Nagytábori történetek

0
1387

Augusztus 6-12-ig Balatonszemesen rendeztük a Baptista Ifjúsági Nagytábort. Az idei tábor az alábbi címet kapta: „Tartsd az irányt!” A hét során azok a témák kerültek a középpontba, amelyek segítik a fiatalok útkeresését és a helyes irány megtartását. A tábor programjain több mint ötszáz fiatal vett részt az ország minden tájáról. A következőkben néhány személyes történetet osztunk meg a táborozók tollából.

A legtöbben nagy várakozásokkal érkeznek a nagytáborba, szeretnék, ha megváltozna az életük, láthatnák Isten munkálkodását. Igazság szerint az én fő célom az volt, hogy nyaraljak és kipihenjem magam, nem vártam, hogy bármi különleges történjen velem.

Ennek ellenére már az első este is hatalmas hatással volt rám. Pafkó Tamás arról beszélt, hogy megalkuvás nélkül kell a helyes irányba mutatnunk, ahogyan egy iránytű is megalkuvás nélkül mutatja, merre van észak. A tanításban elhangzott egy másik hasonlat is. Itt vagyunk Balatonszemesen, napközben legalább 35°C a hőmérséklet. Többször is lementünk a strandra. Senki sem indult úgy a partra, hogy csak a kisujját szerette volna belemártani a Balatonba. Mindenki teljesen el akart merülni a vízben. Isten jelenlétére is így kéne vágynunk. Teljesen elmerülni benne.

Ahogy hallgattam Tamást rájöttem, hogy mennyiszer alkudozom Istennel, és, hogy sajnos nem mindig mutatok rá. A tanításban igazából nem hallottam olyan gondolatot, ami új lett volna, mégis szólt hozzám Isten, és nagyon egyértelmű lett számomra, hogy ő itt van a táborban és azt szeretné, ha rá figyelnék ezen a héten és teljesen elmerülnék a szeretetében.

Kedden elkezdődtek a kiscsoportos beszélgetések. Miután megismertük egymást a csoportvezető kérdéseket tett fel az addig elhangzott előadásokról, hogy továbbgondolhassuk azokat. Meglepődtem, mert az eddigi nagytáboraimban könnyedebb témákról volt szó az első csoportbeszélgetéseken. Most viszont olyan kérdésekről beszélgetünk, amelyekhez meg kell nyílni kicsit. Mit tegyünk ha kihívásokkal kerülünk szembe, vagy ha ellangyosul a hitünk? Mit tegyünk, ha kísértések érnek? A kiscsoportom nagyon nyitott volt a kérdésekre, és sokat tanultam a válaszaikból. Már első nap rácsodálkoztam a csoport nyitottságára, de a második alkalom erre is rátett. A csoportvezetőnk hozott tíz kérdést, és mi választottuk ki, hogy melyik háromra szeretnénk válaszolni. Mindenki válaszolt arra a kérdésre, hogy mi jellemzi mostanában a családját, pedig a legtöbbünk sok nehézséggel küzd a családjában. Bárki választhatta volna azt, hogy inkább azt mondja el, mi a kedvenc könyve, vagy melyik régi korban élt volna szívesen. Ráadásul a csoport őszintesége nekem is segített megnyílni.

Sonkoly Anna


 

A tábor szombati napján Durkó István szolgált Újratervezés címmel. Bennem az Úr rajta keresztül az időbeosztásomat ítélte meg. Elhangzott a Mt. 6:33-ból a jól ismert igerész: „Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.” István feltett kérdéseket: Mi az, ami a legfontosabb az időbeosztásban? Mi az, ami elsődlegesen befolyásolja, hogy mivel mennyi időt töltök?  Csak a maradék időbe akarom Istent beszuszakolni vagy a szolgálatot? Ha marad időm, csak akkor adok időt Istennek vagy a szolgálatnak? Ez is az egyik rossz útra hívta fel a figyelmemet, a hitetlenség útjára. Mert a hit útja a helyes sorrend: Istent keresni először.

Fontos feltennia kérdést: Mi a célom? Ha Isten országának az építése, akkor keresek megoldást a változtatásra, ha nem akkor maradnak a kifogások. Engem ebben ítélt meg Isten Durkó István szolgálatán keresztül, hálás vagyok érte.

A délután során párokban mentünk ki a Balaton partra rövid imádság és buzdítás után, hogy kezdeményező módon megszólítsunk embereket azért, hogy az evangéliumot elmondjuk. Egy asszonyhoz vezetett minket Isten, aki éppen olvasott a parton. Nem utasított el, ezért egy rövid kérdőív kitöltésével ismerkedtünk. Az első kérdés a szabadidő eltöltéséről szól. Kiderült, hogy van egy kisfia, házas, ezért nincs sok szabadideje, de ha mégis van, akkor szívesen tanul. Éppen természetgyógyászatról olvasott, azt tervezte, hogy beiratkozik egy iskolába ezzel kapcsolatosan. A kérdések során kiderült, hogy van vallási háttere, református középiskolába járt, ott hallott már Istenről. Mégis elmondta, hogy neki nincs személyes kapcsolata vele. A kérdések után megengedte, hogy egy kis ábrával szemléltessük az evangéliumot. Közben jött a kisfia és a férje, a nagymama és még egy kislány. Már azt gondoltam, hogy itt vége a beszélgetésnek, mert hozzáfogott átöltöztetni a fiát. Imádkoztam közben, hogy az Úr adja meg, hogy az egész evangéliumot elmondhassuk neki. Erre a nagymama elhívta a kisfiút és a férj is leült minket hallgatni, ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe. A társam, akivel kimentem a végén mondott egy rövid bizonyságtételt az Istennel való megtapasztalásáról és a Zsid. 3:15-öt: „Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket.” A pár akkor ott nem döntött Isten mellett, de elkérték a kis ábrát és a kis összefoglaló füzetet is elfogadták. Megadtam az elérhetőségemet, imádkozva várom, hátha megkeresnek a további beszélgetés miatt. Nekem a ma délután nagyon bátorító volt, mert semmilyen emberi erőlködés nem kellett, kialakult a helyzet is, amiben szólhatott az evangélium nem is egy, hanem két embernek, ami nekem külön öröm volt. Az evangélizációért is hálás vagyok Istennek, hogy így használt engem, minket.

Csóka Erika


 

Őszintén szólva vegyes érzésekkel indultam neki a hétnek. Egyfelől vártam a lelki feltöltődést (amit reméltem megkapni), vártam az új ismeretségeket, ugyanakkor féltem is a sok ismeretlentől, meg a nagy melegtől. Kiindulva a kis gondolatmenetemből, valószínűleg nem lennék a szervezők helyében a tábor előtt, ha minden táborozónak ennyi elvárása van még azelőtt, hogy elindulna otthonról. Ugyanakkor a tábor minden mozzanatát áthatotta a hónapok óta tartó gondos szervezés és az ország különböző pontjairól érkező fohászok (nem csak szerdánként). Mutatja ezt talán az is, hogy a nagy meleg ellenére is, napról-napra több százan gyűltünk össze, hogy közösen dicsőítsünk és egyre jobban megismerjük Istent és az Ő igéjét. Félelmeim szerencsére nem teljesültek be (kivéve a meleggel kapcsolatosakat), sok élménnyel és új ismerőssel gazdagodtam, amikről regényeket lehetne írni, de inkább egy mozzanatot ragadnék ki a hétből, ami talán a leginkább megosztásra méltó.

A kiscsoportos beszélgetések számomra mindig nehéz helyzetek, mert bár nyitott személyiségű ember vagyok, mégis nehéznek találom, hogy teljesen ismeretlen emberek előtt nyíljak meg, akik esetleg félreértik egy-egy gondolatomat, akár csak abból fakadóan is, hogy nem ismernek. Éppen ezért volt felszabadító megtapasztalni, hogy a csoportomban lévő lányok mind segítettek ezt a gátat lerombolni azáltal, hogy nyíltan beszéltek a hitükről, nehézségeikről, örömükről, így még ha én nem is tudtam olyan mélységben mindent megosztani velük, ahogy ők tették, részese lehettem egy kicsit az életüknek. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy mindannyiunk legszebb emléke a csoporttal kapcsolatban ahhoz a pillanathoz kötődik, amikor az egyik lány, könnyeivel küszködve megosztotta, hogy aznap reggel megtért. Felemelő érzés volt vele együtt örülni, majd imádkozni érte. Ha semmi más jó nem történt volna azon a héten, ezt a pillanatot akkor is érdemes lett volna átélni, de hála a sok imának és szervezésnek, ez messze nem az egyetlen emlékkönyvbe illő pillanat volt…

Ádány Rebeka

Megosztás