Rövidített interjú a Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.

Hogyan érzékeled Isten vezetését az életedben?

Úgy gondolom, hogy Isten vezetése az egész életemben jelen van, és nagyon hálás vagyok neki a családomért és mindenért. Nagyon jó dolog a kegyelem naponkénti kiáradásában élni és muzsikálni. Éppen mostanában az életem legkitűnőbb időszakát élem mindenféle szempontból. Hogy is mondják ezt? Beteltem az életemmel. Élnek a szüleim, a gyerekeim boldogok és az a közeg, az a közösség, ahol dolgozom és élek, az ideális. Nyilván nem mindig lesz így, de úgy vagyok ezzel, hogy ezért tudni kell hálát adni.

Hol születtél, hol nőttél fel, hogyan nevelkedtél?

Nagyon szerencsés vagyok, mert egy keresztény családban nőhettem föl öt gyermek testvér között. Édesapám baptista lelkipásztor volt és nagyon fontosnak tartotta, hogy a gyerekek tanuljanak zenét és minden olyan értelmes dologgal foglalkozzanak, amit a későbbiek folyamán tudnak hasznosítani az életükben. Egész pici gyerek voltam, amikor a családi vonósnégyes Bach korálokat játszott.  A két nővérem hegedült, édesanyám brácsázott, és a bátyám csellózott, én pedig az asztal alatt autókat tologattam és hallgattam a csodálatos zenéket. Tahitótfaluról Szentendrére, illetve Vácra jártunk zeneiskolába, ahová hétről hétre édesapa vitt bennünket autóval. Fontos volt, hogy a gyülekezetben is szolgáljunk. Amikor édesapát Miskolcra hívták lelkipásztornak, akkor elkezdtünk ott a családi vonósnégyessel muzsikálni, majd a gyülekezetből többen csatlakoztak hozzánk, így egy szép nagy zenekar alakult. Így volt ez a pécsi és a Wesselényi utcai gyülekezetben is. Jöttek idősek és fiatalok, mindenki, akinek volt hangszere, muzsikáltunk és dicsőítettük Istent. Nyilvánvaló, hogy a zenetanulás áldozattal jár, amit hála Istennek, az én szüleim vállaltak. Emellett sportoltam is, mert apuka ökölvívó volt és a családban mindenki sportolt. Viszont általános iskola vége felé több versenyt nyertem, vagy legalábbis jó eredményeket értem el, mint csellista és akkor a zene lett a fő irány a tanulmányaimban.

Hogyan emlékszel a zenei tanulmányokkal töltött évekre?

Nagyon-nagyon élveztem és nagyon-nagyon szerettem a középiskolai éveket Miskolcon. Fogékony, mindenre odafigyelő kamasz voltam és hatalmas fejlődésen mentem keresztül. Ott tértem meg, majd a zeneakadémiai felvételi után Pestre kerültem kollégiumba. Az akadémián Onczai Csaba és Rados Ferenc tanár úrhoz jártam csellózni és Kurtágh György, illetve Mihály András professzor urakhoz jártunk kamarazenére. Fantasztikus időszak volt, pont a rendszerváltás időszaka, de mi nem nagyon politizáltunk, viszont nagyon élveztük az oktatást, a különböző kurzusokat. Például többször jártunk az Amadeus Quartet-nél tanulni a londoni Királyi Művészeti Akadémián (Royal Academy of Arts), illetve kamarazenekarokban játszottunk. Ezekből az időkből való a zenei tudásom és a kapcsolataim legjava.

Kezdetben tanár voltál, utána kamarazenész, majd szimfonikus zenekarokban kaptál feladatokat. Milyen elhívásod van ezeken a területeken?

Nagyon szerettem tanítani és nagyon szerettem a kamarazenét, a szimfonikus zenét is. Először konzervatóriumban kezdtem tanítani, illetve zeneiskolában is, hogy átlássam a képzések különböző mivoltát. Mellette játszottam az Amabile Quartet-ben, illetve különböző kamarazenekarokban és jöttek szólista, meg egyéb felkérések is. Nagy öröm volt játszani a Budapesti Fesztiválzenekarban is. Habár nem nagyon lelkesedtem az operáért, 40 évesen mégis elmentem az operaházba és azóta ott játszom a legcsodálatosabb zenéket.

A teljesség igénye nélkül voltál a Farkas Ferenc Zeneiskola tanára, munkahelyed volt a Sao Paulo-i opera, a Magyar Virtuózok és az ausztriai Arpeggione Kamarazenekar. Játszottál a Szabó Quartet-ben Klagenfurtban, a MÁV Szimfonikus Zenekarban, a Budapesti Fesztiválzenekarban, a Münsteri Kamarazenekarban, a Liszt Ferenc Kamarazenekarban és a Budapesti Vonósoknál. Zenéltél Luxemburgban, Malajziában, Mississippi államban, Londonban. Jelenleg a Magyar Állami Operaház Zenekarának szólamvezető csellistája vagy. Hogyan képzeljük el a mindennapjaidat?

Az operában nekünk nincsenek ünnepek, tehát nincs szombat, nincs vasárnap, nincs húsvét, nincs szilveszter, hanem mi akkor is dolgozunk. Úgy kell elképzelni, hogy általában délelőtt és délután próbák vannak, és aztán este előadások a csodálatosan megújult Magyar Állami Operaházban, az Eiffel Műhelyházban és az Erkel Színházban, illetve nagyon sok vendégszereplésünk is van külföldön. Úgyhogy amikor más ember hazatér, akkor én fogom a csellót és elindulok a munkahelyemre. Így van ez rendjén, én ezt szívesen csinálom. Szóló csellistának lenni pedig különösen szép feladat, mert a legtöbb operában és balettban van egy-egy szép csellószóló. Nagy élmény a kiváló zeneszerzők operáit játszani és szerencsére olyan helyen ülök, hogy mindenkit és mindent hallok az előadásból.

Hogyan tudjátok és tudtátok egyeztetni a hivatásodat a családi élettel?

Pécsen találtam meg az életem párját, Benkő Ritát, akivel harminc éve boldog házasságban élünk, három gyermekünk van. Amikor a gyerekek kicsik voltak, akkor a feleségem hihetetlenül rugalmas volt, a szülők is tudtak segíteni, és ha kellett, akkor én voltam otthon a gyerekekkel. Később ők is jöttek a koncertekre. Meg is szerették a zenét, de más úton indultak el és hála Istennek, mindegyik szereti és eredményes is abban, amit csinál. A fiam autószerelő, a kislányom Pescarában tanul marketinget, a nagylányom pedig most írja a szociológia doktoriját.

A Wesselényi Utcai Baptista Gyülekezet elöljárója vagy. Mit jelent számodra a gyülekezeti közösség, illetve milyen szolgálataid vannak?
Nagyon szeretjük a gyülekezetet, nagyon sok jó barátunk is van és igyekszünk aktívan részt venni a különböző feladatokban, programokban. Azt gondolom, hogy úgy lehet az ember igazán aktív részese a közösségnek, hogyha ott van a különböző alkalmakon, ismeri azokat az embereket, akik odajárnak a gyülekezetbe és felelősséget vállal különböző dolgokban. A feleségem a gyerekekkel foglalkozott, én az ifjúsággal, és ezt nagy örömmel tettük. Azt szoktam mondani, hogy a legjobb befektetés a gyermekekkel, az ifjúsággal foglalkozni, mert az mindig megtérül és örömmel látom, ahogy azok a fiatalok, akikkel annak idején foglalkoztam, most beállnak a szolgálati munkába, misszionáriusok, igehirdetők lesznek.

Hogyan gondolkodsz a művészet és a misszió kapcsolatáról?

Nagyon jó kérdés, szoktam ezen gondolkozni, hogy abban, hogy alkotunk valamit és létrehozunk valamit, tulajdonképpen Istenhez hasonlítunk. Amikor azt mondta Isten, hogy megteremtette a világot, és ez jó, ugyanígy van az ember is. Bármit létrehoz, vagy kreál, az örömmel tölti el. Saját örömünkre, de Isten dicsőségére zenélünk, ő a legnagyobb mecénásunk. A zene egy olyan nyelv, amihez nem kell nagy tudás, hogy mindenki érezze, hogy miről szól. Isten a zenét nemcsak azért teremtette, hogy az ember gyönyörködjön a saját műveiben, hanem ezért is, hogy rádöbbenjen arra, hogy ezzel Istent dicsőíti. Emellett úgy vagyok ezzel, hogy a zenén kívül még sok fontos dolog, esemény, történés van az életemben. Nem tartozom azok közé a művészek közé, akik a zenéért feláldoztak volna minden mást. Annyi csodálatos dolog van az életben, ami ugyanolyan gazdag és szép és Istenre mutat, hogy ezeket nagy örömmel fedezem föl, és kíváncsian kutatom.

Milyen kedves elfoglaltságaid vannak?
Gyerekkoromban is nagyon szerettem az állatokat, és voltak is különböző otthon tartható állataim. Most madaraim vannak, egy kis madárház-szerűségben élnek. Szeretek a fiamnak segíteni régi típusú autók felújításában, ami egy közös apa-fiú kapcsolat építő projekt is. Emellett van egy kis nyaralónk Tahitótfaluban, közvetlenül a Duna-parton, ezért az úszás, az evezés, a motorcsónakázás, a vízisízés, sőt a biciklizés is mind-mind gyakorolható számunkra.

A teljes interjú itt hallgatható meg:

Murányi-Kovács Anita