A Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola zenei igazgatóhelyettese és zongoratanára, az Oktatási Hivatal pedagógiai szakértője, a Crescendo Nemzetközi Nyári Művészeti Akadémia alapítója, a Stella Hangstúdió vezetője vagy. Nagy a tapasztalatod zenetanárként abban, hogy a fiatalok hogyan indulnak el a pályán. Te hogy kezdted el a zenélést?

Az én élettörténetem biztos, hogy nem szokványos, inkább a kivételek közé tartozhat. A szüleim megpróbáltak mindent megtenni azért, hogy hármunkat, engem és a nálam jóval fiatalabb öcsémet és húgomat felneveljenek. Gyerekként sokszor voltam egyedül, mert anyukámnak sokat kellett dolgoznia. Elég nehéz körülmények között éltünk Pacsán, egy zalai kis faluban, ahol minden volt, csak éppen zeneoktatás nem, de ilyen a Jóisten csodája, nem tudhatni miből sarjad. A faluban Sabján Edit egy fantasztikus hívő ének-zene tanár tanított, aki megtalálta a hangot a szüleimmel és meggyőzte a kőműves édesapámat és a varrónő édesanyámat arról, hogy zenei téren több van bennem, mint ami átlagosnak nevezhető. A tanárnő elkezdett tanítani engem, aztán 10 éves koromtól bekerültem a keszthelyi zeneiskolába, ahol Kósáné Kádár Vera készített fel középfokú pályára. Mivel nem volt biztos, hogy felvesznek a Győri Zeneművészeti Szakgimnáziumba, tarsolyban tartottam az orvosi pályát is.

14 évesen Győrbe költöztél, eljöttél a családodtól és kollégista lettél. Hogyan emlékszel az akkori önmagadra?

Nagyon szívesen csináltam azt, amivel foglalkoztam és a gyakorlást is szerettem. Elég szorgalmas gyerek voltam, nem volt lázadásom a feladatok ellen, de éreztem, hogy a többi zongorista nagy előnnyel indult hozzám képest. Az első két évben igazságtalanul rossz jegyeket kaptam akár el is tanácsolhattak volna az iskolából, de a szorgalmam miatt bent maradtam. A jó tanulmányi átlagomnak köszönhetően biztosítani tudtam a megélhetésem. Anyukám próbált támogatni, de annyiból nem tudtam volna megélni. A keresetem és az ösztöndíjam fedezte a költségeimet. Hamar ráéreztem arra, hogy önállóan kell megoldani a dolgaimat és ez a tudás később sokat segített. Tulajdonképpen 10 éves koromtól fogva folyamatosan volt munkám is. Ennek a kemény időszaknak is köszönhető, hogy 18 éves koromban megtértem.

Hogyan folytatódtak a tanulmányaid?

A zeneművészeti szakközépiskolában öt évet töltöttem, majd Budapestre kerültem főiskolára, ahol Hambalkó Edit tanított türelemmel és szeretettel. Az ő hatására kezdtem el zenészként gondolkodni és eljutni a saját játékomhoz. A főiskolai évek alatt háromszor voltam köztársasági ösztöndíjas, ami akkora összeg volt, hogy mosógépet is tudtam venni belőle az anyukámnak, amikor az övé elromlott. Később elkezdtem tanítani is főiskolásként. A Zeneakadémián két évet tanultam, Zempléni Kornél tanár úr volt a tanárom, csodálatos időszak volt, de az idő alatt is végig dolgoztam. 1997-ben bekerültem az ELTE-re, ahol zenei tanszéken kaptam adjunktusi állást, aminek három évvel ezelőtt lett vége. Mindig a munka foglalkoztatott és teremtette meg az önálló életemet. Nekem az sem volt probléma, hogy megfogjam a téglákat és a nulláról felépítsem a családi házunkat.

Ez hogy történt?

Úgy, hogy nem értettem hozzá, de ott volt az Úr, és a családom, a feleségem, a három gyermekünk és az egyszobás lakásunkban már nem fértünk el, tehát szükségünk volt egy nagyobb otthonra. Arra gondoltam, hogy ha Noénak sikerült a bárkát felépítenie, mert Isten ott volt mellette és megtanította arra, hogyan készítse el a bárkát, akkor engem is meg fog tanítani arra, hogyan építsek fel egy házat. Ez odáig ment, hogy a cserepezéstől kezdve a vakolásig, a csempézésig, a villanyszerelésig mindent én csináltam. Mellette a Zeneakadémián a doktorit végeztem egy fizetéssel felérő ösztöndíjjal, esténként pedig cementes, meszes kézzel énekesekkel hakniztam. Megtanultam a művészetemet belevinni a ház tervezésébe, építésbe. Hála Istennek, húsz éve működik ez a ház, és nagyon boldogok vagyunk benne. Itt nőttek fel a gyerekeink és ez ad otthont a hangszerekkel felszerelt Stella hangstúdiónak is.

A közelmúltban elnyertél egy három évre szóló pályázatot Magyar Művészeti Akadémiánál. Milyen programmal vettél rész ebben?

A gyerekek zongora gyakorlásának támogatására önállóságot fejlesztő módszereket dolgoztam ki. Ennek egyik ága, hogy hangfelvételeket készítek gyerekeknek, hogy az ő saját repertoárjuk is elérhető legyen, tehát a kottákat játszom fel szó szerint. Így az interneten feltüntetett darabok digitális kottáik alatt a hangfájlok is ott vannak, amelyek hangzó élményt is adnak. Ismétléskor a saját verziómat játszom, hogy hallhatóvá tegyem a szabadságot a játékban. A pályázatok próbatételek is, mert ha vállalom, akkor megnyílik a kapu, és ha Isten engedi, hogy belépjek, akkor végig csinálom. Mindig úgy éreztem, hogy ezek különlegesen fontos időszakok az életemben.

Hogyan tudsz jelen lenni a családod életében a művészi pálya mellett?

Csillát, a feleségemet a főiskolán ismertem meg, ami az egyik legcsodálatosabb élmény volt az életemben. Tudtuk egymásról, hogy hívők vagyunk és hogy mekkora erő az, amikor egymásért imádkozunk. Pár hónap után arra gondoltam, ha egyszer feleségem lesz, akkor olyan imatárs lesz, mint Csilla. Rettenetesen féltem és izgultam, amikor megkértem a kezét, de Isten biztatott, hogy tegyem meg. Kiderült, hogy Csilla már két évvel korábban tudta, hogy meg fog történni a lánykérés. Isten vezetése a párkapcsolatban is csodálatos volt, gyorsan növelte az egymás iránt érzett szeretetet, szerelmet, ami azóta is egyre növekszik, pedig ennek már 29 éve. Állandó növekedésben vagyunk, innen van a nyári akadémia elnevezése is, a Crescendo, ami a zenében folyamatos erősödést, növekedést jelent. Csillával könnyű. Isten róla szóló ígérete beteljesült, köszönöm az Úrnak, hogy ő csodálatos ember és feleség. Emellett az életünk úgy alakult, hogy egyre jobban egymásra lettünk utalva. Eleve úgy rendeztük be az napjainkat, hogy amikor  felcseperedtek a gyerekek és Csillának vissza kellett menni dolgozni, én attól kezdve úgy osztottam el az óráimat az egyetemen, hogy azokban a napszakokban és időszakokban tanítsak, amikor neki nem kellett. Csilla csak félállást vállalt, és ennek következtében voltak anyanapok, és voltak apanapok. Így aktívan részese lehettem a család életének és a gyerekek fejlődésének, növekedésének, a kis esti imáiknak, az elmeséléseiknek. Amikor a legnagyobb gyermekünk tizenkét éves lett, onnantól ő kísérte haza a két kisebb testvérét.  Attól kezdve teljes állásban dolgoztunk, amihez az kellett, hogy megbízzunk a gyerekeinkben, akik közben ennek köszönhetően önállóak lettek. Sokat utaztunk is a gyerekekkel azért, hogy megismerjék a magyarországi városokat, kastélyokat, erdőket, parkokat, fürdőket. Később külföldre is jártunk, 17-18 napos körutakat szerveztünk. Igyekeztünk, hogy minden évben legyen legalább egy hét, amikor együtt van a család, és hogy olyankor csak az önfeledt szórakozás és a játék számítson. Jelenleg a gyerekeink vidéken tanulnak egyetemen, szinte üres a ház, mert csak ketten vagyunk benne, de szerencsére állandóan visszajárnak hozzánk. Remélem, hogy öregkorunkra a mi otthonunk is lehet egy kis mennyország, ahova szívesen jönnek haza a gyerekeink a családjaikkal.

Melyik szabadidős elfoglaltságot szereted a leginkább?

Sokat kerékpározok, ha tehetem azzal megyek a munkahelyre is, illetve a feleségemmel együtt, amilyen utat csak lehet bejárunk. Ez is egy óriási öröm. Pár évvel ezelőtt elvittem autóval a kerékpárjainkat Passauba és onnan Bécsig lecsorogtunk a csodálatos bicikliúton. Öt napig olyanok voltunk, mint a csiga, aki viszi a házát a kerékpárján miközben szemléltük a csodákat, és örültünk egymásnak. Úgy érezzük, hogy bennünket ez tesz aktívvá.

A teljes interjú itt hallgatható meg: