Amikor fúj a szél, a bőrünk cserződik, a tüdőnk ellenben kitágul és magába szívja a friss levegőt. Különbséget azonnal érzünk a novemberi metsző hideg szél és a kellemes tavaszi szellő között. Ha fúj a szél, a városból kitakarodik a szmog, és újra kék lesz az ég. A langy esőnek tavaszillata van, a tavasz virága az ibolya és a kankalin. Az őszi erdőnek fanyar avarillata van. Amikor az októberi aranyszínű nap simogat, nem csupán a felhőktől tisztul meg az égbolt, hanem a lelkünk is kinyújtózkodik. A Balaton vize bársonyos, a gyulai vagy a harkányi fürdőé még kellemesen meleg is. Kilazulhatnak tőle az izmaink, ízületeinkből kioldódik a salak, és mozgásunk még hónapok múlva is könnyebbé válik.

A naplemente aranyhidat rajzol a Balaton tükrére. Alig van festő, aki ezt képes lenne vászonra vinni. A fülemüle nemcsak párjának énekel, hanem Istennek is, de nekünk, embereknek is. Trilláit csak Beethoven és Haydn volt képes kottapapírra vetni.

A bográcsban rotyogó pörköltnek már a látványa is kellemes, az illata ínycsiklandozó, hát még az íze. Összefut a szánkban a nyál. Párunk vagy gyermekünk meleg kezétől szívünk is felmelegszik. Nagyapáink párás tekintetétől a mi szemünk is harmatossá válik.

Azonban mára eltávolodtunk ezektől a kézzelfogható dolgoktól. A természettől és a természetes életmódtól messzire kerültünk. Ennek következtében a világlátásunk, a gondolkodásunk, sőt az egymáshoz való viszonyunk is gyökeresen megváltozott. Ma már nem felkarózott paradicsomtőről vesszük le a paradicsomot, hanem a pláza polcáról befóliázott állapotban. Nem érezzük a paradicsom leveleinek sajátosan friss, fanyar illatát, mert ez a paradicsom összevegyül a pláza összkínálatának különféle nem éppen kellemes szagával: a mosóporoktól a piperecikkeken át a felvágottakig. Már amennyire ezt még egyáltalán érezni lehet. Eközben nem a pacsirta vagy a fekete rigó énekét hallgatjuk, hanem a lökdösődő emberek morgolódását meg tolakodó rockét, ha egyáltalán figyelünk még rá.

Valamikor, ha emberek érintkezésbe akartak lépni egymással, iparkodtak személyesen találkozni vagy legalábbis levelet írtak egymásnak. Utóbbi esetében megrágtak minden mondatot. A személyes beszélgetés alkalmával látták egymás arcát, a szemét is, az arcon az örömöt vagy az értetlenséget, esetleg a rosszallást. A telefon „megkímél” ettől a látványtól. Nem kell a másik szemébe nézni, csupán a hangját halljuk. Az okostelefon vagy az internet a másik hangját is feleslegessé teszi, elég a betűket bepötyögtetni és elolvasni, vagy csak átfutni rajtuk. De egyik se képes pótolni a másik eleven jelenlétét. Ezek csak pótszerek, de mára már a kapcsolatokat leuraló pótszerek.

Ez kiterjedt az élet szinte minden más területére is. Nincs, vagy valószínűleg nincs többé közvetlen kapcsolat az alkalmazott és a főnöke, a munkás és a munka, a munkás és munkájának eredménye között, mert közbejött a pénz. Valamikor a parasztember vetett, és amit vetett, azt aratta. Abból sütötte mindennapi kenyerét is. Ma alig valakit érdekel, hogy a kenyér milyen utat bejárva kerül az üzlet polcaira. Noha elméletben mindenki tájékozott, de a pólusaival nem érzi a munkája és kenyere közti összefüggést. Ettől elválasztja a közvetítő, a mindenre átváltható pénz és a pláza túlkínálata. Ja és a csomagolás. A szemét. Mert az lesz belőle. Jó sok.

Azt mondhatnánk, hogy csupán nosztalgia, ha ezen elgondolkozunk. Vissza kellene mennünk legalább száz évet, ha nem többet, hogy a dolgok közötti áttételek nélküli kapcsolatára újból rátaláljunk. Ez pedig lehetetlen. Tehát ilyenekkel vergődni is felesleges.

De elvesztette – civilizációnk, amelyben élünk – a kontaktust és az összetartozás élményét az ember és az őt körülvevő világ között is. Az eredetileg meglévő és vállalt sorsközösséget a természettel, sőt a többi emberrel való összetartozás védelmező érzését is. Közbejöttek az áttételek: a modernnek mondott társadalom, az államhatalom, a technika, a pénz, a média, amelyen keresztül tájékozódunk. Autóba ülünk, nincs fárasztó gyaloglásunk és persze megkönnyebbülést hozó megérkezésünk se. Csak közvetve függünk a természeti erőktől is, a napfénytől, az esőtől, a széltől, az árvíztől, a földrengéstől. Az időjárás csak annyiban érdekel, hogy lehetővé teszi-e a kirándulásunkat, esetleg a nyaralásunkat szabadságunk ideje alatt. Esős időben a mezőgazdaságra tekintettel is csak áttételesen gondolunk. Hogy hogyan befolyásolja majd globálisan az évi termést meg az évi kiadást és bevételt. Ma nem imádkoznak a hívők az esőért már az imaházakban és a templomokban sem. És szelíd napsütésért a szüret idejére. A mezőgazdaság többnyire gépesítve lett. Ha tudnánk, még az időjárást is gépesítenénk.

Aztán szenvedünk ettől a falanksztól, amit kiépítettünk magunk körül. Nem az aratás nehéz munkájában vagy a gyalupad mellett szabadulunk meg feszültségeinktől és felesleges kilóinktól, hanem céltalanul futkározunk egy futószalagon, és emelgetünk egy vasdarabot, hogy néhány felesleges kilótól megszabaduljunk. Nem a fizikai munkánkat megkönnyítő szerkezeteken törjük a fejünket, hanem izomerősítő gépeken. Mindeközben ásatlanok a kertjeink, nő a gaz, és terjeszkedik a parlagfű mindenfelé. Alig valakit érdekel, hogy milyen kapcsolat létezik a természet világa és a benne élő ember között. Hiszen ez a közvetlen kapcsolat már rég a múlté. Vagy csupán áttételeken keresztül található még némi nyoma. A természet szépségeit is sokan fotelből nézik a képernyőről, anélkül hogy vennék a fáradságot, hogy a Dunáig vagy az erdő széléig sétára indulnának. A világ borzalmait sem a bőrünkön érezzük, sőt azok nem is minket fenyegetnek, hanem ugyanaz a képernyő sugározza, amelyik a talkshow-t is.

Nem kivétel a hit területe sem az áttételekre épült kényelmes világunkból. Alig találunk keresztényt, aki nem csupán néző és „fogyasztó” az istentiszteleten és az emberekért végzendő bármifajta hitből fakadó szolgálatban. Legfeljebb némi pénzt adunk. Ma megvesszük a hit dolgait is. Egyetértünk a prédikációkkal és a hitbuzgalmi iratokkal, és azt véljük, ennyi elég. Hogy ennyi a hit. Ha kell, pénzt adunk a szegények támogatására, de nem keressük fel őket személyesen.

Az ószövetségi időkben a filiszteusokkal vívott csatában Izrael seregéből egyedül Dávid érzékelte, hogy ha egyáltalán igaz, amit Izrael Istenéről eddig megtanult, akkor ez a filiszteus hogyan káromolhatja büntetlenül Istent és a népét? Isten nincs az atyák korához cövekelve, mindig mindenütt ugyanaz az Isten, tehát lehet benne bízni, lehet rá számítani. Ezért vállalta a Góliáttal való párviadalt, hogy lemossa a szégyent Izrael seregeiről. Ehhez neki eleven és közvetlen kapcsolatot kellett feltételeznie önmaga és Istene között. De ebből az eleven kapcsolatból született meg a győzelme és a zsoltárai is. Ő még látta az ég kékjét is, érezte az ég harmatját, az oroszlán haragját, bárányait név szerint és ősei Istenét is személyesen ismerte.

Visszatalálunk-e még valaha az ég kékjéhez, a mező harmatjához, a naplemente bíborához? Ahhoz a kenyérhez, amely testünket táplálja, és ahhoz is, amely megtöretett értünk, bűnösökért? A saját sorsunkban is jelen lévő élő Istenhez? Meg persze egymáshoz is mi, emberek? Sőt hívő emberek?

A minap a Duna Televízióban egy korombeli orvos életének fiatal időszakára emlékezett. Valahol a Bükk alján nőtt föl egy magyar faluban. Paraszt szülei kemény életét kapta ő is örökül gyermekkorában. Azt mondta, a faluban egyetlen boltocska volt, de apja mindig mondogatta, hogy boltba csak sóért és petróleumért mennek. A többit megtermelték két kezük munkájával. Másra sem szükségük, sem igényük nem volt. Sem nekik, sem a faluban senki másnak. Nem irigykedtek egymásra. Nem féltek egymástól. Még a tolvajtól se, hiszen senkinek nem volt semmije, ami a másiknak ne lett volna. Betörőkről meg csak hallottak. Hogy az ajtókat és a kapukat zárni kellene? Ezt el se tudták képzelni. De ha valakin segíteni kellett, arra nem kellett felszólítani senkit, azt nem kellett szervezni, mert mindenki tudta, mi a dolga. Ez volt a falu „törvénye”, vagyis a rendje. Az emberek számíthattak egymásra. Tisztelték egymást. Tisztelték Istent, és hittek benne. Azt mondta a doktor, hogy ekkoriban tisztes szegénységben, de szakrális légkörben éltek. A csúnya szó nem volt divatban. A templom elkerülése se. Káromkodást akkor hallott életében először, amikor Miskolcra került a gimnáziumba. Azzal zárta, hogy gazdagabbak voltak szegényen, mint ma gazdagon. Vajon vissza tud-e jönni ez az elveszített emberséges életforma?

Fiataljaink csetelnek, kommentelnek, szelfiznek, szerelmes leveleiket is ímélben küldik egymásnak. Pedig az élőszónak dallama van, a tekintetnek üzenete. A beszédnek ritmusa, lendülete vagy csendje. Sajátos hangulata. Sőt igazsága. A magyar szónak íze, zamata. A szemeknek fénye, melegsége, simogatása vagy tüze. Keblünkre öleljük szeretteinket. Arcunk az arcukhoz ér. Akár meg is csókolhatjuk egymást, és ebben annyi tisztelet és szeretet sűrűsödik össze, amitől az elkeseredettek egyszeriben talpra állnak. Kinyújtott kezünket pedig meg lehet fogni. Boldog lehet az, akinek jutott elég az embermelegből. Ezt pedig csupán akkor lehet messze távolból is célba juttatni, ha már korábban megszületett, és hozzá életközelben. Meggyökerezett, nagyra nőtt és állandósult azzal a valakivel, akit ismerünk is, szeretünk is. Akivel összetartozunk élve is, de még holtan is.