Sokan nem ünnepelnek, nem tudnak vagy nem akarnak. Pedig az ünnepnapoknak nagy szerepük van/lehet az életünkben. Legyenek azok családiak, egyháziak vagy nemzetiek. Mindig megállásra, gondolkodásra, emlékezésre késztetnek, érzelmeket váltanak ki, de talán a legfontosabb, hogy összetartanak: egyházat, családot, társadalmat. Hiszem, hogy erre kaptuk őket.

Augusztus 20-a különleges helyet foglal el nemzeti ünnepeink sorában, hiszen nemcsak az államalapításnak, a köztársaság kikiáltásának, hanem az új kenyérnek is hivatalos ünnepe. Így hiszem, hogy ezen a napon mindenki találhat okot emlékezésre, hálára.

Elmondhatjuk, hogy augusztus 20-a nemzetünk, a magyar nép egyik legrégebbi és talán legjelentősebb ünnepe. Akkor fordulópontot, irányváltást jelentett a múlt a jelent és a jövőt illetően. Igen, mert fontos a múlt, a gyökereink, kik vagyunk, honnan jöttünk, de talán a legfontosabb, hogy mindezekre építve hova, merre tartunk, milyen alapra építhetünk.

Államalapító királyunk nehéz küzdelmek, harcok, próbák után egyértelmű választ adott immár ezer éve, hogy egyetlen út van, aminek nem csupán a startja, de a célja is előre ismert, a kereszténység útja. Törvényei és fiához írt intelmei ma is megállásra, gondolkodásra késztetnek:

„Tudjátok meg, testvérek, valamennyien, hogy a pap mindnyájatoknál többet dolgozik. Közületek ugyanis mindenki csak a saját munkáját végzi, ő pedig mind a magáét, mind az összesekét. És azért, miképpen ő mindnyájatokért, úgy ti is mindnyájan őérte a legnagyobb buzgalommal tartoztok dolgozni…” (A papok munkájáról)

„A papok pedig és az ispánok hagyják meg az összes falusi bíróknak, hogy ezek parancsára vasárnap mindenki menjen a templomba, öregek és fiatalok, férfiak és nők, kivéve azokat, akik a tüzet őrzik…” (A vasárnap megtartásáról)

Ezen az úton sok szenvedésben, de egyben fejlődésben volt része a kereszténységnek, hitelődeinknek, amíg eljutottunk odáig, hogy mindenki az anyanyelvén olvashatta a Bibliát, benne például Jézus Krisztus szavait:

„Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennynek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21 – Károli-ford.)

A teremtő Isten csodálatos módon úgy alkotta meg az embert, hogy a választás jogát és felelősségét is a kezébe adta. Ádám és Éva is dönthetett, döntött, de rosszul, hiszen Isten akarata ellenére.

Augusztus 20-a ünnepe figyelmeztessen bennünket arra, hogy jól választani csak Isten akaratával egyezően lehet.

István királyunk legfontosabb döntését jó alapra építette, ezt erősítik fiának, Imre hercegnek írt intelmei:

„A királyi palotában a hit után az egyház foglalja el a második helyet, az egyház, melynek első ízben a mi fejünk, tudniillik Krisztus vetette el magját (…) Így hát, fiam, napról napra virágzó szorgalommal kell őrködnöd a szent egyházon, hogy inkább gyarapodjék, mintsem fogyatkozzék. (…)

A hit tehát, melyről beszélek, a következő: higgy erősen a mindenható Atyaistenben, minden teremtmény teremtőjében, és az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, kit az angyal meghirdetett, ki Szűz Máriától született, az egész világ üdvösségéért a keresztfán szenvedett, és a Szentlélekben, ki szólt a próféták s az apostolok, valamint az evangélisták szavával, mint egyetlen tökéletes oszthatatlan szeplőtelen istenségben, és kétely hozzád ne férjen.”

Lehet, hogy ma is szükség lehet irányváltásra. Ma sincs más út, mint ezer éve: vissza vagy tovább Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének útján a kereszthez.