Odessza Ukrajna egyik legnagyobb városa. Egy rendkívül fontos kikötő, az ország legfőbb kereskedelmi központjainak egyike, és korábban a „Szovjetunió riviérája”. A nagyon gazdag történetű városban – amely már Krisztus előtt 600 évvel is lakott volt – rengeteg ragyogó épület, kulturális nevezetesség és egy szépséges, hosszú, luxushotelekkel szegélyezett tengerpart is található.
Az Odessza Első Baptista Gyülekezet vezető lelkipásztora azért hívott meg hozzájuk, hogy a régió lelkipásztorai, presbiterei és diakónusai számára missziói képzést tartsak.
A hozzájuk vezető első utunk azonban másról szólt. Másról, mert a háború kitörése előtt 1200 fős gyülekezet ma másféle szükségekben is van. A közösség tagságának nagy része Nyugatra menekült, így ma mintegy 400-an jönnek össze vasárnaponként. Ők próbálják a városban a lelket tartani, a lakosságot segíteni, Isten szeretetét bemutatni. Baptistáknak, ortodoxoknak, nem hívőknek.
„Vajon visszatérnek valaha is az elmenekült testvérek?” – kérdeztem a gyülekezet pásztorát. „Hát, egy részük biztosan nem. A többiekért pedig csak imádkozni tudunk, mert amíg a béke nem tér vissza, csak tovább fogyunk és gyengülünk…”
Odessza már az invázió első napján, 2022. február 24-én rakétatámadást szenvedett el. A légvédelmi rendszert, a radarállomást és a kereskedelmi raktárokat igyekeztek megsemmisíteni. Számos elhunyt maradt hátra a támadás után. Ezután még több rakétatámadás is érte a várost és környékét, amelyek első renden az infrastruktúrát célozták, úgymint a villamosenergia-elosztó állomást és a földgázhálózatot.
A korábban virágzó nagyváros arculata mára így teljesen megváltozott. Odaérkezésünkkor tolmácsom, Ilia így szólt: „Féltem, hogy mivel a nap legforgalmasabb időpontjában érkezünk, hatalmas közlekedési dugót találunk majd a belvárosban. De hát éppen ellenkezőleg van: itt alig mozog valaki!”
Iskolai oktatás az elmúlt egy évben nem volt, illetve online történik. Ugyanakkor nem szabad azt gondolni, hogy gördülékenyen menne. A gyakori áramszünetek, a lakosság számítógép-ellátottságának gyengesége, az emberek megváltozott életvitele, a lelkekbe beépült félelem mind-mind gyengítik a tanítás még ezen formáját is.
Az üzletek és üzleti vállalkozások nagy része zárva van. Tulajdonosaik és dolgozóik külföldre menekültek vagy otthon maradnak a családjaikkal. A helyben maradt lakosság minden fogyasztást visszafog, a pénzüket tartalékolják vész esetére. Még a tehetősek is azt mondják, hogy ha van is miből költeni, most nincsen hozzá még kedvük sem… Mindenki a béke után sóvárog, de annak még nem sok jele látható számukra.
Az elmúlt évben Urunk jóságából több alkalommal vittük a TCM Nemzetközi Intézet anyagi segélyeit Ukrajnába, a legtöbbször Kárpátaljára. Felszerelések, könyvek, Bibliák, életfontosságú gyógyszerek, kötszerek, készpénz a lelkipásztorok és gyülekezetek számára – mind-mind missziói szervezetünk és partnergyülekezeteink adományaként érkezett el a rászorulókhoz, nagyobb részben a kárpátaljai magyar ajkú testvérekhez és mellettük másokhoz is. Ez alkalommal az odesszai baptistákat helyezte szívünkre az Úr, hogy őket megsegítve az egész város áldására lehessenek adományaink.
Az Odessza Első Baptista Gyülekezet vezetője Iván Mirmir lelkipásztor. Ő gagauz származású, de családneve mind orosz, mind ukrán nyelven döbbenetesen erősen és aktuálisan cseng. Magyarul valahogyan így lehetne ezt visszaadni: „Iván Békebéke”.
Nagyon találó név! Mert igen, béke kell. Béke. Erre van szüksége a világnak.
A Békesség Fejedelmét így kértük ott együtt: „Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is!”
Az imaház és a gyülekezet által működtetett menekültállomás meglátogatása és imaközösség után kis csapatunkkal (Egri-Nyári Barnabás volt lelkészgyakornokom és barátom, feleségem, tolmácsom, Iván pásztor és a gyülekezet korábbi pásztora) a háború áldozatainak temetőjébe mentünk.
Itt, a végeláthatatlan sorokat képező friss sírhantok között találkoztunk azzal az özvegyasszonnyal is, aki most már fiát is gyászolja, aki hazautazott Németországból, jól fizető állásából, hogy önkéntes katonaként a hazájáért harcoljon. Fegyverfogása után két nappal már nem élt… A zokogó édesanyának anyagilag is segítettünk és imádkoztunk érte.
A testvérek visszavárnak bennünket. Isten vezetését kértük el a missziói képzéshez, amelyre nemsokára sor kerül, ha Urunk éltet és segít. Mert mint Iván pásztor mondta: „A fizikai kenyér és a lelki eledel egyaránt szükséges ahhoz, hogy az ember shalomot (békességet) éljen át.”
A jó néhány katonai ellenőrzőponton keresztül hazafelé vezető utunk során amikor átléptük az ukrán–moldovai (gagauz) határt, még egyszer hátratekintettem gépkocsink ablakán át, és egy röpke, de szívem mélyéből intenzíven feltörő imát rebegtem az ég felé:
„Béke, béke – gyere már, nagyon várunk!”
