„Jöttek adventek, – karácsonyok, – évek,
És hittem én is: hátha mégis élek…

Nagypéntek volt, a fűz már ideadta
Barkáját kedves kéz által nekem,
Hogy a szent főnek új dísze legyen.”

                                                           Reményik Sándor: Nagypénteki szertartás

Tavasz van, és az volt akkor is. A kertek pontosan úgy ontották a virágot, mint ma, és mindenkor: önzetlenül, pazarlón, örömet, reményt lopva a szívekbe. Az élet ébredésének harsány, színpompás kavargása soha meg nem szokható élmény. Különös, évenként ismétlődő csoda, melyben nincs semmi abból, ami a miénk, semmi abból, ami emberi, legfeljebb csak a remény és várakozás. Annyi fájdalmat, oly sok könnyet képes eltakarni a beszippantott illat és a simogató szirom. De az utak felkavart pora is ugyanolyan lassan, komótosan oszlik szerte, mint hajdanán. Közben persze rátelepszik mindenre: házfalakra, fákra, a vakító fehérre mosott, száradó ruhákra. És bejut a legkisebb résen is, hogy asztal, szék, könyvespolc se menekülhessen előle. Ha a lelken talál egy óvatlan repedést? Nincs kímélet, ott is otthagyja a nyomát. Szürke, nehéz, fojtogató lesz tőle minden. A virág is, mely a gyümölcs reménységét hordja szirmai között, fáradtan kókad el és roskad magába, várva egy üdítő szellőt, ne adj’ Isten, valami kevés kis esőt! Ilyen a világ, ezen semmit nem változtat egy-két évezred. Az illanó, hervadó szépség és a ragaszkodó szürke lepel egyaránt takarhat valamit. Bármit, de nem biztos, hogy jót. Mert jó és rossz között nem a színek sokasága vagy annak hiánya a különbség. A jó olykor nagyon rossz tud lenni, és a rossz is tud jó lenni; mintha jó és rossz ugyanannak a könyvnek lenne elő- és hátlapja. De közte van a történet. És azt hiszem, a sztori a lényeg!

A régi nagyhetek emlékét messze sodorta már az idő. Mégis, ha valami maradt belőle, az egy poron és minden színkavalkádon átsütő szempár. Az a szelíd tekintet, mely jól lát. Jól lát minden bántó mulasztást, az összes álságot, leplezett és leplezetlen vágyakat, de bűnt, vétket, hamisságot is; és nem téveszti meg semmi. Azt érezzük, megvet, mert ismer. Azt gondoljuk, úgy mér, ahogy mi: látunk és értékelünk és aztán ítélünk, mert az olyan jogos és olyan könnyű. Ám ha rólunk van szó, akkor könyörgünk és reménykedünk: meg ne vessen az a szelíd szempár.

Igen, jól lát, és ránk tekint akkor is, ha a terhek roskasztó súllyal nehezednek ránk. Az életnek önmagában van súlya. Nagy kiváltság embernek lenni, de ki merné állítani, hogy könnyű is?! És ezen segítene a béke és a bocsánat? Semmi más, csak ezek! Amikor vádat emel, akkor is csak azért teszi, hogy Ő ítélhessen el! Ne az önvád, a szívet-lelket vasmarokkal szorító gonosz, reménytelen fájdalom, hanem Ő, a mi Gazdánk, Jó Pásztorunk!

Szelíd szemed, Úr Jézus! A régi ének sok titkot rejt magában! Azt tudjuk, ki a szöveg és dallam szerzője, tudjuk, ki fordította le a mi nyelvünkre. A titok másban van: abban az örök emberi gyengeségben, mely arra visz bennünket, hogy tagadjunk, hazudjunk, átkozódjunk, mint egykor Péter. És nem egyszer, és nem háromszor, hanem ezerszer, és a kakas rikoltása sem ébreszt rá bennünket arra, amit teszünk. Csak az, amikor végre „összeakad” a tekintetünk, és megértjük: nem ismerjük magunkat, mert bebújtunk magunk mögé, és ebben a rejtekben csak a Szelíd Szemű vesz észre bennünket. Be kell vallanunk: nincs igaza SaintExupéry Rókájának, hogy csak szívével lát jól az ember. Na, azzal éppen nem, mert a szív is megcsal, mert csalárdabb mindennél. Jól csak akkor látunk, ha látnak minket szelíd szemek, értünk könnyezők, minket kérdezők.

Most tavasz van, és megint virágos, illatosan ragyogó. És az út is ugyanúgy poros, a szél most is felkapja és rászórja mindenre, ami fontos. De nagypéntek van ismét, és ma is ez a szelíd tekintet az összes reménységünk.

Beke László gimnáziumi tanár, lelkész

Megosztás