Mottó: „A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem” (Zsolt 69,10)

Mottó 2: „Van négy kicsiny állat a földön, amelyek mégis nagyon okosak: Nem erős a hangyák népe, mégis beszerzik nyáron az eledelüket. Nem hatalmas a mormoták népe, mégis sziklák közt építenek házat. Nincs királyuk a sáskáknak, mégis rendezetten vonulnak mindnyájan. Kézzel is megfogható a gyík, mégis ott van a királyi palotákban.” (Péld 30,24–28)

Kedves testvérek és más olvasók!

Zavaró számomra, amikor valaki a gyülekezetben a bizonyságtételét úgy kezdi, hogy „én nem akartam bizonyságot tenni, de megkértek rá”. Most mégis hadd kezdjem én is így! Ezúttal nem akartam a hatvani baptista imaházról írni, mert mostanában ezt több fórumon is megtettem, és az az érzésem, hogy már túltelítettem a témával sokakat. De mivel az MBE sajtóosztályáról érkezett egy megkeresés, hogy számoljak be a baptist.hu-n az ügy állásáról, ezért eleget teszek ennek a kérésnek. Két, eltérő hosszúságú részből áll a beszámolóm. Az első rész az eddigi állás nyers tényeit foglalja össze tömören, a második, bővebb rész egy hosszabb szubjektív bizonyságtétel.

Két dolgot hadd hangsúlyozzak az elején: 1. Egy imaházépítésről szóló bizonyságtételben óhatatlanul hangsúlyos az azért való hálaadás, hogy Isten hogyan gondoskodik rólunk anyagilag lépésről lépésre új források megnyitásával. Mégsem ez a legnagyobb csoda, hanem a bűnbocsánat és az új élet, amit Jézus Krisztusban kaptunk, a vele, és mennyei Atyánkkal való személyes kapcsolat lehetősége. 2. Úgy érzem, hogy hamis, áloptimista „termelési riport”-szerű lenne a hangvétel, ha kizárólag az örömökről beszélnék, és a fáradságról, áldozatokról nem. Ha ezeket megemlítem, a teljes kép miatt teszem, illetve azért, hogy érezzétek, hogy nagy szükségünk van az imádságokra, és nem azért, hogy magamra vagy magunkra vonjam a figyelmet. Istené a dicsőség minden jóért, ami történik nálunk, minden tévedésért pedig miénk az orcapirulás.

Tehát tények, adatok:

• Két lépésben megvettünk egy jó helyen, Hatvan városközpontjában lévő, nagy, emeletes épületet. 2017-ben a felső szintet, 2019-ben az alsó szintet. Egy 23 nm-es virágbolt kivételével az egész épület az egyház tulajdonába került.
• A következő munkálatok történtek eddig: települési látványkép megtervezése, engedélyeztetése, tetőfelújítás (gerendázatjavítás, lécek, fóliázás, új cserepek). A köztes falak kiverése, irodák egybenyitása, lent és fent. Az épület profi alászigetelése (láncfűrészes technológiával körbevágással, gumilapok behúzásával). Bemerítőmedence kiásása. Víz- és lefolyószerelési munkálatok. Új aljzati rétegrend kialakítása, padlófűtés beszerelése lentre, aljzatbetonozás. Mosdók kialakítása gipszkarton falakkal. Villanyszerelési munkálatok elkezdése. Belső vakolási munkák elkezdése. Nyílászárók cseréje. Gáztervek engedélyeztetése.
• Előttünk állnak még: külső szigetelés, homlokzatfelújítás. Belső vakolási munkák befejezése. Villanyszerelési munkák befejezése. Bemerítőmedence betonozása, kialakítása. Padlóburkolás. Belső ajtók beszerelése. Mosdók burkolása. Emeleten padlófűtés beszerelése és aljzati rétegek kialakítása. Gázszerelés. Emeleti gipszkarton falak kialakítása. Burkolási, festési munkálatok fent. Festés lent és fent. Bebútorozás, berendezés.
• Költségek eddig: mintegy 55 millió Ft + a beletett munka. Várhatóan kell még: kb. 10–15 millió Ft. Az eddig beletett pénz forrásai: magyarországi, amerikai, erdélyi gyülekezetek adakozása, MBE központi és egyházkerületi keret, Baptista Szeretetszolgálat, Hatvani Baptista Gyülekezet adakozása, hatvani magánszemélyek és vállalkozások felajánlásai.
• A gyülekezet létszáma: 20 fő bemerített tag, gyerekekkel, barátkozókkal mintegy 35 fős közösség.

Szubjektív bizonyságtétel:

Pár napja történt. Szakadt és malteros melegítőben, zilált szakállal, a ráncaimba beleült vakolatporral ülök egy padon a készülő imaházunk előtt. A testem elgyötört a munkától, a lelkem pedig attól, hogy meddig tart ez még, mikorra készülünk már el? Egy újabb nagy falszakaszról derült ki, hogy ott is le kell verni a vakolatot. Rombolás, megint csak a rombolás. Mikor lesznek már itt istentiszteletek? A csontomig neki vagyok keseredve. Elegem van már az állandó pénzkéregetésből is! Kínos, hogy szinte minden levélben vagy Facebook-posztban számlaszámot írok. Amikor elkezdtük a gyülekezetplántálást, a lelkészi névjegykártyámon a 2Korinthus 12,14-ből állt egy részlet: „nem azt keresem, ami a tietek, hanem titeket magatokat”. Őszintén így gondoltam, gondolom, de ma már nem merném kiírni, mert egy imaház bizony sok pénzbe kerül. Uram, bátoríts, adj valami biztatást, mert teljesen ki vagyok készülve! Ahogy ülök a padon, egy torzonborz hajléktalan közelít felém egy borosüveggel. Jelen állapotomban nem vagyok szebb nála. Rámosolygok. „Testvérem, látom te is munkásember vagy. Kérsz egy kis itókát?” – kérdi. „Köszönöm, most nem” – felelem, de a lelkem felmelegszik. Uram, üdítő a te humorod!

Hogyan jutottunk el idáig?

2014-ben kezdtük el a hatvani gyülekezet plántálását Fekete Róbert családjával, teljesen a nulláról. Az elmúlt 6 év alatt Isten kegyelméből összeállt egy kis 30 fő körüli, családias közösség. Összejöveteleinket egy iskolai osztályteremben tartjuk, de már a kezdetektől gondolkoztunk azon, hogy a gyülekezetnek egyszer majd saját imaházra lesz szüksége.

2016-ban tíz fő volt együtt, egy örömteli, de többféle tekintetben is erőtlen kis csapat. Mintegy 500.000 forinttal rendelkeztünk, és 1–5 millió forintos telkekről és romos, városszéli épületekről ábrándoztunk, hogy majd sok hitellel valahogy lesz egy ilyenünk, amivel el tudunk indulni. De valahogy minden kapu bezárult, egyik kinézett telek vagy épület sem akart összejönni.

Egy ponton azonban megfordult a gondolkodásunk, mert azt mondtuk: végső soron az utolsó rozsdás szögig bezárólag a földön minden Istené, kérjük el tőle azt az épületet, ami a missziói munka szempontjából a legjobb helyen van. Egyszer épp a városközpontban járva az egyik testvérrel összenéztünk és rámutatva egy épületre azt mondtuk: hát ez éppen jó lenne.

Ő lehet, hogy hamar el is felejtette a dolgot, de bennem megmaradt, így elmentem a földhivatalhoz megnézni, hogy kié az ingatlan. Az esélytelenek nyugalmával, mivel egy nagyobb, városközponti irodaházról volt szó. Hamar kiderült viszont, hogy az ingatlan felső szintje éppen árverés alatt van.

Hazamenve leborultam Isten elé, és azt kérdeztem: Uram, van-e most ezzel kapcsolatban valami tennivalóm? Kezembe vettem a Bibliám, ami a Krónikák második könyvének 20. fejezeténél nyílt ki, és a szemem éppen ezekre az igékre esett:

„Istenünk, te űzted ki ennek az országnak a lakóit néped, Izrael elől, és örökre odaadtad azt barátod, Ábrahám utódainak. És itt laktak, itt építettek neved tiszteletére szentélyt, és ezt mondták: Ha majd veszedelem, fegyver, ítélet, dögvész vagy éhínség jön ránk, megállunk ez előtt a templom előtt és teelőtted, mert a te neved ebben a templomban van; és ha segítségért kiáltunk hozzád nyomorúságunkban, hallgass meg és szabadíts meg minket!” (2Krón 20,7–9)

Bár már sokszor éreztem úgy, hogy személyesen szíven üt a Szentírás egyik-másik helye, ez ismét megdöbbentett. Választ kaptam a kérdésemre. Még „az előző lakók kiűzése” is stimmelt, mert egy becsődölt politikai párt feje felől árverezték el az épületet.

Még egy hasonló megerősítést kaptam: a helyi evangélikus lelkésznővel összefutva beszélgetés közben megkérdezte: Gyuri, az lesz a ti épületetek? Mire én: Honnan tudsz erről? Még senkinek sem beszéltem róla. Mire Helga: – Már három hónapja azért imádkozom, hogy az legyen a ti otthonotok. Válasza még jobban megerősített abban, hogy itt Isten dolgozik.

Amikor a többiekkel megosztottam a tapasztalataimat, a gyülekezetünk 90%-a (a tízből 9 ember) ráhangolódott arra, hogy vágjunk bele ebbe. A 10. ember ellenvéleményt fogalmazott meg. Ebből a gyülekezeti órából kis közösségünk első igazi veszekedése lett. Pár nap múlva azonban az addig egyet nem értő testvért is meggyőzte Isten, és mi „bátrabbak” is megértettük, hogy ellenvetése nem rossz szándékból, hanem józanságból fakadt, és be kell építenünk gondolatainkba az általa megfogalmazott kritikát is.

100%-os egyetértéssel nekiindultunk tehát. Szükség volt erre a bizonyosságra, mert ahogy elindultunk hitben az Isten által kijelölt úton, a sátán kikért bennünket. 4-en kerültek azon a télen kórházba a gyülekezetből, és minden családot ilyen vagy olyan módon harapófogóba tett, hogy eltántorítson az engedelmességtől. De Isten velünk volt, és túljuttatott ezen. 

Elkezdtük a pénzgyűjtést az árverésre. Eladtam akkori motoromat, egy BMW F650-et, az árának a feléből törlesztettem pár adósságomat, majd a másik felét, 250.000 forintot odatettem Isten elé, hogy legyen ez az imaház alapja.  

Ami a rá következő hónapokban történt, az Isten cselekedete volt. Az egyházvezetés mellénk állt, célgyűjtés lett kiírva, és az ország baptistáitól és az ügyhöz csatlakozó szimpatizánsoktól elkezdtek áramlani felénk az adományok. A szeretetszolgálat is segített egy komoly összeggel.

Igei vezetést kaptam Istentől arra is, hogy látogassam meg az észak-amerikai magyar baptista diaszpórát, mert onnan is adományokat fogunk kapni. Akinek csak elmeséltem a tervemet, szánakozott rajtam, hogy még a repülőjegyem ára sem fog visszajönni, mert a kintiek sincsenek sokan, és zömében idős testvérek, viszont többfelé segítenek már az óhazában. De amit Isten mond, az bekövetkezik: az út anyagi eredménye egy számunkra jelentős összeg volt. Végül első körben a külföldi és belföldi adományokat összeszámolva kb. 26 millió forint jött össze.

Utólag eszembe jutott a Máté 19,29: „És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet.” Valóban a 26 millió több, mint 100-szorosa a motorból származó 250 ezernek. Isten ismét beteljesítette az igéjét. Igaz, ez nem úgy történt, hogy előzetesen nekiálltam számolgatni, és úgy gondolkozni, mint Holle anyó történetében a második lány, mintegy üzletelve Istennel, mert akkor biztosan nem lett volna rajta áldás.

Megvettük tehát az épület felső részét. De nem egyből! Az árverés napja hatalmas csalódás volt. Elvitték előlünk az épületet. Pár hétig kóvályogva, értetlenül járkáltam. Ilyen hitkrízisben még nem voltam. Félreértettem volna Istent?! Az egy dolog, hogy magamat leégetem, az is egy dolog, ha a családom vezetésében követek el tévedést, de falnak vinni az Isten gyülekezetét rendkívül súlyos dolog. Aztán felhívtak az árverésen nyertes ingatlanos cégtől, hogy ők csak befektetési célból vették, megvennénk-e tőlük az ingatlant (természetesen miután a hasznukat rárakták). Isten szava miatt megvettük, még így is jó áron kaptuk meg. De szükséges volt ez az „arcra esés”, mert ha minden csont nélkül összejön, akkor elbízom magam, és az lesz bennem, hogy Gyuri, ezt jól összehoztad. Így tényleg senki sem maradt talpon, mindenki csődöt mondott, egyedül az Úr maradt állva.

Hadd mondjam el egyébként, hogy milyen imaháttér volt mögöttünk mindebben! Az magától értetődő, hogy mi imádkoztunk, és az ország baptistái is imádkoztak értünk. Az egyik tagunk megkért egy klastromnyi apácát, hogy imádkozzanak az imaházprojektünkért, és egy több ezer fős karizmatikus dicsőítőtáborban a nagyszínpadról is imádkoztatta a tömeget ugyanezért. Kisvárosunk összes lelkésze és papja: a két katolikus, az evangélikus, református, hit gyülis, mindenki szeretettel imádkozott azért, hogy a helyi baptistáknak legyen imaházuk. Nem felejtjük el, hogy a helyi katolikus templomban egy Tóka Ágoston-orgonakoncertet rendezhettünk szintén ezen ügy javára, és a katolikusok még a mise gyűjtésével is segítettek bennünket.

Akkor már csak az ortodoxok nem imádkoztak értünk – gondoltam magamban, ezért egy doktori dolgozat írását segítő táborban megkértem pár román ortodox pap barátomat, hogy imádkozzanak ők is. (Az ortodoxokról tudni kell, hogy nagyon szigorúak, többségük még a római katolikusokat is eretneknek tartja, nemhogy a baptistákat…) De itt is „csoda” történt. Craiova mellől, a román határszélről a román ortodox pap Jézus nevében pénzt akart küldeni egy vidéki magyar baptista imaház számára! Aztán gondolom, hogy vagy a püspöke vagy a hívei az orrára koppintottak, hogy ez már túl nagy távolság, de a szándék ott volt. Végül úgy voltam vele, hogy ha már ezt a teljes keresztény ökumenét összehoztuk, megírom Róma püspökének, hadd imádkozzon ő is az imaházunkért. És mit ad Isten, két hónap múlva jött a Vatikánból, Ferenc pápa titkárságáról egy válasz, hogy a levelemet felolvasták előtte, értékeli a lelkületet, és ő is imádkozik!

(Itt hadd említsek meg zárójelben pár fontos dolgot! 1. Ökumenikus nyitottságunk nem jelenti azt, hogy nem lennének saját szilárd hitelveink: egyrészt csak Jézus Krisztus Isten voltában hívő emberekkel imádkoztunk együtt, másrészt a hit mindennapi megélésének sok részletében természetesen velük sem értünk egyet, de ezeket a keresztény hiten belüli nézeteltéréseknek tartjuk, melyeket a szeretet át tud hidalni. A mennyben nem felekezetek lesznek, hanem csak megtért, újjászületett hívő emberek több akolból is, aki pedig nem tér meg, akkor sem jut be, ha velünk egyező nézeteket vall. Ami fentről, az Atyától jön, az mindenhol megmarad, ami emberi vagy ördögi, annak le kell kopnia rólunk. 2. Megható és megtisztelő Róma püspökének értünk mondott imádsága, de hiszem, hogy ugyanennyit ér Isten előtt a Down-szindrómás barátaimnak és annak a drogos, cigány utcagyereknek az imája is, aki sokszor rám ír messengeren, hogy hogyan haladunk az épülettel, mert ő is imádkozik.)

Nos tehát, meglett a felső szint. Ezután két évig alig haladtunk valamit, nem tudtunk beköltözni az épületbe. A hatóságok azt mondták, hogy egy emeleti imaházhoz több dolog is kell, például lift, födémerősítés, tűzvédelmi szoba… majd 30 millió. Érdemes-e egyáltalán ennyit rákölteni erre az épületre? Jöttek a hitkrízisek, a fáradtság, annak a kérdése, hogy vajon nem butaságot csináltunk-e mégis ezzel az épülettel. Azután felvetődött a logikus kérdés: miért ne vehetnénk meg az épület alsó szintjét is, hiszen a földszinten mindezek nem szükségesek. Kezdetben az alsó szint tulajdonosa nem tervezte, hogy eladja az épületet, de böjtöltünk, imádkoztunk, és Isten meghallgatott. Pár hétre rá az illető meggondolta magát, és tett egy korrekt árajánlatot.

Ismét kellene mintegy 27 millió forint, mit tegyünk? További böjt, további imádságok, további apró hétköznapi csodák sorozata jött. Megható volt, hogy egy kis házikóban élő ötgyerekes család a nagyobb házra félretett pénzének a jelentős részét ajánlotta fel. Ezt Isten feljegyezte, de nem fogadta el, mert más helyekről meglett a szükséges pénz. Mindeközben az ördög ismét támadás alá vett mindenkit, ugyanúgy, mint az induláskor. Egy imaházépítés nemcsak logisztika, hanem egy szellemi bástya felhúzása is, és a láthatatlan világ istenellenes erői mindent megtesznek ellene.

De 2019 tavaszán meglett az épület alsó szintje is. Egy nagyon jó helyen lévő, de felújítandó épület került a birtokunkba, gyakorlatilag csak a falak. Elkezdtünk tehát dolgozni, alászigeteltük, megcsináltuk a tetőt, egybenyitottuk az alsó irodákat nagyteremmé: elkezdődött a munka. Amit tudunk, kalákában. (Ezt még most is lehet, csak önkéntesi szerződéseket kell kötni, munkavédelmi oktatást tartani stb., amiket megtettünk.) Gyülekezetünk sok verejtéke van az épületben, és hálás vagyok minden egyes emberért, különösen a feleségemért, Annáért, és a gyülekezetvezetőnkért, Fekete Robiért, akik nélkül nem menne.

Nem ismétlem meg, mi minden készült már el, a fenti rövid részben elolvasható. Az épület második tulajdonosának kivásárlása után a harmadik tulajdonost, a virágboltost is kompenzálnunk kellett azért, mert kiszorult pár addig közösen használt helyiségből – ezért mellékhelyiséget készítettünk számára a virágbolton belül.

A felújításban is segítséget kértünk levélben az ország gyülekezeteitől, és nagyon sok helyről érkezett adomány. Mivel erdélyi származású vagyok, sok erdélyi gyülekezetet is megszólítottunk, és onnan is kaptunk segítséget. Kissé szedett-vedett, tradíciókkal még kevéssé rendelkező közösségünk a jóval hagyományosabb és szép rendben működő bályoki gyülekezet vendége volt tavaly pünkösdkor, és az Úr gond nélkül eggyé tudta tenni a régit és az újat szeretetben.

Volt egy Hatvan lakosságát megszólító projektünk is. 8000 csekket küldtünk szét a város háztartásaiba egy bemutatkozó levél kíséretében, amiben egyúttal a lakók segítségét is kértük. Igaz, kaptunk egy gyalázkodó telefonhívást is, hogy ezt hogy merjük, mégis kiderült, hogy nagyon sok „béke embere” van a városban, aki mellénk állt az építésben. Remélhetőleg ezek közül jó páran majd személyesen is csatlakoznak hozzánk egyszer.

Egy könyvet is írtam 2019 telén, melyet családi forrásokból sikerült kiadni, és az eladott könyvekért kapott teljes összeget az imaház javára ajánlottuk föl. Ennek története is megérne egy hosszabb bizonyságtételt, most elég annyi, hogy egy Szűz Máriáról írt könyvhöz nem csupán egy katolikus püspök, Beer Miklós, hanem egy református teológus, Szűcs Ferenc professzor úr is ajánlását adta. Ami ennél fontosabb, hogy imádságban született, egy kereszténységet megosztó témában, és ajándékként fogadtam Istentől, hogy irányította a gondolkodásomat.

Voltak tévedések, kudarcot vallott projektek is. Például tavaly másodszor is ellátogattam Amerikába, ezúttal amerikai gyülekezetekbe. Ezt azonban nem hitlépésként, Isten vezetésére tettem, hanem „egyszer már működött” alapon, mint amikor Mózes kétszer ráütött a sziklára, mert korábban így kapott a nép vizet, pedig ezúttal a parancs szerint szólnia kellett volna (4Móz 20,1–13). Megszégyenültem, teljesen jogosan, mert minden egyes ajtó bezárva maradt odakint. Amit nem az Úr indít, nem fogja megáldani.

Összegzés:

Objektíven rengeteget haladtunk az imaházzal – hiszen még gyülekezetként is alig 5 éve létezünk –, belülről mégis olyannak tűnik a folyamat, mint Zénón „fának hajított kő” paradoxona, amely hiába teszi meg a hátralévő távolság felét újra és újra, a célt soha nem éri el, mert bármennyit repül, a félút még mindig hátravan.

Tudom, hogy ez illúzió, és el fogunk jutni a végére, de ambivalens kapcsolatban vagyok ezzel az épülettel. Szeretetkapcsolatban, mert Isten gyülekezetének az imaháza, látom, hogy ő dolgozik, és amit elkezdett, be is fogja fejezni. Hiszem, hogy áldás volt, van és lesz ezen az épületen. Ugyanakkor össze van szorítva a fogam, mint a Mount Everestről lefelé tartó hegymászóé. A nehezén már túl vagyunk, és nem akarom, hogy belepusztuljunk a hátralévő szakaszba, ahol még mindig sokan elvéreznek.

Nem írok ide számlaszámot, és nem kérek több pénzt a testvérektől, mert tudom, hogy a magyar baptizmus hazai, erdélyi és amerikai része is már többször adakozott számunkra, és más építkezések, más missziói feladatok is vannak. Megemlítem viszont, hogy július 14. és augusztus 1. között kalákában végezzük az épület külső homlokzati szigetelését, és ha valaki szeretne ebben a fizikai munkában segíteni, azt köszönettel fogadjuk.

Még ennél is bátrabban kérek mindenkit további imádságokra értünk! Megdöbbentő számomra, hogy hány ezer, akár tízezer ember került már imádsággal és egyéb módon kapcsolatba az épületünkkel. Nem kérdés, hogy ezek Isten előtt egy kedves csokorrá állnak össze, és hogy ő meghallgatja ezeket. Nemcsak hogy fel fogja építeni ezt az épületet, de be is tölti majd élettel és Fia, Jézus Krisztus magasztalásával.

Övé a dicsőség mindenért, örökkön örökre! Ámen.

Nemeshegyi-Horvát György
lelkipásztor, Hatvani Baptista Gyülekezet
gynh@freemail.hu