Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Dsida Jenő: Nagycsütörtök (részlet)
A „művészbejáró” mögötti helyiségben kipirultan, lelkesen, egymás szavába vágva idézték fel az elmúlt órák nagyszerű, felejthetetlen élményeit. És persze most, hogy lerakták hangszereiket, volt bennük egy egészséges, elégedett büszkeség is: Jók voltunk; és de jó volt zenélni, de jó volt a sokat próbált, még soha, sehol elő nem adott egyszerű dalt harsogva énekelni! Kicsit levont az élményből, hogy a közönségük inkább rémült volt, mint elmélyült műértő. Persze, azért ez érthető is: ki szereti, ha az éjszaka közepén felriasztják és azt várják tőle, hogy ugyan hallgasson már egy kis zenét… meg aztán a karmesterük sem mindennapi módon harangozta be a koncertet! Szegények, félálmukban csak azt látták, hogy mintha valaki hatalmasra élesztette volna fel a már hamvadó pásztortüzet, melyet bóbiskolva ültek körül. Mondhatta aztán nekik, hogy ne féljenek; hogyne félnének?! Aztán az adott jelre rázendítettek! Minden lelkes örömük, izgalmuk, hódolatuk benne volt ebben a dalban!
Egy aprócska város legelője felett történt az egész. Betlehemnek hívták. Ide rendelte őket annak akarata, aki csendben, mindenki előtt rejtett módon szokott döntéseket hozni. Nem emlékeztek már rá, hogy pontosan mikor is, de ott élt bennük az emlék, amikor „azok hárman” valami rendkívüliről tanácskoztak. Aztán egyszer csak beindult a gépezet: egyiküket, akit Gábrielnek hívtak, titkos, magányos küldetésekre vezényelték.
Először egy paphoz, az Abija rendhez tartozó Zakariáshoz, aztán egy Mária nevű eljegyzett menyasszonyhoz, de végül a vőlegényénél, Józsefnél is akadt egy kis dolga. Nem sok logikát láttak ezekben a látogatásokban, de meg sem fordult bennük, hogy a parancsnak ne lenne értelme. Megszokták: ők mindenütt ott vannak, ahol a nagy dolgok történnek, de mindig csak annyit tudnak, amennyit tudniuk kell. Cserébe viszont megtanultak hinni, bízni, mert aki a döntéseket hozta, nemcsak szakértelemmel, hanem végtelen szeretettel is tette, amit tett.
Nem láthattak bele abba a titokba sem, ami azon a bizonyos beszélgetésen elhangzott. Valamit azonban mégis megérezhettek abból az iszonyatos, egy pontba sűrűsödött isteni indulatból, ami nem sokkal később mindent elindított. A kép lassan kezdett kitisztulni: a kérdés, amiről szót váltottak, mindössze annyi volt, hogy mi legyen akkor most a világgal? Ez a „most” volt igazán hangsúlyos, mert a „hogyan” kérdése régen el volt döntve. Próféciák sokasága tett már arról bizonyságot, ami a mennyben titkon készülődött. Volt már ilyen alkalom többször is. Egyszer úgy megsokasodott a bűn, hogy akkor annak az állapotnak egy nagy esőzés és árvíz vetett véget. Máskor egy égbetörő építmény miatt, vagy éppen két lealjasult város sorsa felett suhintott egyet az ítélő kar. Ez a mostani helyzet viszont annyiban különbözött minden eddigitől, hogy egyszer és mindenkorra elegendő és érvényes döntést akartak hozni. Ki fizessen mindazért, ami ezredévek alatt adósságként összegyűlt? Az ember? Az volna logikus! Fizessen, ha tartozása van! Persze miből, mivel? Mit adhatna, ami jogszerű és elégséges is az összes személyes és kollektív lázadásért, gúnyért, felségsértésért, egymás nyomorgatásáért?
Jobb híján az életével?
Vagy fizessen az Isten? Nem jogos, nagyon nem az, de tett már ilyet máskor is. Megváltani az áldozatot, nem idegen tőle! Izsák helyett egy fennakadt vadat adni oltárra, hogy ne szakadjon bele az apja szíve… Most valami hasonló készült. Ismét egy fiú; de micsoda fiú! Az Ő fia, akinek soha nem lesz kiváltója, sem megváltója, mert ő maga lesz a Megváltó! Neki kell kiinnia azt a poharat, melyet az Úristen jogos haragja töltött addigra színültig.
Valahol messze, magasan, egyre erősödő és közeledő fénnyel egy csillag kezdett ragyogni az előbbi koncert helyén. De ez a csillag már nem „szólt” sem angyalhoz, sem pásztorhoz, ez utóbbiak számára csak egy volt a sok kósza égi vándor közül, melyet életük során nyakukat tekergetve megcsodáltak. A csillag másokat vezetett, olyanokat, akik értették a nyelvét.
Aztán eltelt néhány évtized. A napok egyaránt múltak mennyben, földön, persze az időszámítás egy kicsit más volt. És akkor hirtelen megint minden megváltozni látszott. Vezérük ismét összehívta őket. De nem a megszokott, mindennapi dicsőítés menetrendjét kívánta közölni, nem is egy újabb, rendkívüli koncert anyagát kezdte betanítani. Nem is kellett most elővenni harsonát, trombitát, de még a torkot sem kellett köszörülni. Csak ennyit mondott: A kardokra lesz szükség… ha felkiált… vagy csak ha szól…
Ha felkiált! Igen, akkor tizenkét seregnyi elszánt, dühös angyal veti rá magát Heródesre, Pilátusra, az áruló Júdásokra és előbb még kardoskodó, majd átkozódva tagadó Péterekre, virrasztásra hívott, de alvó tanítványokra, az egész főpapi bagázsra, megszálló rómaira, gazdagra, szegényre… De nem kiált.
Csak vért izzadva gyötrődik a kertben, mert tudja: most az Ősi Kígyó fejét kell megtiporni, és ahhoz kevés az angyal, még ha tizenkét légiónyi is a számuk! Ezt csak Ő teheti meg. Ha nem kiált. És nem kiált. Még az a lenyisszantott fül is vissza kell hogy kerüljön a helyére, mert ebben a munkában csak az Ő vére folyhat; és ha nem kell a tizenkét seregnyi angyal kardja, akkor nem kell az egy Péteré sem!
A fegyverek dolguk végezetlenül zördültek meg hüvelyükben, és a mennyei világ döbbent csendjében végre minden érthetővé vált!
Az Úr meghalt; és él a föld!
Beke László
