Újratervezés a cél előtt

Hihetetlen történetek

2509
Révész Márk

A zeneakadémiai alap kürt diplomakoncertem előtt két hónappal még úgy éreztem, hogy nagyon jól megy minden, ahogy mondani szokás, „felmenőben a csillagom”. Egyik reggel azonban arra ébredtem, hogy nem tudok kürtölni. Nem igazán éreztem a számat, nem engedelmeskedett nekem a hangszer, nem az történt, amit én akartam. Nagyon megrémültem. Mivel ez két hét után sem múlt el, a diplomámat le kellett mondani, a kürtöt le kellett raknom.

Lézerrel kezelték a számat, hogy újraéledjenek (talán…) az idegek. A szám környéke teljesen gyulladt volt. Bizakodó voltam, de napról napra épült le az, amit eddig építettem, míg már egy zeneiskolai gyakorlatot sem tudtam eljátszani. Végül úgy éreztem, hogy abbahagyom a hangszert.

Elmondtam sokszor, hogy Isten adta, joga van elvenni, de ez csak jól hangzó szöveg volt, a lelkemben képtelen voltam elfogadni ezt.

Nagypapám kedvesen, mosolyogva mondta, hogy Istentől jövő bizonyossága van arról, hogy semmi gond nem lesz, és rendbe fogok jönni. Ő úgy mondta: „Neked nem itt van sorompó az életedben.” Nem mondom, hogy nem hittem neki, de azt sem, hogy teljes szívvel el tudtam volna fogadni ezt. Tele voltam kétséggel és rémülettel. Gyakran éreztem, hogy szeretnék zokogni félelmemben és kétségbeesésemben, de nem jöttek a könnyek sem egy idő után. Papa arra buzdított, hogy kendőzetlenül legyek őszinte Istenhez, és mondjak el neki mindent.

Elmondtam Istennek a legkeresetlenebb szavakkal, amelyek a számra jöttek, hogy mit gondolok róla. Elvezetett eddig, majd elvette tőlem a lehetőséget, egy hajszállal azelőtt, hogy célba értem volna. Az egész eddigi életemet úgy alakította, hogy elérhessek erre a pontra, majd a legmegalázóbb módon, legalábbis én így éreztem, elvette tőlem, hogy a világ elé kelljen állnom, nem megy nekem, abbahagyom, megfutamodom.

Minden érzésem, haragom és utálatom kimondtam és őrá zúdítottam, nem foglalkozva azzal, hogy esetleg meg is büntethet a szavaimért.

Harag, megtorlás, büntetés, csapások, nyomorúság… – ilyesmi dolgokat vártam, némi daccal, hogy „csak azért is kimondom”. Egyiket sem kaptam. Megérezhettem a szívemben, egy rövid időre különösen erőteljesen, hogy ő megért engem, törődik velem, és nem hagyott el ő engem semmiben soha.

Ő velem van most is, mint eddig mindig.

Beburkolt a szeretetével és egy olyan érzéssel, amit úgy tudok leírni, hogy jelenlétének áldása. Mikor a síró kisgyerek odabújik az apjához, aki csak átöleli, és ezzel minden rendben, mert már biztonságban van. Eltűntek a miértek, ahogy a haragom is eltűnt, és el tudtam fogadni, szívemből talán először, hogy ő Isten, megteheti, hogy elveszi tőlem, amit amúgy ő adott. Én magam adtam át neki az életem, aminek ez ugyanúgy a része.

Másnapra természetesen nem gyógyult meg a szám, és nem tudtam még mindig kürtölni. A kezelés után bementem a tanulmányi osztályra, hogy most akkor mi a teendőm, mennyi időm van stb. Azt mondták, hogy hét nap múlva lesz a diplomaosztó, és ha hat napon belül lediplomázom, akkor elfogadják még úgy is, hogy a vizsgaidőszak lejárt. Tudtam, hogy ez lehetetlen, hiszen lényegében február óta nem kürtöltem, és most június van, viszont azt is tudtam, hogy Isten állított ez elé a feladat elé, nyitott egy fura ablakot nekem. Igent mondtam, és öt napra rá sikerült lediplomáznom, majd rá egy hétre felvételiztem, és felvettek a mester szakra. Három hónap múlva megkaptam a zenekari állásom.

A csodát – nem tudom másként értelmezni, hogy tudtam kürtölni – csak két napra kaptam. Két napra! A diplomakoncert és a felvételi napjára. Utána megint elromlott minden, és meg kellett tanulnom kürtölni újból, elölről, mint egy zeneiskolásnak. Több mint tíz év munkája kitörlődött, amit két év alatt kellett behoznom. Hatkor keltem mindennap, a zenekari próbáig gyakoroltam, hogy aznapra megtanuljak annyira kürtölni, hogy a próbán ne vegyék észre a problémámat. Zempléni Szabolcs és Magyari Imre segítségével tanultam meg újra kürtölni, akik végtelen türelemmel voltak hozzám.

Odaálltam az elé az ember elé, aki az elmúlt három évben tanított és mellettem volt, aki felvett a jelenlegi „tudásom” ellenére mester szakra. Odaálltam, hogy én fél évig nem akarok járni kürtórára. Meg kell tanulnom újra kürtölni, és újra kell építenem az önbizalmam, az pedig nem megy, ha a már félig diplomás kürtművészek előtt bohóckodom azzal, hogy nem tudok elindítani egy hangot sem rendesen. Ő pedig kedvesen, minden kérdés és grimasz nélkül azt mondta, hogy természetesen. Megbízik bennem.

Fokozatosan értem utol magam, mígnem jobb nem lettem, mint amilyen eddig bármikor is voltam. Érdekes módon nem ezért vagyok a leghálásabb.

Csodálatos dolgot adott nekem ezzel Isten, amiért nem tudok elég hálás lenni soha, de a vele való kapcsolatom megújulása az, ami elsődleges hálaok lett.

Megtanultam, hogy történhetnek rossz dolgok, Isten nem ígérte sosem az ellenkezőjét. Azt azonban igen, hogy velünk lesz a világ végezetéig. Megtanított, hogy benne bízzak, mert sosem fog elhagyni, és bárhogy érezzem is magam, őrá mindig támaszkodhatok. Szeret engem, jobban, mint elképzelni tudnám.


Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!