Albánia és a Koszovói Köztársaság Európa legnagyobb muszlim lakossággal rendelkező országai. Albániában 65–70%-ot, Koszovóban pedig 96%-ot tesz ki a többségében szunnita irányzathoz tartozó muszlimok száma. A korábbi, több évtizedes pártállami vallásüldözés miatt sem ők, sem a más valláshoz tartozók nem tűnnek erősnek, a társadalmi életre meghatározó befolyással bírónak – de ez leginkább csak a felszín. A mecsetek mind nagyobb látogatottságot élveznek, és egyre fokozzák a társadalmi élet befolyásolására történő aktivitásukat.

A középkorban még katolikus és ortodox népesség nagy része az oszmán uralom alatt vált muszlimmá (a katolikus hitben főleg a gegek, az ortodox hitben pedig a toszkok éltek korábban). Az iszlamizáció során a lakosság kisebb százaléka megtartotta a keresztény hitet, óriási áldozatokat felvállalva e döntésükkel.

A történelmi idők során sokat szenvedett nép legsötétebb korszaka azonban csak 1944-től indult: Enver Hoxha diktatúrája alatt Albánia világunk egyetlen hivatalosan is ateista államává vált. A népet hitük gyakorlásának elhagyására kényszerítették. A vallási vezetők sokaságát végezték ki, kínozták meg. A szent könyveket elégették. Az újabb generációk már bármiféle hit ismerete és különösképpen azok gyakorlása nélkül nőttek fel. (Egy albán barátom, Agron mesélte, hogy amikor 1991-ben menekültként Svájcba került, akkor kedves emberek egy nagy terembe vitték, ahol az emberek mosolyogva énekeltek és mind egy nagy pluszjel felé néztek, ami a falra volt függesztve… Ennyire ki volt irtva a tudatból minden vallási szimbólum.)

Ezekben az évtizedekben nemcsak a kommunizmus, a vallási élet teljes hiánya, hanem a diktátor izolációs politikája is egyre mélyebbre sodorta az országot: teljes elszigeteltségben és ennek következtében nagy szegénységben, igénytelenségben élték életüket az albánok egészen a 80-as évek végéig. Ekkor – Hoxha 1985-ben bekövetkezett halála után – lassan nyitni kezdtek a külvilág felé. Hosszú volt még az út azonban 1991-ig, amikor végre kikiáltották a köztársaságot, és szabad választásokat tartottak.

Mára a történelmi keresztény egyházak (kiváltképpen a katolikus, ortodox és evangélikus egyház) mellett jelen vannak a neoprotestáns és evangéliumi gyülekezetek és missziók is. A keresztények együttes létszámát a lakosság 7%-ára becsülik a népszámlálási adatok alapján.

Krisztus követőinél még a misztikus muszlim közösség, a Bektási Rend hívei is többen vannak (a lakosság több mint 10%-a vallotta úgynevezett bektási hívőnek magát). Nos, ők igazán figyelemre méltó muszlimok! Véleményük szerint Albánia területére esik a világ spirituális közepe. A Balkánon – és elsősorban Albániában – elterjedt rendet az 1800-as évek vége felé Shia Iszlám Szufi Rend néven alapították Anatóliában, Kis-Ázsiában, a mai Törökország területén. A kezdetektől a mai napig a „babá”-knak nevezett dervisek vezetik a bektási közösségeket, míg a teljes mozgalmat a babatanács feje. Napjainkban ez a vezető Baba Haji Brahimaj Mondi, aki fiatalkorában katonai akadémiát végzett, majd az Albán Fegyveres Erők tisztje volt, végül teljesen a vallás felé fordulva, lelki felkészülését elvégezve vált dervissé, és vette át a teljes vallási közösség vezetését 2011-ben.

Engem albán testvérek meghívása hozott Tiranába és Koszovóba. A fővárosban, Tiranában működő International School of Theology and Leadership (Nemzetközi Teológiai és az előző oldalról) Vezetőképző Iskola) mesterfokon tanuló hallgatóit tanítottam Isten jóságából egy héten keresztül. A tantárgy neve: missziói teológia. Ez egy olyan, rendszeres teológiai és biblikateológiai tárgy, amely a teljes Szentíráson végighúzódó vezérfonalat követi, és sok gyakorlati teológiai következtetést von le belőle. Véleményünk szerint ez a vezérfonal: Isten missziója (missio Dei).

A Teremtő ebbe a hatalmas, széles, az egész világtörténelmet és üdvtörténelmet meghatározó munkájába csatol be bennünket az egyházaink, helyi gyülekezeteink és a személyünk által végzett missziói cselekedetek által.

Mi nem hiszünk abban, hogy magyarként érdemi missziót tudnánk folytatni Albániában és Koszovóban. A többi országban sem, ahol évről évre járunk, Ázsiában, Amerikában, Afrikában vagy Európa fővárosaiban. Mi abban hiszünk, hogy Albániában a legeffektívebb misszionárius egy albán lehet. Aki ott él, aki azt a nyelvet beszéli, aki az ott élők életét mélységében ismeri – és éli. És ugyanígy van ez az összes többi országgal. Akkor mit keresünk itt? Nos, átadjuk azt, amink van. Amit mi is úgy kaptunk Krisztustól. Bátorítunk, lelkesítünk, melléjük állunk és oktatunk, kiképzünk, felhatalmazunk helyieket.

Természetesen Krisztus adhat arra is elhívást, hogy valaki átadja az életét egy nép szolgálatára. Katona Pál honfitársunk és felesége erre érzett elhívást. Sok évtizede élnek Albániában, és szép gyümölcsöt teremtek. Jó volt velük találkozni – és jó volt albán lelki testvéremtől is hallani (különböző felekezetek számos gyülekezetében), hogy ők hitelesen szolgáltak mindvégig Krisztus nevében magyarként az albánok között.

Az egyik kedves hallgatóm, egy feleség és több gyermek anyja, aki gyülekezetplántálásban szolgál Albánia fővárosában, származása szerint a Bektási Rendhez tartozott. Ebben nőtt fel. A félelmetes hiedelmekre, misztikus cselekedetekre, véráldozatra, átkokra, ráolvasásra alapozott, félelem- és szégyenalapú vallás súlyos sebeket ejtett lelkén. Fiatal felnőttként szakított a Bektási Renddel – de még évekig rémálmok gyötörték éjszakánként, és nappal is emlékbetörései voltak. Krisztus hitére térve az újjászületés mentette ki ebből.

Két másik hallgatóm Koszovóban szolgál. Ott, ahol a a függetlenségi háborúk során a keresztény katonák és félkatonai alakulatok muszlim családokat gyilkoltak le (újszülött csecsemőkkel együtt), és fehér kereszteket rajzoltak a lemészároltak holttestére és megüresedett házaik homlokzatára hangos nevetés és ünneplés kíséretében: „Na, ezeket is megkereszteltük!” Hát, ebben a környezetben, 96%-ot kitevő muszlim többségben igyekeznek ők Krisztust képviselni.

Egy másik testvérünk rokoni kapcsolódásai miatt a szórakoztatóiparban jártas. Zenészeket, színészeket ismer, közöttük éli életét. Az a környezet rendkívül ateista. Csak azt értékelik és ismerik el tagjai, ami kézzel fogható, ami előmenetelt ad, ami élvezetet nyújt. Tanítványom mégis közéjük érez elhívást.

Az evangéliumi alapú gyülekezetek eltérő fejlettségűek, de közös bennük, hogy mind bátorításra és támogatásra szorulnak. Ez utóbbit elsősorban nem anyagi területen értem (bár van szegénység bőven), inkább az érett, mély tanításra vonatkozóan.

Az oktatási hét során, majd a helyi gyülekezetekben szolgálva, a rászorulóknak magyarországi adományokat átadva, keresztény testvéreimmel a Bektási Rend egyik véráldozati központjánál járva mindvégig ez járt a fejemben és szívemben: „Tegyetek tanítvánnyá minden népet!” Mert ha ők tanítvánnyá válnak – Krisztus tanítványaivá, nem pusztán a mieinkké –, akkor ők is képesek másokat azzá tenni. Élő hitre hívni, majd megtanítani mindarra, amit Krisztus adott át nekünk.

És akkor majd egyre tisztábban lehet látni ebben a spirituális vákuumban és káoszban, ami itt található a vallásból kiábrándultakkal, az ateistákkal, a muszlimokkal, a bektási hívekkel és a többiekkel.

Mi ebben a mi szerepünk? Szeretni és támogatni az albánokat érett krisztusi tanítványságra történő felnövekedésükben. Mert ők lehetnek Albánia és Koszovó leggyümölcstermőbb misszionáriusai.