Rövidtett interjú a Magyar Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.

Csellótanérként hozzásegíted a fiatal nemzedéket ahhoz, hogy esetleg zenei pályán induljanak el. Te hogyan indultál? Téged mikor érintett meg a zene?
Mondhatom, hogy ilyen szempontból is áldott környezetben nőttem föl. Ötéves voltam, amikor Budapestről, a József utcából Debrecenbe költöztünk, mert édesapám, Oláh Lajos ott lett lelkész. A testvéreim akkor már mind tanultak zenélni, úgyhogy amikor olyan szintre kerültem, hogy be tudtak venni a csapatba, kétféle összeállításban Imrével és Gáborral szonátázhattunk, de Lajossal vonós triót, zongorás triót, sőt zongoranégyest is játszottunk és kvartettben énekeltünk is együtt. Magyarul, amit más verejtékkel tanul meg később a szakmáról, azt én otthon a családban szívhattam magamba. A Péterfia Utcai Általános Iskola zene tagozatú osztályában is kamaráztam az osztálytársaimmal, és volt osztály-kamarakórusunk is. Tehát minden irányból olyan zenei hatások értek, hogy az együtt muzsikálás szeretete és ismerete része lett az életemnek. Talán 13 éves lehettem, amikor Mozart Kis éji zene című darabját játszhattam a Debreceni Baptista Gyülekezet kamarazenekarában. A gyülekezetben komoly zenei élet volt, kórus- és hangszeres zenében egyaránt. Elsősorban egyházi műveket játszottunk, például Lisznyay-kamaradarabokat, énekfeldolgozásokat. Aztán a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában kötelező jelleggel kamaracsoportokba is kerültem, ahol az első kamaratanárom egy Weiner Leó-növendék volt. Mivel csupa felvételiző volt a kvartettben – egyedül én voltam elsős –, kapaszkodnom kellett rendesen, de rengeteget tanultam, pont emiatt.

Ez azt jelenti, hogy nem okozott neked nehézséget, hogy megszeresd a gyakorlást, és az életviteledbe beépítsd?

A legelejére nem emlékszem egész pontosan, de később volt, hogy rám kellett szólni, hogy hagyjam már abba éjszaka a gyakorlást. Tehát valóban megszerettem a hangszerrel, illetve a zenével való foglalkozást. Azt hiszem, hogy ezt nem is lehet másképp, ha a szakma irányába szeretne az ember indulni.

Egyértelmű volt, hogy a zene lesz a hivatásod?

Talán nem is nagyon volt más választásom. Soha nem volt B tervem.
Valahogy természetszerűen formálódott minden ebbe az irányba. A főiskola előtt megemlítenék egy évet, amit a szüleim külhoni szolgálata miatt Kanadában töltöttem. Játszottam a reginai szimfonikus zenekarban, és az együttes szólamvezetőjéhez jártam órákra. Amellett, hogy ez nagy élmény volt, hiszen Csajkovszkij– és César Franck-szimfóniát, valamint Puccini-operát is játszhattam, mégis kiesést is jelentett ez az év a hangszeres fejlődésemben. Hazaérkezésem után leérettségiztem és felvételiztem a Zeneakadémiára, ahova az erős mezőny miatt nem kerültem be. Nem vártam, hanem elkezdtem a debreceni főiskolát, ahol zenetanári diplomát szereztem, és utána végeztem el az akadémiai tagozatot.

Hogy kerültél vissza Budapestre?

Szívesen maradtam volna Debrecenben, de nem találtam állást. Ekkor a közelmúltban elhunyt Ligeti András karmester, a Magyar Rádió Zenekarának akkori vezetője, aki a nyári pécsi nemzetközi zenei táborból ismert, felhívott és elmondta, hogy próbajáték lesz a zenekarban. Erre a meghallgatásra elmentem, és föl is vettek az együttesbe. Azt gondolom, hogy ez olyan gesztus volt egy ilyen nagy formátumú muzsikustól egy diák felé, ami ritkán történik meg. Emiatt is nagyon tiszteltem őt. Egy év rádiózás után megkerestek a Budapesti Vonósok Kamarazenekartól, aminek nagyon megörültem, mert mindig is a kamarazenélés állt a legközelebb hozzám. Már harmincnégy éve, hogy ebbe az együttesbe bekerültem, amiből huszonöt évet a zenekar művészeti vezetője, a Kossuth-díjas csellóművész Botvay Károly tanár úr mellett ülhettem. Mondanom sem kell, hogy ez milyen óriási iskola volt számomra. Meghatározó hatást gyakorolt a hangszerjátékomra az a zenei kifejezés és hangminőség, amit mellette ülve tapasztalhattam meg.

Milyen kimagasló emlékeid vannak a Budapesti Vonósokkal töltött évtizedekből?

Egy ilyen kis létszámú muzsikus közösségben sokkal családiasabb a légkör, közvetlenebb kapcsolatok alakulnak ki, mint egy nagy zenekarban. Nagyon megszerettem ezt a közeget. Érdekes utazásaink voltak például Angliába, Franciaországba, Spanyolországba, Olaszországba, Japánba, és kiemelkedő élmény volt a három amerikai egyesült államokbeli turné. Mindig nagyon be volt osztva az időnk, de néha egy-egy fél nap adódott arra is, hogy körülnézzünk. Puerto Ricóban például meglátogathattuk Pablo Casals házát. A sok távollét elsősorban Ineznek, a feleségemnek jelentett nagy terhet, mert ebben az időszakban születtek meg a gyermekeink.

A tanári pálya és az előadó-művészet hogyan kapcsolódik össze benned?

Azt gondolom, hogy nagyon jól kiegészítik egymást. Az első kerületi és a törökbálinti zeneiskolákban tanítok. Nekem nagyon nagy élmény az, ahogy a kapcsolatot sikerül megteremteni a gyerekekkel, illetve ahogyan a növendékek személyisége bontakozik, és a kettőnk kapcsolata mélyül. A másik fontos dolog a közös muzsikálás szeretetének átadása.

Mi az üzeneted a zenei pályára készülő fiataloknak?

Nem könnyű a helyzetük. Egyrészt nagy a mezőny, másrészt egyfajta elvárási skálának próbálnak megfelelni. Azt tartom a leglényegesebbnek, hogy bár igazodni kell a kor elképzeléseihez, és meg kell felelni a különböző elvárt tudásszinteknek technikailag is, de eközben nem szabad elveszteniük önmagukat. Tehát a legfontosabb, hogy a belülről fakadó kifejezésvágyukat megőrizzék, és ennek legyen eszköze a hangszer, illetve az a zenemű, amit éppen megpróbálnak életre kelteni.

Hogy alakult az egyházzenei életed, szolgálatod?

Korán be tudtam kapcsolódni hangszeresként és kórusénekesként is a gyülekezeti életbe. Akkoriban Ráduly Emil papa vezette az énekkart, majd Gábor bátyám vette át tőle ezt a feladatot. Amikor a bátyáim, Gábor és Imre, valamint Mátyus Elvira és több ott tanuló karvezető is elköltözött Debrecenből, azzal a kéréssel szólított meg az elöljáróság, hogy tanuljak meg vezényelni, ezért jelentkeztem az egyházzenei tanfolyamra. Beharka Pali bácsi szárnyai alatt rengeteg tudást szívtam magamba arról, hogy kézzel, tekintettel, szuggesztivitással hogyan lehet átadni a kifejezést a kórusnak. Ez szakmai és emberi iskola is volt természetesen, amelynek hatására nagyon megszerettem a karvezetést. A debreceni gyülekezetben Fodor Marika és Török Sándor testvérekkel végeztük a karvezetői szolgálatot, emellett pedig az akkoriban alakult Tiszántúli Egyházkerületi Ifjúsági Kórust is vezényeltem. Ebbe a szolgáló közösségbe Nagyvarsánytól Békésig jöttek a gyülekezetekből fiatalok. A Pestre költözésem után azonnal lehetőségem nyílt a Központi Baptista Énekkarban való éneklésre, és idővel az a megtiszteltetés is ért, hogy az énekkar engem választott másodkarnagyának. Különleges élményekben lehet részünk az énekkarban. Gondolok itt akár a rendszerváltás után megtartott Budapesti Nemzetközi Kórusversenyre, amire bizonyságtételi szándékkal mentünk, és az énekkar arany diplomát kapott nagy vegyes kari kategóriában. Megemlíteném a német körutat, amely során Martin Homann testvér evangelizált az alkalmakon, és a később megvalósult amerikai meghívást, ahol rendkívül nagy szeretettel fogadtak minket az ott élő magyar testvérek New York, Detroit, Chicago, Cleveland és Toronto városokban.

Hogyan használod az idődet a sokféle tevékenységedre?

A zenekari próbák többnyire délelőtt zajlanak, a koncertek este vannak, a zeneiskolai tanítás pedig elsősorban délutáni elfoglaltságot jelent. Az egyházzenei tevékenység általában a hétvégéket érinti. Hétfő esténként a központi, szerdán a József utcai énekkarral próbálunk. Természetesen adódnak ütközések. Ilyenkor, ha van rá mód, akkor a szolgálatban veszek részt, de vannak testvérek, akik szükség esetén helyettesítenek.

Foglalkozik más is zenével a családodban?

A feleségemmel a főiskolán ismerkedtünk meg, ő is csellista, és az utóbbi időben ő a tanszakvezetőm az első kerületi zeneiskolában. Nagyban segíti a munkánkat, hogy otthon is meg tudjuk beszélni az iskolai teendőket. Az öt gyermekünk közül mindenki tanult zenélni. A legkisebb, Nóri nagyon komoly szintre jutott a hegedülésben, de tavaly váltott magánénekre, és most a Pécsi Egyetemen tanul Kovácsházi tanár úrnál.

Hogyan érzékeled Isten vezetését a művészi pályádon, az életedben?
Megvallom, hogy sodródó típus vagyok, hagyom, hogy történjenek a dolgok, de közben Isten vezetésének áldásait tapasztalom. Megerősítéseket kapok azokon a területeken, ahol vagyok, ami komoly elhívást jelent a gyülekezeti munkában az értékmegőrzésre. Meggyőződésem, hogy felelősségünk ápolni és továbbadni azt, ami ránk bízatott.

Egyetértesz-e azzal, hogy a művészet eszköz Isten üzenetének az átadására, tehát egy missziós eszköz arra, hogy az ő dicsőségére éljünk?

Nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet nem hívő módon zenélni, mert én mindig ebben a közegben mozogtam, és elég korán megtértem. Tény, hogy zenélni sem lehet másképp, csak lélekből. A hangszeres zenéléssel is így vagyok, tehát mindig valamiféle üzenetet próbálok közvetíteni. Az éneklés pedig, ami elsődleges az egyházzenei szolgálatban, mindenképpen üzenethordozó, igehordozó.

Nyitott vagy az újításokra a zenei szolgálat területén?
Mi is szerettük annak idején az ifjúsági énekeket. Lélekből énekeltük őket. Azt gondolom, hogy a legfontosabb az, hogy soha ne legyen az adott előadó magamutogató, és hogy semmilyen eleme a zenének ne takarja el az üzenetet. Ha a zene a szöveg szolgálatában áll, és sem a hangerő, a ritmus vagy más zenei eszköz nem fedi el a gondolatokat, akkor én azt természetesen el tudom fogadni. Az más kérdés, hogy a gyökereimből adódóan inkább klasszikus zenei irányban mozgok.

Mik a terveid, céljaid, és milyen kedvelt szabadidős elfoglaltságaid vannak?

Igyekszem hozzájárulni a Budapesti Vonósok együttesének fejlődéséhez, és amíg bírok, szeretnék részt venni a missziómunkában is. Vannak kedvenc filmjeim, amelyek jó kikapcsolódást jelentenek, egyébként meg nagyon szeretünk kirándulni. Annak idején a gyermekeinkkel is sokat mentünk, és azóta is igyekszünk a szabad levegőn sétával, túrázással tölteni az időt.

Murányi-Kovács Anita

A teljes interjú itt hallgatható meg: