Sokszor gondolkozunk az életről és a halálról, erről a különös gondolatpárról, amelyek ellentétei egymásnak, mégis összetartoznak és egymásra mutatnak. A világ külön kezeli e fogalmakat. Úgy gondolják, hogy aki él, az nem lehet halott, és aki meghalt, az nem lehet élő. Jézus Krisztus azonban így mutatkozik be Jánosnak Patmosz szigetén: „Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön örökké!” (Jel 1,17–18)

Az egyházi ünnepek középpontjában Isten hatalmas szeretete áll, hiszen az Atya szeretetéből fakadóan elküldte a Fiút a világba, hogy a világ éljen általa. A testet öltés csodája ezt mutatja be, hogy Jézus Krisztus megüresíti magát, és emberré lesz, emberi módon kezd élni közöttünk. A mi „teljes” életünkhöz ő megüresítette magát, hogy a mi fogalmaink szerint éljen. És győzelmes életet él, szolgál, tanít, szeret, segít, mindent megtesz az emberekért.

Földi életének része virágvasárnap is, amikor a hozsannázó tömeg élteti, piedesztálra emeli, és nagypéntek is, amikor letaszítják az általuk készített képzeletbeli trónról. Az Atya oldaláról nézve nagypéntek csúfos keresztfája oltárrá nemesedik, hiszen rajta függ az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Életet teremtő halál az övé, mert miközben meghalt, életet ad mindazoknak, akik hozzá jövünk.

Húsvét is ennek a kiteljesedése, hiszen látják, hallják Jézust, aki él, pedig halott volt. Ő beszél az örök életről, ahová meghív bennünket, sőt elvezet, és úttá lesz a célhoz érésünkben az Atyához vezető úton.

Sokat gondolkozunk mostanában azon, hogy a háború borzalmait látva hol találjuk meg az élet szépségét, értelmét, garanciáját. Mi is az élet valóban, és meddig tart, miért ér véget?

Az Úr mintha újra meg újra lenyújtaná nekünk Jákob létráját, hogy felmehessünk rajta hozzá.

Ma a régi derű járja át a szívünket, az első szeretet öröme, a végtelen ragaszkodás boldogsága, amikor felfedeztük, hogy földi életünk is megszínesedik, ha befogadjuk az Urat a szívünkbe. Pál apostol így mondja a galatáknak:

„Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus!” (Gal 2,20)

Ezt hívják igazán életnek, tartalmas, végtelen, biztonságos életnek.

A testünket összetörhetik, megromolhat, elbomolhat, de a lényeg, ami láthatatlan, az örökkévaló, mert nem fog rajta sem az idő, sem a halál, semmi.

Húsvét az örök beteljesedést hozza el számunkra. Az Úr Jézus előre megmondta, hogy mi fog történni vele, és aki elhitte, amit ígért, az nem csalódott, hisz harmadnapon feltámadt. Számtalanszor álltam már ravatal mellett, és a nyitott sír mélye nem azt üzente, hogy mindennek vége, hanem hogy most aztán elkezdődött az örök élet. Akik kilépnek a földi dimenzióból, ők az Úrhoz hazaérkeznek, ha arra vitt az útjuk. Csodálatos öröm az osztályrészük, amikor minden beteljesedik, úgy, ahogy az Úr megígérte. Akik másfelé tartanak, máshová érkeznek meg. Ott nem öröm lesz, hanem gyalázat, nyomor, pokol.

Egy régi ének sokszor előttem van, mert hallottam, énekeltem, éreztem: „Jövel az élet vizéhez, szomjazó és fáradott…!” Amikor az Úr beszélgetett a samáriai asszonnyal, akkor hangzott el, hogy:

„Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (Jn 4,13–14)

Az ünnepkör végigvezet bennünket Jézussal a földi életúton, megállva egy-egy napnál, emlékezve, átgondolva az ő életét és a mi életünket. Az úrvacsorában is megállít minket, hogy emlékezzünk teste megtörésére, vére kiontására.

Mindeközben előremutat a célra, hogy ne adjuk fel, ne álljunk meg, menjünk kitartóan, és amikor a földön úgy látják, hogy meghaltunk, Isten akkor befogad az örökkévaló hajlékba, és mi ámulattal csodáljuk majd az ÉLET-et, a nagybetűs, az örök életet, és ott leszünk otthon.