, mintsem megerősítjük őket ennek fontosságában. „Ne sírj már! Legyél kedves!” – mondogatjuk nekik. Pedig ha a kicsi szomorú, akkor sír, ha sértett, akkor dühöng, ha örül, akkor kacag. Ők még nem cenzúrázzák az érzéseiket. Nem lepleznek, nem színlelnek. Amit mondanak és kimutatnak, az igaz. Nincs benne semmi hazugság, megjátszás.
Ma sok felnőtt komoly összegeket fizet azért, hogy újra megtanuljon egy tréning során érzelmeket tudatosan átélni és helyesen kimutatni, kommunikálni.
Jézusnak ez természetes volt. A béna kezű meggyógyítása előtt olvassuk róla: „Ekkor haragosan végignézett rajtuk, szomorkodva szívük keménysége miatt.” Eszébe sem jutott, hogy a hívők viselkedésén, gondolkodásán nem lenne szabad haragudni.
3. Egyszerűen őszinték = Legyünk újra őszinték!
A gyerekek kendőzetlenül kimondják azt, ami bennük van. Nem szépítik. A nagyobbacska gyermek kíméletlenül őszinte is tud lenni.
Mi, felnőttek már annyira félünk attól és vigyázunk arra, nehogy valakit is megbántsunk, hogy kínosan ügyelve már nem is vagyunk sokszor őszinték. Erre annyira vigyázunk, hogy olykor kitör belőlünk a kíméletlenül őszinte vélemény. Nekünk, felnőtteknek azt kell megtanulnunk, hogyan mondjuk el mindenképp az első gondolatunkat és érzésünket úgy, hogy a csomagolás elfogadhatóvá tegye. De mondjuk el.
Jézus már-már nyersnek tűnik olykor, pedig csak nem veszítette el az őszinteségét, ami már kamaszkorában is jellemezte őt. „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy az én Atyám házában kell lennem?” – kérdezte anyjától és nevelőapjától, amikor végre megtalálták a templomban.
4. Mindig kíváncsiak = Legyünk kíváncsiak!
A kíváncsiság hiánya az érdeklődés hiányát üzeni annak, akivel beszélgetünk. Erre persze nem is szoktunk gondolni. Felnőttkorunkra általában már az életnek csak néhány területére vagyunk kíváncsiak. Például az autók, a receptek, a gyereknevelés, az utolsó idők menetrendje-forgatókönyve, a hatékony imádkozás titka, a társadalom bajai…
A gyerekeket viszont minden érdekli. Világképük teljesen egységes, bár sok kissé babonás tartalmat is hordoz. Az egész világot magukba fogadják. Számukra ismeretlen az unalom, az érdektelenség. Minden levelet összegyűjtenek, minden kavicsnál megállnak, mindent kérdeznek. A gyerekek így kerülik el, hogy megszokottá váljanak a dolgok, hogy a lelkük fásult legyen. Lelkük telis-tele van friss élményekkel. Nekik még nem kell a múlt hónap dolgaiból élniük.
Csak az kap Istentől új gondolatokat, új élményeket, új felismeréseket, új impulzusokat, aki megőrzi lelke kíváncsiságát, érdeklődését, nyitottságát. Kíváncsiság nélkül nincs igazi imádat. Az imádat mélyén a megismerhetetlen utáni vágy a hajtóerő.
Ezt figyelhetjük János evangéliumában, ahogy a samáriai asszony egyre nagyobb kíváncsisággal hallgatja, fürkészi Jézus szavait, és a végén ő maga válik evangélistává.
5. Vidámak = Merjünk vidámak lenni!
Több szakember is felhívja arra a figyelmet, hogy a nyitott és hatékony problémamegoldó gondolkodást segíti a mosolygós attitűd. Egyszerűen azért, mivel ez jelentősen gátolja a problémán rágódás rossz beállítódását. Vidáman tenni a dolgunkat sokkal jobb eredményt ad, mint ha ímmel-ámmal tesszük vagy lélektelenül, bár okosan.
„Vidáman, nevetve néz a holnap, a jövendő elé” – olvashatjuk a Példabeszédek könyvében a nagyszerű asszonyról. Pál apostol is alapállapotként ajánlja a Filippiben élő hívőknek, amikor így fogalmaz: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!”
6. Teljesen benne van abban, amit csinál = Szívvel-lélekkel tegyünk mindent!
Mindfullness-nek mondják ma azt, amikor teljes lényével ott van az ember, ahol van.
Hol jár az eszed? – szoktuk mondani kamasz gyermekünknek, amikor érezzük, hogy nincs ott, csak a teste. A kamasz persze rászorul erre a menekülőútra, mert addigra már arra neveltük, hogy ne hallgasson az ösztöneire (hanem csak az „eszére”), ne fejezze ki az érzéseit (hanem uralkodjon magán), ne legyen őszinte (hanem válogassa meg a szavait), ne kíváncsiskodjon (hanem maradjon csöndben).
A gyermek viszont még tud elmélyült lenni. Ha örül, akkor örül teljesen, ha sír, akkor sír teljesen, ha elgondolkodik, akkor magában van, ha segít, akkor nem fogadja el, hogy már elfogytak a kiteregetni való ruhák. A jelen pillanat átélésében nincs se visszafogottság, se manír. A jelenléte teljes és hiteles, vagyis természetes.
Talán erre is gondolt Jakab apostol a levelében, amikor ezt írta: „Ne gondolja tehát az ilyen, hogy bármit is kaphat az Úrtól, a kétlelkű és minden útján állhatatlan ember.” Amikor felnőttként ott a testünk, de a gondolataink már messze járnak.
Ezekért szeretjük tehát a kicsiket, mert ilyenek. Azt mondják némelyek: Felnőttként már ezt nem engedhetjük meg magunknak. Miért ne engedhetnénk meg? Sőt: Mi jogosít fel bennünket arra, hogy ezek nélkül merjünk élni? Ki jogosított fel bennünket arra, hogy a mindennapok kényszerére hivatkozva ne éljünk teljes életet, ami szívvel-lélekkel élt élet?
Nem véletlenül figyelmeztet Jézus is arra, hogy komoly és igyekvő felnőttként elkótyavetyélhetjük az egész életünket végül: „Aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?”
Jézus a kicsiket a hívő számára mintaként mutatja: „Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, és olyan lesz, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik.”
Hallgassunk tehát a belső hangra! Merjük kifejezni az érzelmeinket! Legyünk újra őszinték! Legyünk kíváncsiak! Merjünk vidámak lenni! Szívvel-lélekkel tegyünk mindent! És higgyünk egyszerűen, mint ahogy a kisgyermekek tudnak.
Új életek Aszódon
Az Élet Urát és az új élet lehetőségét ünnepeltük húsvétkor Aszódon, amikor négy fiatal bemerítésére került sor. Baráth Emőke, Pintér Nelli, Urbán Regina és Urbán Stella tettek bizonyságot hitükről, Istennél megtalált válaszaikról és Krisztus-követési szándékukról.
E napon a lelki útravaló – amit dr. Almási Tibor Nap utcai lelkipásztor adott át – a kánai menyegző történetéből szólt hozzánk: „Bármit mond nektek [Jézus], tegyétek meg!” A bemerítés szolgálatát Urbán Gedeon lelkipásztor végezte, két fehér ruhás lánya megváltottságának is örülve. Papp Jonatán társlelkipásztor vezette az istentiszteletet és adta át a helyi gyülekezet ajándékát a fiataloknak. A kézrátételes imák utáni szeretetteljes köszöntéseket követően napsütéses szeretetvendégséggel zárult az ünnep. Azóta mások is új lendületet kaptak az istenkeresés útján, imádkozva kérjük az új életet adni kész Megváltó munkálkodását közöttük is.
Isten eddigi áldásainak hálás megbecsülésére is alkalmat ad minden ünnepnap. Amint a bemerítésen egy énekben hallottuk: „Térdelj le! Emeld fel Hozzá a szíved, és a válasz ott lesz majd!” Térdelj le! – mert kegyelmes a Jó Pásztor aszódi nyájához is. Az Úr ajándéka, hogy az új imaházban öt év alatt tizenöt fehérruhás bemerítésére kerülhetett sor. Egyedül Istené a dicsőség minden új életért!
Pünkösd ereje ma
Jézus halála, feltámadása és a Szentlélek kiáradása után ezrek fogadták be az evangéliumot. Napról napra növekedett a gyülekezet. A tanítványok pedig az Úr felhatalmazására elindították a világraszóló missziómunkát, amely célként adatott számukra a Máté evangéliuma 28,19-ben: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében.” A misszió szó eredetileg küldetést jelent. Ez magában hordozza, hogy van egy küldő személy és egy meghatározott cél, amelyért a küldöttek fáradoznak.
A Szentlélek vezetése által Péter apostol pünkösdi igehirdetésében megfogalmazza, hogy mi az üzenetében az újdonság, mit kell kezdeni majd ezzel az ismerettel. Egyértelművé teszi a hallgatóság számára, hogy miért aktuális az, amiről hallanak, valamint cselekvésre szólít fel, azaz megfogalmazza, mi az a változás, amelynek létre kell jönnie a prédikáció következtében. Hogy reagált Péter beszédére a hallgatóság? Az Apostolok cselekedetei 2,37-ben ezt olvassuk:
„Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, és ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: Mit tegyünk, testvéreim, férfiak?”
Mikor beszéltünk utoljára így egymás között a gyülekezetben, hogy mit tegyünk, testvéreim? Az a tapasztalat, hogy sokszor megpróbáljuk „megúszni” a szolgálatokat, ha közelít egy programszervező, igyekszünk még a szemkontaktust is kerülni, nehogy megszólítsanak… A szolgálatra való felkérést akkor vállaljuk szívesen, ha előtte hetekkel nem jönnek rokonok, nincs szülői értekezlet abban a hónapban, vagy nincs sem hideg-, sem melegfront. Ha nagy nehezen, kényszerből vállalunk valamilyen szolgálatot, abból vajon milyen áldások származnak? Hol van a Szentlélek ereje, amely a mi megnyilvánulásunk, bizonyságtételünk, reakciónk során megmutatkozhat? Hallgatásra kényszerítjük Isten Szentlelkét, mert mi nem vagyunk jó csatornák. Hogy van merszünk ehhez? Természetesen nagyon sok gyülekezetben elhivatottak a szolgálattevők, de sajnos egyre gyakrabban találkozhatunk a fent leírt jelenséggel.
Nem azt akarom mondani, hogy akkor minden szolgálatot el kell vállalnunk, amivel megkeresnek. De a közösségeknek meg kell vizsgálniuk, hogy érdemes-e olyan programelemeket a liturgiában hagyniuk, amelyeket csak a szokás tart életben, ám önmagukban nincsenek hatással senkire, semmire. Át lehet értékelni, hogy ma milyen a gyülekezet közege, mire van kapacitása, szükséglete. Az „azért, mert így szoktuk meg”, ma már nem válasz. Kiüresedett edényből hiába akarunk ételt osztani.
Lehet, hogy sokkolóan hangzik, de a Szentlélek ereje nélkül nincs értelme a hívő életnek, erőtlen és nem tölti be küldetését, nem hordoz áldást, rombolja az embert és a közösséget egyaránt. Mi ad erőt a hétköznapokban, hogyan hat rajtunk keresztül az isteni éltető forrás, ha nem merítünk belőle? Mit mond majd az Úr Jézus azon a napon, amikor visszük a kis „listánkat”, és mondjuk: Uram, Uram, ezt meg ezt tettük a nevedben… Vajon azt feleli: „Távozz, soha nem ismertelek!”?
Meggyőződésem, hogy Istennek az a célja, hogy életünk során minél inkább megismerjük őt, és a vele való kapcsolat bizalmi, intenzív és harmonikus legyen. Ezt jelentheti, amikor Pál apostol mondja a Rómaiakhoz írott levélben, hogy ha Krisztus részei vagyunk, ha benne vagyunk, akkor tudunk a Lélek által cselekedni és gondolkodni (Róm 8,1–9).
Kezdjük magunkon a változást!
Ébresszük fel magunkban az első szeretet tüzét, ha most pislákol is, újra nagy lánggal éghet! „Ezért emlékeztetlek téged, hogy éleszd fel magadban Isten kegyelmi ajándékának tüzét, amely kézrátételem által van benned. Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét”, írja Pál Timóteusnak.
Ha szolgálatot vállalunk, olyan lelkülettel tegyük, hogy abban ott lehessen a Szentlélek ereje!
Szentlélek, az Atya tervének megvalósítója
Az 1Móz 1,2 verse szerint a föld még „kietlen és puszta” volt, Isten Lelke azonban már ott lebegett (a héber szerint: „kotlott”) a „vizek” fölött (1Móz 1,2). Várt a parancsra, hogy az Atya akaratát teljesítse. A Szentlélek a személyében három, de lényében egy örök Isten harmadik személye, aki az Atya tervét valósítja meg. Mondhatjuk, hogy a Szentlélek a háromszemélyű örök Isten lényén belül a megvalósítást végzi. Amikor elhangzott a „legyen világosság!” és a „legyen boltozat” felszólítás, szférák álltak elő (atmoszféra, sztratoszféra, ionoszféra), a tengerek vize áramlott a medrébe, növények bújtak ki a földből, madarak keltek szárnyra, állatok álltak elő. Aztán önmagát szólította meg Isten: „Teremtsünk embert”, és a leheletével halhatatlan szellemét hordozó személlyé alkotta a saját képére teremtett embert. A Szentlélek megvalósította az Atya akaratát. A jónak teremtett ember azonban engedett a sátán kísértésének, és elbukott. Törvényszegése és az Isten igazságos ítélete folytán az ember elvesztette az Édent, a bűn, a halál, sőt a kárhozat végzetes rabságába került, és vele együtt minden utódja is. Ennek az egyetemes és átkos örökségnek a terhe alatt nyög ma is minden e földre született ember. A mindentudó Isten előre tudta ezt, és elkészítette az ember megmentésének a tervét.
A Szentlélek az Atya tervének megvalósítója. A Szentlélek bejelentette Máriának és a férjének, Józsefnek, hogy Mária a Szentlélektől foganva szül gyermeket: Jézust. „Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának mondják majd” – szólt az angyal által Isten (Lk 2,32). Mária engedelmes lélekkel kiszolgáltatta magát: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!” – mondta (Lk 2,38). A Szentlélek pedig végrehajtotta az Atya tervét és akaratát: a Szentlélektől foganva emberi testben jelent meg e földön Jézus Krisztus, az Isten Fia. Így Jézus mint valóságos ember velünk azonosulva, a mi testünket vitte a kereszten a halálba. Valóságos Istenként pedig kilépett a sírból, győzelmet vett a halálon, és „világosságra hozta az elmúlhatatlan életet” (2Tim 1,10). A bemerítés – Pál apostol értelmezése szerint – kiábrázolja azt, amit a Szentlélek elvégzett a megtért és újjászületett emberben. „A keresztség által eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk” – írja az apostol (Róm 6,4).
Istennek a megváltásunkra vonatkozó bölcs tervét a Jézus Krisztusban való hit által a Szentlélek minden emberben külön és személyesen valósítja meg. Minden embernek szüksége van arra, hogy személyesen élje át: Jézus az én bűnöm büntetését szenvedte el, amikor önként vállalta a halált, és engem támasztott fel új, örök életre, amikor kilépett a sírból. Ez az azonosulás a megváltás titka, amelyet a Szentlélek valósít meg bennünk, és amelynek gyümölcse az új teremtés és az örök élet. Pál apostol így vall erről:
„Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20)
Tanulságos, hogy Jézusnak – mint embernek – szüksége volt arra, hogy bemerítésekor galamb formájában láthatóan rászálljon a Szentlélek. Jézus Krisztus a Szentlélek által erőt nyert ahhoz, hogy – mint ember – maradéktalanul elvégezze hároméves messiási küldetését a zsidóság között. A zsidók követelésének engedve a pogány Pilátus mondta ki Jézusra a kereszten végrehajtandó halálos ítéletet. Jézus parancsolhatott volna angyalok seregeinek, de ő – az Atya akarata szerint – irántunk való szeretetből vállalta a halált. Mert tudta, hogy halálával bocsánatot szerez minden e földre született ember számára, és egy új, örök életre nyit kaput az őt hitben elfogadók részére. Krisztus kereszthalála árán minden e földre született ember számára Jézus Krisztusban készen van a megbocsátás, a bűnei eltörlése, és egy új, örök élet ajándéka. Egyedül azon múlik a bocsánatnak és az üdvösségének a megnyerése, hogy aki hallja, elhiszi-e, elfogadja-e és átveszi-e ezt a hallatlan nagy kegyelmi ajándékot. Ez az elfogadás olyan nagy változást szül és teremt az elfogadó személy életében, amely egy teljesen új életszemléletet, látásmódot, életcélt jelent annak az embernek, aki komolyan veszi. „A régiek elmúltak, íme, újjá lett minden!” – mondja Pál apostol (2Kor 5,17). Az új élet megteremtését, kialakítását és gyümölcsöző örömét a bennünk lakozást vevő Szentlélek valósítja meg. „Ha annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor az, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti a halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által” – írja Pál apostol (Róm 8,11). A bennünk lakozó Szentlélek veszi át életünk minden területére kiterjedően az irányítást.
A Szentlélek célja: győzelmes, gyümölcsöző életű tanítvány
A Szentlélek diadalmas munkája bennünk, hogy újjászült, új teremtéssé tett, és ezzel együtt mennyei örökségünk bennünk lakozó záloga lett (Ef 1,13–14). Fontos tapasztalat, hogy a testünk az újjászületésünk után is Istennel ellenségeskedésben marad (Róm 8,7). A Szentlélek segít győzelemre. Meggyőz arról, hogy „adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk”. És hogy „akiket Isten Lelke vezérel [mert uralma alá adják magukat], azok az Isten fiai”. És „nem a szolgaság lelkét kaptuk, hogy féljünk, hanem a fiúság Lelkét kaptuk, aki által kiáltjuk: Abba, Atya!” „Most Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is, örökösei Istennek, és örököstársai Jézus Krisztusnak.”
(Róm 8,12–17)
A bennünk lakó Szentlélek iránt engedelmes életet viszont tiszta mennyei örömökkel és gyümölcsözéssel gazdagítja az Úr.
Az újjászületésben bennünk lakozást vevő Szentlélek az üdvösségünk záloga, a testünkben lakik, és a testünk és a világ részéről is megkörnyékező bűnös kísértésekkel szemben erőt ad a győzelemre. Fontos azonban tudnunk, hogy a bennünk lakozó Szentlélek figyelmeztet, segít, győzelmet is ad, de csak akkor, ha kérjük, igényeljük és tudatos határozottsággal engedünk is neki. Az intésbe, figyelmeztetésbe nem fárad bele. A Szentlélek célja a győzelmes és gyümölcsöző életű, a Lélek uralma alatt élő tanítvány. Azt is munkálja, hogy az elkövetett vétkeink keserű gyümölcsei figyelmeztetésül szolgáljanak, de erőszakkal nem tart vissza a bűntől. Tiszteletben tartja a szabad akaratunkat, int, figyelmeztet, de nem akadályozza meg a hűtlenségünket, az esetleges bűnös döntéseink végrehajtását. Minden bűnre, elesésre vonatkozóan munkálja az őszinte megbánást, megvallást, elrendezést tisztán és becsületesen Istennel és emberekkel. Borzolja, készteti, terheli a lelkiismeretünket, de a döntést, a megbánást bennünk munkálja és tőlünk várja.
A Szentlélek nagy diadala, ha Jézus Krisztus teljes uralmát valósíthatja meg egy ember, egy közösség, egy gyülekezet életében. Amikor áttör minden gátlást az a vágy, hogy megtisztuljanak a szívek minden bűntől, lehulljon a lelkünkről minden teher, kishitűség és langymelegség. A Szentlélek pünkösd diadalát, a kegyelmi ajándékok bőséges kiáradását akarja adni ma is.
Új szívet adj, Istenem!
Tamás mindig nagy családról álmodott. Aki ismerte, mindenki azt mondta róla, hogy remek apa, rendes, odaadó férj. Sokat foglalkozott a három gyermekével.
Édesapját korán elvesztette, talán éppen emiatt is igyekezett sok időt tölteni a családjával. Már fiatalkorától rendetlenkedett a szíve, néhány éve olyan rosszul lett, hogy pacemakert kellett beültetni. Egy határon túli kisvárosban éltek, néhány éve a család úgy döntött, átköltöznek Magyarországra, hogy a gyerekek magyar nyelven tanulhassanak. Aki csak felszínesen ismerte, nem mondta volna meg róla, hogy beteg, sokat dolgozott, évek alatt jól menő festékkereskedést épített fel.
Tavaly azonban ismét rosszabbra fordult a helyzet. Az orvosok azt mondták, mielőbbi szívátültetésre lenne szüksége, ezért felkerült a donorlistára. Az új helyzet félelemmel töltötte el, de tudta, nincs más választása, új szívet kell kapnia. Igyekezett a szokottnál is több időt tölteni a családjával, a gyerekeivel egyen-egyenként közös programot szervezett.
Néhány nappal ezelőtt értesítést kapott, hogy az édesanyja, aki továbbra is a kis határ melletti faluban élt, rosszul lett. Azonnal autóba ült a feleségével, hogy meglátogassa a beteget. Úgy tervezte, másnap hazatérnek, nagyon örült, hogy az édesanyja jobban lett. Ekkor kapta az értesítést, hogy van egy megfelelő szív a számára, azonnal indulnia kell, hogy sort kerítsenek a beavatkozásra. Megbeszélték, hogy a gyors kórházba jutás érdekében nem várják ki a hosszú autósort, hanem gyalogosan lépik át a határt, és a mentő ott várja majd a magyar oldalon.
Az útlevélkezelőnek nyújtotta az okmányait, amikor összeesett. Nem tudtak segíteni rajta. Három év múlva lett volna ötvenéves. Csupán 200 méterre volt a mentő, az új szív. Csak egy karnyújtásnyira volt az új élet reménye. De minden szertefoszlott.
Nehéz megérteni, miért így alakul egy ember, egy család sorsa. Nem tudhatjuk, de Isten üzenete ezen keresztül is szólt hozzám.
„Van-e új szíved, van-e új szíved?”
Ez a kérdés lüktet azóta is bennem. Isten igéje több helyen beszél arról, hogy új szívre van szükségünk.
„Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek.”
(Ez 36,26)
Kicserélődött-e a kemény kőszívem?
Isten adja a megoldást, a cserét, a gyógyulást, új szívet kínál mindenkinek. Kérdés, hogy a változástól, az újtól való félelem merrefelé mozdít el bennünket. Elfogadjuk a szívcserét, de követi-e életváltozás? Néhány rossz szokásról lemondunk, de sok mást még melengetünk, még tartani akarunk. Isten az új életünkben azt várja, hogy teljesen átformálódjunk, és ez csak az engedelmesség útján valósulhat meg.
Őszintén megvallva nehéz ezt egy mai embernek befogadnia, hiszen szeretünk önállóan dönteni, szeretjük, ha mi irányítunk. De ha valóban Isten mellett döntünk, akkor teljesen át kell adnunk az irányítást az életünk felett. Mert így kerülünk a helyünkre, így kap értelmet a létezésünk, így válunk áldássá mások számára. Fél szívvel Istent követni nem lehet, nem érdemes. A Zsidókhoz írt levél 4,12-ben olvassuk:
„Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, mélyre hatol, az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.”
Azon a napon, amikor az Úr megítél bennünket, minden törekvésünk, minden szándékunk nyilvánvalóvá válik. Nincs több mellébeszélés, nincs több rejtett dolog, gondolat. Amit ma teszünk, az lesz a holnapunk. Célba érünk-e, vagy elbukunk az utolsó 200 méteren?
Sírva mosolyog a hívő keresztény
A kiskőrösi Filadelfiában idei „nagyhetünk” egyik lélekemelő adománya volt az Úrtól az a délidőben megrendezett „drámai alkalom”, amikor a szomszédos napközi otthon lakói – vagy huszonöten – meglátogattak bennünket szeretetházi éttermünkben. Az a közismert megnevezésük, hogy „fogyatékosok foglalkoztatója”. De amit magukkal hoztak, az alkalmas volt arra, hogy a mi kissé fogyatékos érzelemvilágunkat megérintse és feltöltse. Húsvétheti műsorral készültek. Halál és feltámadás, szenvedés és győzelem „pianóját és fortissimóját” hozták el hozzánk – énekkel, versmondással, szólóval és kórussal egyaránt.
Megrázó vallástételük felébresztett bennünket. Egyszerre rádöbbentünk, hogy mi – meglehetős önteltséggel – nem átéljük, hanem csak sablonosan túléljük a „nagyhetet” és a hasonló ünnepeket. Ők könnyes örömujjongással dicsőítették a szerető Atya Istent, hogy – mint az elválasztó gödör mélyén élők számára – nekik is készített az Úr lehetőséget, mert a kereszt lett számukra a gödröt áthidaló „keskeny út”, melyen megérkezhet a fogyatékos is a teljességhez, a mobilból az örök valóságba.
Úgy tettem, mintha náthás volnék, törölgettem zsebkendőmmel az orromat és a szememet, néha-néha egy-egy fél mondatot én is velük harsogtam, tapsra rángatta volna karjaimat a döbbenet és a csodálat. Valamennyien átérezhettük, hogy nekünk, a viszonylag jobban látóknak és ismerőknek jóval több adomány és lehetőség jutott – Isten kegyelméből. Mi mégis inkább csak unottan sajnálkozunk és nosztalgiázunk, ők azonban egy emberként átélték a kereszthalál borzalmait ugyanúgy, mint az új, feltámadott élet boldogságát. Ők a fogyatékuk ellenére is gazdagabbnak tűntek közöttünk, mint mi, jóllakott zúgolódók és fanyalgók. A nagyhét a gyásznak az ideje szokott lenni, de hozzám elérkezett a mély, tiszta örömnek egy meleg hulláma – a feltámadt Jézus irgalmából és a kedves tanúságtevők közreműködésével. Drágáim! Boldog és hálás vagyok miattatok és értetek! – Ennyi.
Sándor bácsi
Selypi életképek
Hála van a szívünkben azért, hogy az Úr a vidéki kisebb létszámú gyülekezetben is Úr, ha méltó helyen van az életünkben.
Legyen áldott, legyen áldásul!
