Péternek az utolsó estén, a közös vacsora alatt, ott a többiek előtt, amikor tiszta szívből kifejezte az Úr iránt érzett szeretetét és elkötelezettségét, azt kellett hallania Jézus szájából, hogy pont ő még azon az éjjelen háromszor tagadja le, hogy ismeri Mesterét. Vajon mire gondolhatott akkor? Hiszem, hogy magában tagadta ennek a lehetőségét, hiszen teljes meggyőződésből hűségesnek tartotta magát, és – tegyük hozzá – igaz lélekkel gondolta, hogy ez a szörnyű gyalázat vele soha, de soha nem eshet meg!

„Ez ki van zárva, én biztos, hogy nem, ugyan már, én igazán szeretem Jézust! Őt követem, ő a Mesterem, vele vagyok éjjel-nappal, nem… ez kizárt… ez teljesen lehetetlen, talán rosszul értettem, nem, nem és nem, ez nem történhet meg! – küzdött a lelkében. – Lehet, hogy Jézus most csak próbára akar tenni, nem gondolhatja komolyan, hogy ez velem megeshet.”

Péter mindezt halálosan komolyan gondolhatta. Jézus iránti szeretetét az is bizonyítja, hogy alaposan felkészült arra az esetre is, ha fegyveresen kell fellépnie az Úr védelmében. Vajon honnan tudta előre, hogy mi fog történni? Bár később a Gecsemáné kertjében elfutott ő is – de szívében nem bírta elhordozni, hogy magára hagyja Jézust! Mennie kellett utána, utána… és látnia, hallania kellett első kézből, hogy mi történik a templomi katonák által elhurcolt Mesterével. Mennie kellett a főpap udvarába még akkor is, amikor kevéssel előtte lábai más irányt vettek, még akkor is, amikor ez életveszélyes vállalkozás volt, még akkor is, amikor a többiek nem voltak sehol. Vele kellett lennie, nem hagyhatta magára, ők ketten összetartoznak…

Ezen a ponton szeretném hangsúlyozni, hogy én nagyon nem értek egyet a ma oly karakán és keménynyakú, borotvaéles szavú ítélkezőkkel, akik semmi mást nem látnak a történetben, csak azt, hogy Péter árulóvá vált. Árulóvá!? Jézus nem így beszél róla. Júdásról mit tudunk? Kereste az alkalmat, hogy elárulja Jézust (Mt 26,16). Jézus csak egyetlenegy árulóra utalt: aki vele mártja a kezét a tálba. Csak egyre! Júdásra! A kárhozat fiára. Ő előre megfontolt szándékkal, kitervelve, hosszú időn át mesterkedett árulásában, tanúsítja az Írás. És Péter? Róla ezt mondta az Úr: Megtagadja, hogy ismer engem. Minderről így beszél Jézus az Atyával:

„Amikor velük voltam, én megtartottam őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, és megőriztem őket, és senki sem kárhozott el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az Írás.” (Jn 17,12)

Tehát Péter megtartott lett.

Számtalanszor hallom, hogy Pétert elítélik, hogy Péternek ezt meg azt már régen tudnia kellett volna, hiszen már három éve járt a Mester nyomában, hogy Péternek, a kiválasztott hármas, belső kör tagjának már érettebbnek kellett volna lennie… és így tovább. Nagyon sokan ennek következtében azt is kétségbe vonják, hogy Péter mindezek után alkalmas volt-e arra a szolgálatra, amire az Úr megbízta őt. Vagyis semmit se értenek az egészből, se Péter, se Jézus Urunk oldalán.

Hiszem, és a Szentírás egyértelműen bizonyítja, hogy Péter teljes szívéből szerette Jézust, és amikor azt mondta a többiekkel együtt – akik elfutottak, de vissza se jöttek –, hogy meghalni is képes az Úrért, akkor azt a legnagyobb komolysággal és szíve minden melegével mondta. Hogy sokan locsifecsinek gondolják? Bárcsak mi tudnánk ilyen gyermeki egyszerűséggel kérdezni és a kísértés után így megtérni! Péter tökéletesen hitt szíve hűségében, csak… egy-két dolgot nem tudott még.

Még sose volt ilyen helyzetben! Most, a halál kapujában – mert tanítványként őt is Jézus mellé zárhatták volna –, most, amikor minden elveszni látszott – mert Jézust halálra ítélték –, most, amikor egész élete romokban hevert – mert Jézus nem hozta el azt a politikai változást, amiért odaadta az egész egzisztenciáját, szívét és lelkét – akkor ő még mindig Jézus mellett volt, miközben a 12 közül egyik sem!

És jöttek az addig nem ismert és számba se vett körülmények, melyeket mi már ismerünk ugyan, de neki erről fogalma se volt. Igen, meg vagyok győződve, hogy Péter igenis komolyan gondolta hűségét, de… nem számolt azzal, hogy neki egy ilyen nagyon nehéz helyzetben nincs elég emberi ereje a kitartáshoz. Péter azzal sem számolt, hogy most a sátáni erők olyan hatalmas erővel tombolnak Jézus körül, hogy az őt – isteni védelem nélkül – azonnal porrá zúzná. Jézus felfedte a valóságot:

„Simon, Simon, íme, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát [Jn 13], de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited…” (Lk 22,31–32)

Felvetődik a kérdés, ha Jézus ezt tudta előre, és látta is Péter igaz szívét, miért engedte meg ezt a gyalázatot kedves tanítványa életében? Itt csak egyetlen dologra lehet gondolni: mert minden rosszat jóra kívánt fordítani, ugyanis Péternek a következő hatalmas feladat miatt fel kellett fedeznie, hogy az ő emberi ereje semmi a démonvilággal vívott ütközetben, ugyanakkor Istennel mindenre képes! És ez a megtapasztalás igen fontos volt a számára a későbbiek során.

Pétert rendkívül bántotta az, amit végül is elkövetett. Minden evangélista leírja, hogy szíve mélyen belerendült, és igen keservesen zokogott. De mit tudunk az ilyen sírásról? Azt, hogy az igazi, bűnbánó könnyek Isten előtt kedvesek, és meg tudják tisztítani a lelket. Jézus ránézett Péterre a hármas tagadás után ott az udvarban, amikor elvezették, és… összevonta a szemöldökét? Nem olvassuk! Megcsóválta a fejét, hogy azért ezt tőled nem vártam volna? Nem olvassuk. Egy nagyot sóhajtott volna, hogy mi esett meg? Nem olvassuk. Mit olvasunk? Azt, hogy ránézett az Úr, és a Szentlélek azonnal eszébe juttatta Mestere szavait, és felismerte bűnös állapotát, vagyis nem fogyatkozott el a hite. Aztán mit tett Péter? Visszament az apostolok találkozási helyére. Vissza a többi gyáván elfutott közé, az utolsó vacsora helyszínére. Mindenkit bánthatott a lelkiismeret, hogy korábban még bársonyszékeket kértek maguknak Jézus királyságában, nagy-nagy miniszterek akartak lenni, és azt mondták könnyelműen az Úrnak, hogy ők aztán minden keserű poharat ki tudnak inni, vagyis mindent el tudnak hordozni… azt is, amit Jézus… és aztán mi lett mindebből? Nézzünk csak be a házba! Vajon ki volt az első tanítvány, aki vette a bátorságot, és visszamerészkedett, hogy szembenézzen a többiekkel, akik szintén elhagyták az Urat…? Vajon mivel küzdött a szívében? Vajon mennyire szégyellte magát? Vajon mondtak-e egymásnak valamit, vagy csak szemlesütve ott álldogáltak? És akkor… visszabátorkodott a második, a harmadik… és így tovább. Tudtak egymás gyengeségéről? Tudtak! Hogy nézhettek egymás szemébe, hisz mind ugyanazt tették…?! Tudhattak Péter árulásáról is, hiszen Jézus nyilvánosan jelentette ki, tudhattak… Talán tőle is… Miért? Mert Péter már nem akart tagadni! Mert János Márk is ott volt és hallhatta a történteket, bár nem tudjuk, hogy beszélt-e róla bárkinek, hiszen akkor még igen ifjú volt Péterhez képest, de később az egyik leghűségesebb szolgáló lett Péter mellett. De mi az, amit tudunk? Azt tudjuk, hogy Péter a szívében vitte oda bűnét és bűnbánatát is a többiek közé. A többiek közé, akik ugyanúgy megtagadták a közösséget az Úrral azon az éjszakán.

Hogy mit élhetett át ezen idő alatt Péter… csak az Úr látta. De azt mindenki gondolhatja, hogy iszonyúan fájt a lelke. Nagyon, nagyon megbántotta az Urat, és most már… most már nem létezik az, akitől bocsánatot kérhetne, akinek a lábaihoz rogyhatna megsemmisülten, akinek őszintén bevallhatná, hogy mit tett. Akinek szemébe nézve bűnbocsánatot, gyógyulást remélhetne… Péter lelke a legapróbb szilánkig össze volt zúzva! Nem csak úgy, teljesen! Csalódott mindenben, de legelsősorban önmagában! Ma is ismert ez a gondolat: „Hogy tehettem, Istenem, hogy tehettem én ilyet… ezt soha nem hittem volna magamról… Istenem, semmit se értek… bocsáss meg, kérlek, én nem tudok ezzel a teherrel mit kezdeni nélküled…” A bűn utáni lelkiismeret-furdalás pedig olyan, mint az üröm, és olyan szenvedést tud okozni, mint a kétélű kard, olvassuk a Péld 5,4-ben. Bármerre mozdul, csak üt, vág, és a helyzet csak egyre rosszabb.

Ekkorra a sátán féktelen dühe már kitört: hogyan merészkedhetett Jézus az ő felségterületére, ráadásul emberi formában!? Miket tanít itt? Ellene buzdít a saját felségterületén? A gonoszság és bosszúállás fejedelme mindent elkövetett, hogy Jézust halálra juttassa, és gonosz tombolását még növelte a felismerés, hogy a megváltást éppen ő segítette elő. Így a tanítványokat is szét akarta zülleszteni, rájuk engedni a gonoszság kegyetlen hordáit. Mindegy volt, hogyan! De ők mégis összejöttek újból. Jézus előre imádkozott értük, hogy a hitük meg ne rendüljön. De mi történt, mialatt Péter így viaskodott a lelkében? Ezen idő alatt megtörtént a világmindenség legcsodálatosabb dolga, az ember bűneinek megváltása, a bűn terhének elhordozása és kifizetése ott a kereszten! Az, amit korábban egyikük se értett tisztán. Nem azért, mert rossz tanítványok lettek volna, hanem azért, mert a Szentlélek – mint olvassuk – még nem nyitotta meg az elméjüket ennek megértésére. (Ugye milyen könnyű mást megítélni, még akkor is, amikor mi már tudjuk, hogy mennyei oldalról minek mikor van itt az ideje!) Igen, eddigre Jézus a kereszten már megbűnhődött minden ember által elkövetett és Isten előtt megbánt bűn miatt, és Péter bűne is ilyen volt! Jézus feltámadása után olvasunk egy igen-igen fontos részletet a Mk 16-ban, ami számomra az egész történet alapja és kulcsa. Az angyal így szólt az asszonyokhoz:

„De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába! Ott meglátjátok őt, amint megmondotta néktek.” (Kiemelés tőlem.)

Megfigyeltük? A mennyei hírnök mit mond? Fordítsuk le: „Menjetek el a tanítványokhoz, és ne feledjétek el, hogy Péter is közéjük tartozik, ő is tanítvány még mindig, neki is ezt üzeni a mindenség királya, maga Jézus Krisztus.” Számomra ez a két szó: „és Péternek”, a tökéletes és mindenre elég és mindenre kiterjedő krisztusi szeretet egyik legnagyobb bizonyítéka és szószólója. Szóval Péternek is??? A ma még szörnyű lelkiismerettel küzdő Péternek is? Mindegy, hogy ő miként vélekedik magáról, mindegy, hogy más mit gondol róla, mindegy, hogy megvetik-e vagy sem, ő Jézusnál még mindig teljes értékű tanítvány! Ő még mindig apostol! De ha maga Jézus így gondolkodik róla, akkor milyen alapon fanyalognak ma oly sokan rajta, akár igehirdetésben is? Feltenném a kérdést, de alig merem, hogy akik ma lebecsülően nyilatkoznak Péterről, meg kiosztják rendesen neki a leckét, hogy mit és hogyan kellett volna értenie, viselkednie… azok a szívek vajon ott és akkor hogyan viselték volna magukat, mit tettek volna? Vagy ha azt mondják, hogy ezt meg azt már tudnia kellett volna Péternek, akkor ők – úgy 2000 év elteltével – még mindig miért nem értenek meg számtalan dolgot, amit az Úr már „legalább háromszor mondott nekik”, és amit akár ezerszer is visszaolvashatnak már az evangéliumokból? Legyünk óvatosak az ítélkezéssel, nehogy visszaszálljon ránk, és gondolkodjunk, mielőtt odapörkölünk szavakat!

Mondjátok meg a tanítványoknak és Péternek is! Micsoda szeretet! Ez a gondoskodó szeretet számontartotta Pétert. Látta minden tettét, rezdülését, könnyét és fájdalmát, összetörettetését. S mi történt? A többi tanítvány ismét elárulta az Urat. Honnan tudjuk? Amikor az asszonyok jöttek a nagy hírrel, hogy feltámadt az Úr, akkor azt üres asszonyi fecsegésnek tartották (Lk 24,11), kivéve… kivéve Pétert, aki máris rohant, hogy meggyőződjék a hír hitelességéről, Jánossal. És látta, hogy a Megváltó nincs a sírban. De mit látott még? Azt, hogy úgy vannak összehajtogatva a leplek, ahogy Jézus szokta hagyni maga után, amikor felkelt. Sokat voltak így együtt. Azt is látta, hogy a gyolcs, a leplek tiszta fehérek voltak. Hol volt a beleragadt véres bőr? Sehol! De vajon hol olvasunk még a Bibliában az asszonyi fecsegésről, és ad-e az nekünk most támpontot? A Péld 9,13-ban ez áll: „A balgaság fecsegő asszony, együgyű, és semmit sem tud.” Ezt a mondatot nagyon súlyos egyéb jelzők követik… és a tanítványok ehhez hasonlították most a szent asszonyok szavait. Ez nem árulás? – hiszen ismerték az Iratokat, sokszor szó szerint is? De ne törjünk pálcát… nem a mi dolgunk. Okulásunkra van megírva, és nem okoskodásunkra. Okulásunkra: mi is ki vagyunk téve az ilyen kísértéseknek, és mi is megbotolhatunk. De van gyámunk az égben, maga Jézus Krisztus, aki felsegít minket, mint őket is. Felsegít az elesésből a folytatásra, de nem segít az ítélkezésben, mert az az ő dolga.

Aztán még „aznap, amikor az asszonyok vitték a balzsamokat”, tehát még aznap este Jézus csatlakozott az emmausi tanítványokhoz, akik lélekszakadva rohantak vissza Jeruzsálembe, hogy elmondják: találkoztak a feltámadt Úrral, mert ő él! S ekkor milyen hírrel fogadták őket a többiek? A Lk 24,24 leírja. Igen, tudjuk, „valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak”. Kinek? Simonnak? Annak, aki akkor volt, amikor elindult Jézussal? Simonnak? Nem Péternek? Mikor? Rögtön az első nap, amikor a feltámadt Jézus már emberrel találkozhatott. Kihez ment rögtön és elsőként? Simonhoz? Nem! Péterhez! Az árulóhoz? Nem, ahhoz, aki az övé, s akinek megbocsáttattak a bűnei. Soha senki nem írt arról, hogy ezen a beszélgetésen mi hangzott el. Nem tudjuk. De a fentiekből tudunk következtetni! Jézus mindent elsöprő szeretete nyilvánult meg Péter felé akkor, amikor elsőként hozzá ment. Kihez? Akit a dühöngő sárkány iszonyatosan erősen csapkodó farka most kidöntött az egyensúlyi helyzetéből, de akinek a szíve és hite még mindig Krisztusé volt. Ki volt jelen akkor? Csak ők ketten! Beszélt-e erről Péter valamikor? Semmit se tudunk erről. De mégis, mi lehetett a téma? Hogy mi hangzott el, azt nem tudjuk, de ismerjük Jézus jellemét. Talán ez történt: a feltámadt Jézus megjelent a magában gyötrődő, iszonyatos lelkiállapotban lévő Péternek. Péter ekkor tudhatta meg, hogy Jézus nemhogy visszafogadta őt, de el se eresztette soha! Mit érezhetett Péter? Bizonyára foglyul ejtette és gyötörte a félelem, a kétségbeesés és a bánat. Megijedt vagy örvendezett? Mit gondolhatott az első pillanatban, amikor Jézust meglátta? Azt hihette, hogy ez egy szellem, vagy hogy itt az ítélet, neki ennyi volt… vagy Jézus lába elé borult, és kérte bocsánatát mindazért, amit tett. Bántotta gyengesége, miközben reményt adott neki Jézus bátorító tekintete? Bizonyára őrlődött a kettő között. Mit mondhatott neki Jézus? Gondolom, azt, hogy nyugodjon meg. Amíg Péter lelkét a bűnbánat felhőszakadás-szerű könnyei mosták, addig Jézus elvégezte azt a nagy munkát, ami után Péter bűne is bocsánatot kaphatott, lelke meg is tisztulhatott. Mikor elváltak, a bűnnek már nem volt ott a súlya Péter vállán, mert Jézus már átvállalta, elszenvedte helyette a bűn büntetését. Jézus még ebben a helyzetben sem mondott le róla, hanem még erősebben kifejezte szeretetét, bátorítását és közösségét vele.

Nem tudjuk, hogy ott és akkor mi történt, de azt tudjuk a következőkből, hogy Péter szíve helyreállt. Visszament a többiekhez, és mindent híven elmondott. S amikor a tengerparton találkoztak a feltámadt Úrral, oly gyorsan akart ismét a jelenlétében lenni, hogy a hajóból a vízbe vetette magát, hogy minél előbb kiúszhasson. A bűn taszításában élő ember nem ezt tette volna, hanem azt, amit Ádám és Éva tett: elbújni a Teremtő elől. De ő nem, ő már felszabadult volt, már tisztára mosatott lelke patyolatruhája… ő már teljes erejével küzdött, hogy ismét Jézusnál és Jézussal lehessen… Megkapta és elfogadta a megbízást. Nem azért, mert önmagában bízott, hanem azért, mert Istene mindent legyőző erejében és szeretetében bízott! Az Úr kemény szolgálattal bízta meg… éppen ezért megenged nehéz dolgokat is az életében, hogy azokat a javára formálja. Igaza volt? Láttuk a továbbiakban is, hogy igen!

Mekkora bizonyság ez a szívünkben ma is: Jézus nem mond le rólunk könnyedén, főleg, ha mi nem is akarjuk, az őszinte bűnbánatnak pedig – legyen az bármi elkövetett bűn – van bocsánat, Jézus helyre tud állítani, biztosít a bizalmáról, és új úton indít el, önmagával, szeretetével, mely épít az előző tanulságokra, de leveti azok visszarántó súlyát.

Salyámosy Éva