„Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget szeretetedért és hűségedért!” (Zsolt 115,1)
A debreceni Új Remény Baptista Gyülekezet 21 éves történetében az Úr kegyelméből az imaházépítés mérföldkövéhez érkezhetett. A karácsonyi célgyűjtés alkalmából az ebben való részvételre kérjük testvéreinket. Hogyan jutottunk el idáig?
Több mint 15 évi imádságot és gyülekezeti céladakozást követően Debrecen város vezetése 2016-ban kezdeményezett egyeztetést mások mellett gyülekezetünkkel is annak felmérése érdekében, hogyan tudnák segíteni a közösségünk infrastrukturális fejlesztését. Így léptünk rá arra az útra, melyet Krisztus kegyelméből sok imádság és böjt kövezett ki, majd elvezetett addig, hogy a korábban a szovjet hadsereg által használt, majd a Honvédelmi Minisztérium kezelésébe került több mint 13.000 négyzetméter területű, Debrecenben az Epreskert utcán található ingatlant 2021-ben gyülekezetünk tulajdonba kapta azzal a konkrét céllal, hogy ott imaházat, valamint bölcsődét és óvodát építsen.
Mi történt eddig?
A gyülekezet adakozásából összegyűlt közel 180 millió forint, ami a teljes költségek kisebb része ugyan, de hálásak vagyunk az Úrnak, hogy ilyen szívvel állnak közösségünk tagjai ehhez az erőnkön felül álló kihíváshoz. Imádságunk és vágyunk, hogy az imaház felépítéséhez szükséges anyagi források adományokból álljanak elő, ezzel is Istennek szerezve dicsőséget. A tervezés folyamata és a szükséges egyeztetések lépésről lépésre haladnak. A tervezés előzetes koncepcióját bemutató videó megtekinthető:
Az építkezést várhatóan 2023-ban tudjuk elkezdeni. Hívunk titeket is, testvéreink, hogy aszerint, amire a Szentlélek indít, legyetek részesei ennek a csodának! Legyen igaz erre az immár közös ügyünkre, hogy: „Maga a menny Istene ad nekünk sikert, és mi az ő szolgáiként kezdjük el az építést.” (Neh 2,20)
Kérjük testvéreinket, hogy adományaikat a Magyarországi Baptista Egyház bankszámlájára küldjék: 13555555-11111111-11111111 közlemény: „Debreceni Új Remény imaház javára”.
Ülök életunt szobámban, hideg teát kavarok… Körülöttem fájás-félés ködhálója kavarog. Kikelek tikkadt helyemből, kinyitom az ablakot s megpillantok odakint egy igéretes csillagot. Ó ha most mindent itthagynék, mennék a csillag után, mint rég a három királyok betlehemi éjszakán! Gépkocsin, vagy teveháton – olyan mindegy, hogy hogyan! Aranyat, tömjént és mirrhát vinnék, vinnék boldogan. Mennék száz országon át, míg utamat szelné a vám. „Aranyad tilos kivinni!” szólna ott a vámos rám. „Tömjéned meg, ami csak van, az mind kell, az itteni hazai hatalmak fényét méltón dicsőíteni.” Százszor megállítanának – örülnék, ha átcsuszom: arany nélkül, tömjén nélkül érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék, hova a csillag vezet, te már függnél a kereszten és a lábad csupa seb, s ahelyett hogy bölcsőd köré szórjak tömjént, aranyat, megmaradt szegény mirrhámmal keserüszagu mirrhámmal kenném véres lábadat.
Photo by Torsten Dettlaff: https://www.pexels.com/photo/white-calendar-on-white-surface-195030/
„És amikor feltörte az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket az Isten igéjéért öltek meg, és azért a bizonyságtételért, amelyet megtartottak. És hatalmas hangon kiáltották: Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak? Akkor fehér ruha adatott mindegyiküknek, és megmondatott nekik, hogy nyugodjanak még egy kis ideig, amíg teljes nem lesz azoknak a szolgatársaiknak és testvéreiknek a száma, akiket ugyanúgy megölnek, mint őket.” (Jel 5,9–11)
Advent jelentése kibővült a Krisztus utáni XX. század első felére. Már túl vagyunk azon, hogy ez a szó, ez az időszak, a négy hét Krisztus Urunk újbóli visszatérésének várását jelentse az évünkben. Ehhez az időszakhoz, akarva-akaratlanul, de már régóta kapcsoljuk a karácsonyi készülődés (kényszeres) kapkodása mellett az elcsendesedés és szeretteinkre, embertársainkra való odafigyelés gondolatát, mely egy olyan kettős érzelmi állapotot eredményez, amivel egyre kevésbé tud az ember(iség) megbirkózni. Remélem, hívő emberként egyre inkább szembesülünk azzal, hogy hiába szól az áruházakban kellemes karácsonyi zene, hiába csillog-villog minden, ez nem hozza el a „karácsonyi érzést”, és még kevésbé munkálja a Krisztus-várásunk megfelelő lelkiállapotát.
Egyáltalán mi lenne a „megfelelő” lelkiállapot Krisztus várására?
A tudat, hogy minden munkámat elvégeztem? Megbékélés azzal a gondolattal, hogy életem nem ér itt véget, és egyébként valami ismeretlen létformában kell folytatnom? Öröm afelett, hogy az üdvözülők száma betelt?
Avagy az, ha még alkudozni is készek lennénk az Úrral, mint ahogyan Ábrahám tette? Mi a megfelelő lelkiállapot? Hogyan értelmezzük és éljük meg a közismert adventi ének felszólítását: „Várj, ember szíve, készen…!”?
A Zsidókhoz írt levélben szereplő hithősök példájához hasonlóan olvashatunk a Jelenések könyve idézett szakaszában a mártírokról az ötödik pecsét feltörése kapcsán. Az Isten igéjéért és a meg nem tagadott bizonyságért meghaltak szavát úgy hallja János apostol, mint akik „hatalmas hangon kiáltanak” az Úrhoz.
Hol itt a türelem? Hol itt a várakozás? Hol van a megnyugvás? Hol van a megfelelő lelkiállapot? Olyan egyszerű a mennyei dicsőségben a megoldás, ahol az Atya akarata teljesül: meg lett nekik mondva, hogy nyugodjanak meg. Ugyanaz az erő, amely a teremtéskor a világot szólította elő, most nyugalomra int, s a szívekben, ajkakon csend lesz megint. Olyan egyszerű ott a megoldás, de itt miért lenne nehezebb? Kisebb talán itt az Isten szava, s nem hat úgy a hatalma?
Kedves Testvérem, ebben az adventben:
Várj! Kire? – Várj Krisztusra!
Legyél türelmes! Kivel szemben? – Akik körülötted vannak, akik még utánad jönnek, és nem értek még „célba”!
Idén a javuló covid-helyzet miatt október végén ismét háromnapos konfit szervezett a Váci Baptista Gyülekezet. Közel 300 fiatal vett részt 57 településről!
Az egyik legkülönlegesebb konfis élményem lett, hogy a két fő előadó, Révész Lehel (kaposvári Reménység Kapuja Gyülekezet) és Pomázi Barna (verőcei Nyitott Kapu Baptista Gyülekezet) lelkipásztorok az esemény előtti időkben rendszeresen imádkoztak egymásért, egymással, majd a továbbiakban is egyeztettek, hogy üzenetük összeforrjon.
A három nap során velük boncolgattuk, hogy hogyan tovább, ha elbukunk, bajban vagyunk, ha lábra állunk. A szentendrei és váci ifik vezették a dicsőítést, ami nagyon megalapozta a szíveket az igehirdetések során. Már péntek estétől volt feladata az imaszolgálatosoknak, akiktől lehetett kérni tanácsot, bűnt vallani, közbenjárni, de voltak, akik döntöttek Jézus mellett, halleluja! A hétvége során látványosan működött közöttünk a Szent Szellem, rengetegen jöttek imádkozni, nagyon sokan konkrét bűnökért való szabadulásért vagy éppen erőért, tűzért, hogy végre merjen szolgálatot vállalni Jézus követése során. Jó volt megtapasztalni ezt az őszinte, meghitt légkört, az ilyen alkalmakért éri meg igazán ilyen ifjúsági alkalmat szervezni, mert közöttünk volt az Atya.
Szombaton szemináriumok is voltak: Szimon Gergő (a Tatai Baptista Gyülekezet lelkipásztora) az M28 külmissziós szolgálatát mutatta be és egy keresztény üldözött országbéli szolgálatot mutattott be, Boros Ágota (Bp. József Utcai Baptista Gyülekezet) és Gáspár Botond „Kiri” (Váci Baptista Gyülekezet, ifjúsági pásztor) külön lány- és fiúszemináriumon beszélt az identitásról, Isten jóakaratáról, továbbá őszintén válaszoltak a záporozó anonim kérdésekre.
Vasárnap a helyi gyülekezettel közösen zárták a résztvevők a 30. ifjúsági konferenciát, akik sokakat vendégül láttak, amit hálásan köszönünk.
Sokkal többről szólt a hétvége, mintsem jó közösség, jó időzítés, jó hely. Sokaknak fordulópont lehet egy ilyen közeg, ahol szerető kortársak, hiteles szolgálók képviselik az élő Jézus Krisztust. Miatta változnak életek, akár már nagyon fiatalon, és szükség van a kegyelemre, helyreállásra, amikor annyi minden gyötri a célcsoportot. Vágyunk és imatémánk, hogy az ifik országszerte vállaljanak szolgálatokat a gyülekezeteikben, törekedjenek a feddhetetlenségre, az alázatra, és maradjanak bátrak, ha segítséget kell kérni. #nemvagyegyedül
Több okból is különleges volt az október 16-án tartott hálaadó ünnepély. A délelőtti – klasszikus hálaadó – alkalom után délután a gyülekezet megemlékezett arról, hogy ebben az évben 130 éves a gyülekezet, és 115 éves az énekkar. Már az évszámok is mutatják, hogy ez a két „életpálya” szinte a kezdetektől együtt fut, s talán – hála Istennek – el sem választható. Felmerül a kérdés: miért? Miért volt a gyülekezet életének szinte a kezdetektől elmaradhatatlan része az ének és a zene?
Sem a gyülekezeti 130 évre, sem az énekkari 115 évre történő visszaemlékezés nem évszámok és nevek felsorolása volt, mert talán hiba nélkül, fontos nevek és dátumok kifelejtése nélkül ezt meg sem lehet tenni. Inkább pillanatképek felvillantása volt, ahol az állandóságot a gondviselő Isten óvó jelenléte jelentette.
Nem a történelem az, aminek az áttekintése volt a cél ezen az estén, hanem visszaemlékezés munkára, a szolgálatra, az éneklésre, a zenélésre, s mindenekelőtt Isten vezetésére. A szavak helyett többször és sokkal nagyobb erővel az énekkar vagy a zenészek mondták el – illusztrálták – a zene nyelvén azokat az állomásokat, megtapasztalásokat, amelyek az elmúlt 115 évet alkották, kísérték.
Az énekkar első énekével nem is egy évszázadot, hanem bő 400 évet ugrott vissza, megidézve egy 1612-ben kiadott zsoltároskönyv dallamát. Jó volt az Újvilágban megtartott első hálaadáson részt vevő testvéreinkre visszaemlékezni, lélekben velük énekelni a hálaadás zsoltárát, a „régiszázadikat”. Szeretni kell, és soha nem csökkenő értéknek tartani megzenésített zsoltárainkat. Ahogy puritán testvéreink tették. Szeretni és énekelni!
Az eredeti dallam feldolgozója – Vaughan Williams – ezzel a szeretettel és tisztelettel nyúlt, illetve nem nyúlt, inkább csak hozzátett az eredetihez egy gyönyörű kíséretet. Mindenki együtt szólt: gyülekezet, énekkar, orgona, zenekar.
Apropó szöveg. E sorok írója még emlékszik Nagy Károly bácsira, aki ha a múlt század derekán már nem is nagyon gyakorolhatta Debrecenben az énekdiktálást, hiszen volt elég énekeskönyv, de ha vidékre mentünk hálaadó alkalmakra, többször láthattuk tőle ezt a szolgálatot. Diktálta, egyben tanította az énekeket. Hálával emlékeztünk az elmúlt 115 év énekdiktálóira, énektanítóira, akik hamarabb megtanulták és továbbadták a dallamot és a szöveget. Ma már más módszerekkel tanítanak, de ma is szükség van azokra, akik ebben elöl járnak. Áldja meg az Úr a szolgálatukat!
Az 1907-ben alakult énekkar – Varga Lajos első karvezető visszaemlékezése szerint – első énekként a Sion énekei kottáskönyvből a „Min szívem örül” című éneket tanulta meg. Tapasztalataim szerint – és kortársaim ezt megerősítették – a következő 50-60 évben sok kezdő baptista zenész és énekkari tag ezzel az énekkel indította szolgálatát, a kottával való ismerkedést. Az énekkar lelkesen – talán kissé meghatódva – idézte fel ezzel az énekkel a 115 évvel ezelőtti indulást. Ó, mennyire nem mindegy, hogy mit hallanak, milyen énekkel, milyen szöveggel ismerkednek meg először gyermekeink.
Konferenciák. Vigyük a hírt, hívogassunk istentiszteleti alkalmainkra! Hadd tudja meg az egész Debrecen, hogy a baptistáknál valami készül! Ez a híradás volt a fúvószenekar egyik legfontosabb feladata. Két évvel az énekkar megalakulását követve létrejön a fúvószenekar. Ha megfújták, megzendült az egész Nagyerdő. Ilyen erővel szólalt meg felújított orgonánk kíséretével Bohus András testvérünk trombitája is, magasztalva az Urat.
Hála komponistáinknak, zenészeinknek, akik – különösen igaz ez a múlt század második felére – vállalva, hogy akár egzisztenciális hátrány éri őket, végezték szolgálatukat az egyházban, a gyülekezetekben. A baptista gyermekeknek, a vasárnapi iskolásoknak, a gyülekezeteknek és az énekkaroknak mindig volt mit énekelniük.
A legfontosabb azonban ezen a hálaadó alkalmon az volt, hogy magunknak és Istennek megfogalmazzuk: Miért fontos – és miért volt fontos az elmúlt 115 évben – az éneklés, a zene, az Isten dicsőítése?
Tudjuk, hogy minden zene, minden ének dicsőítés, csak nem mindegy, hogy kinek szól. Ki ül azon a trónon, amely előtt hódolunk? Más szóval, kinek szól az életünk éneke?
Miért éneklünk olyan sokat mi, baptisták? Mert szeretnénk bizonyságot tenni a szabadító Istenről. Szeretnénk énekeinkkel hirdetni: Immánuel, velünk az Isten!
Mert hirdetni akarjuk Dáviddal, a 124. zsoltár írójával: A mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta. Ha nem lett volna velünk, akkor már elvesztünk volna.
Az énekkar a hálaadó alkalmat – megemlékezést – Ráduly Emil 124. zsoltár feldolgozásának előadásával zárta.
Öröm volt a mennyben és gyülekezetünkben november 20-án. Kilenc fiatal lépett a hullámsírba ezen a délelőttön, hogy megpecsételje elköteleződését Krisztus mellett.
A képen szerepelnek balról Komlósi Sándor lelkipásztor, Nagy Adrienn, Bacsó Dorottya, Bereczki Kornélia, Bereczki Mirjam, Bagi Tamás, Kóka Csilla, Pálfalvi Flóra, Szilágyi Júlia, Balkus Máté és Kiss János lelkipásztor
Kiss János lelkipásztor a Lukács evangéliuma 15. részéből olvasta fel a tékozló fiú példázatát. Ez a fiú az atyai házban élte az életét, mindene megvolt, de nem volt boldog. Valami hiányzott neki. Sokszor mi is érezzük, hogy valami hiányzik az életünkből, és ezt az űrt próbáljuk betölteni. Hiánymotivált életet élünk. Valami mindig hiányzik az életünkből, már kicsi korunktól kezdve. Ezekkel a problémáinkkal jöttünk már Istenhez? Vagy a vélt, illetve valós szükségeinket kizárólag magunk akarjuk betölteni? A világ azt sugallja, hogy „nekem jár minden”. A mi életünket mi határozza meg? Milyen messze vagyunk az atyai háztól? Mi hogyan tékozlunk? Egy-egy szükség betöltésekor pillanatnyilag boldognak érezhetjük magunkat, de utána újabb veszteségek jönnek el az életünkbe, úgy érezzük, mintha kiraboltak volna minket, nem vesszük észre, hogy csapdába csaltak. Ma, ebben a világban mindennek ára van. Mi volt az ár a tékozló fiúnak? Az örökség, az élet. Már a disznóknak szánt moslékkal is megelégedett volna. Amikor magába roskadt, szembenézett azzal az élettel, amit elhagyott. Ebben az állapotunkban mindkét szellemi erő megkeres bennünket. Isten szeretete ma is azt üzeni, hogy van remény, ő vár reánk. Ismerjük fel, hol tartunk, és induljunk el Isten felé! Ő nem koldusként akar látni minket. Tárd ki Istennek a szívedet, és indulj el te is! Jézus szeret!
Ezt a hívó szót hallották meg fiatal testvéreink is, akik hívő szülők gyermekeként fogadták szívükbe Jézust. Gyermekként természetes volt nekik, hogy gyülekezetbe járnak.
Bereczki Mirjam a középiskolai felvételijénél tapasztalta meg először Isten segítségét. Az iskolában hitetlen barátai voltak, akik nem voltak jó hatással rá, meggyengült a hite. De felismerte, hogy nem jó úton halad. Isten segítségével visszatalált a keskeny útra, ezért pecsételte meg elhatározását bemerítkezéssel.
Bereczki Kornélia is a világi barátok miatt vesztette el kezdeti lelkesedését a hit iránt. Majd elkezdett ifjúsági alkalmakra járni, de a hétköznapokban továbbra is élte megszokott életét. Miután elszakadt a hitetlen barátaitól, az óévi istentiszteleti alkalmon bűnei rászakadtak. Akkor elhatározta, hogy le kell dönteni a falat, ami Istentől elszakította.
Nagy Adrienn egy ifjúsági alkalmon hallotta a kérdést: Van-e hited? És megdöbbentette, hogy nem tudja rá a választ. Később egy ifitáborba elment segítőnek, ahol találkozott hívő fiatalokkal. Vágyott arra a szeretetre, békességre, ami ezekből a fiatalokból áradt. Tudta, csak Istentől kaphatja meg ezt. Ezért többet foglalkozott az Igével, elmélyült a kapcsolata Istennel. Mélyen érintette a tékozló fiú testvérének története, az, hogy ott volt az atyai háznál, de szív nélkül. Miután döntött Jézus mellett, neki is új szíve van.
Kóka Csilla a középiskolában nem megfelelő társaságban volt. Tudta, hogy nem jó úton jár, ezért elkezdte keresni Istent. Ráébredt, hogy bűnben él, megbánta vétkeit, és ezentúl Jézust szeretné követni.
Pálfalvi Flóra az iskolában elkezdett nyitni a világ felé. Osztálybulikba járt, de soha nem érezte magát jól ezeken az összejöveteleken. Miközben kereste a helyét a világban, elhívták barátkozók órájára, ahol közel került Istenhez. Mélyen érintette a Habakuk könyve 2,3. Végül meghozta a döntést, hogy átadja szívét Jézusnak.
Bacsó Dorottya a covid-járvány idején kezdte el olvasni a Bibliát. Az ifitáborban több megtért, hívő emberrel beszélgetett. A tábor utolsó estéjén elhangzott egy kérdés, mely mélyen érintette: Ha az Úr ma eljönne, elvinné-e magával? Tudta, hogy döntenie kell. A csoportvezetőjével való beszélgetés és imádság után átadta életét Istennek.
Szilágyi Júlia is járt kisifire, ifis táborokba. Egy imasétás alkalmon megérintette az evangélium üzenete. Ott a kövekkel szimbolizált bűneit letette a kereszthez. A járvány miatti karantén alatt a családi áhítatok megerősítették. Egy nyári estén pedig eldöntötte, hogy Istennel fog járni.
Balkus Máté legnagyobb kísértése a számítógépes játékok voltak. Ennek hatására elszakadt a családtól és Istentől is. Egy kisifis táborban meghallotta Isten hívó szavát, és bűneit megvallotta. Ezentúl Krisztus útján szeretne járni, és hangszeres tudásával is szeretné szolgálni az Urat.
Bagi Tamás a kisifiben olyan értékrendet kapott, ami azóta is meghatározza az életét. Egy ifjúsági konferencián meghozta a döntést, miszerint a keskeny úton akar járni, de ez a döntés csak elméletben volt meg. Később bűnei ránehezedtek, felismerte a vallásosság álarcát az életében. Tudta, hogy döntést kell hoznia. Egy hosszú imaharc alkalmával elkötelezte magát Jézus mellett.
Isten áldja meg életeteket, a hitben tartsatok ki szilárdan!
A Baptista Szeretetszolgálat idén már tizenkilencedik alkalommal hirdette meg hagyományos Cipősdoboz-akcióját, amelynek során munkatársaik és önkénteseik – támogatóik és segítőik jóvoltából – az adventi időszakban országszerte sok ezer cipősdoboznyi ajándékot gyűjtenek össze és juttatnak el hátrányos helyzetű gyermekek számára. Az elmúlt esztendőben az egészségügyi válsághelyzet nehézségei ellenére is 50 930 ajándékkal lephették meg a gyermekeket.
Az akció egyik kiemelt eseményeként november 25-én, pénteken 10:30-kor a budapesti Városháza parkban megnyitották megújult központi gyűjtőhelyüket.
Az eseményen Szilágyi Béla, a Baptista Szeretetszolgálat elnöke köszöntötte a megjelenteket, közöttük a vendégeket és a Cipősdoboz Nagyköveteket. Elhangzott: hálával és köszönettel tartoznak mindenki felé, aki eddig is igyekezett szebbé tenni a nélkülöző gyermekek karácsonyát, és bizakodnak abban, hogy idén a tavalyinál jóval több ajándékot sikerül összegyűjteniük!
Bodrogi Enikő, az X-faktor című televíziós műsor versenyzője énekelt a helyszínen, mások mellett jelen volt Béres Alexandra és Király Viktor, az akció két jószolgálati nagykövete, valamint a Pannonhalmi Béla Baptista Általános Iskola tizenöt tanulója, akik átadták az idei első dobozokat a gyűjtőpont önkénteseinek.
Idén országszerte összesen 386 gyűjtőponton várják a Baptista Szeretetszolgálat munkatársai és önkéntesei az adományokat december 18-ig.
Ebben az évben nagyszabású jubileumi istentisztelettel nyitotta meg kapuit a Baptista Művészeti Napok programsorozata. Az alkalom több okból is ünnep volt, hiszen 65 évvel ezelőtt alakult meg a Baptista KözpontiÉnekkar, melynek élén Oláh Gábor karnagy 40 éve áll. A nyitókoncert továbbá a Ráduly Emil műveiből a kórus által készített CD lemezbemutatója volt, illetve a baptista művészeti díj átadására is ezen az ünnepnapon került sor.
Az Újpesti Baptista Gyülekezet imaházában teljesen megteltek a padsorok november 20-án, vasárnap 17 órára, amikor az istentisztelet kezdetét vette. Mészáros Kornél testvér betegsége miatt Papp Szabolcs lelkipásztorra, a kulturális és sajtóosztály vezetőjére bízta a házigazdai teendőket, aki örömteli jókedvvel és üdítő humorával köszöntötte az egybegyűlteket, majd imádsággal kezdte meg az alkalmat. A kezdőének után Murányi-Kovács Anita kulturális munkatárs vette át a program levezetését. A nyitó hangversenyen díszvendégként részt vett számos neves keresztény zeneművész, név szerint Beharka Pál orgonaművész, zeneszerző, a központi énekkar egyik alapító tagja; Kovács Arthur szintén alapító tag; Berkesi Sándor Kossuth-díjas karnagy; Kamp Salamon Liszt Ferenc- és Kossuth-díjas karmester; Sapszon Ferenc, a Nemzet Művésze, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas karnagy, zeneszerző; és Horváth Gábor karmester, az LFZE docense. Rajtuk kívül jelen voltak még a kórus egykori tagjai, a korábban művészeti díjjal kitüntetett testvérek és Tóth Sámuel Csaba karmester, korrepetitor is, aki az egyik kórusművet zongorán kísérte.
A koncert négy énekkari blokkból épült fel, a művekről Oláh Gábor karnagy mondott rövid bevezetőket. Az első két blokk között igei gondolatok hangzottak el Papp Szabolcstól. A jubiláló kórust és Oláh Gábor karnagyot Papp János egyházelnök köszöntötte ünnepi beszédével, amelyben kifejezte háláját az énekkar kitartó és értékes szolgálatáért, amely nem más, mint Isten dicsérete, tanúságtétel, egy olyan jó szolgálat, amely a mennyben folytatódik majd. Oláh Gábor válaszbeszédében elmondta, hogy legfőbb célja az Istentől kapott talentum megduplázása, és egyedül Isten az, akinek meg akar felelni az ő szolgálatában. Kifejezte köszönetét Papp János felé mind a köszöntésért, mind pedig a lemezfelvétel megvalósulásáért. Oláh Miklós másodkarnagynak és Tóka Ágoston korrepetitornak Boros Dávid kommunikációs szaktitkár ajándék átadásával köszönte meg a szolgálatot.
Ezt követően az énekkar és a díszvendégek köszöntései következtek. Oláh Miklós a saját és az énekkar nevében szólt az elmúlt évtizedekről, megidézve közös gyermekkori és életre szóló emlékeket, amelyeket bátyjával, Gáborral közösen éltek át. Említést tett Gábor odaszánt, példamutató életéről is, amely nagy hatással volt Miklós zeneművészi életére. Az énekkar ajándékokkal és természetesen egy kórusmű, az Ámen eléneklésével köszönte meg Oláh Gábornak karnagyi munkáját.
Horváth Gábor karmester a Gödöllői Városi Vegyeskar és a Baptista Központi Énekkar közös koncertjeire emlékezett vissza és mondott érte köszönetet. Gratulációja mellett kifejezte jókívánságait a további évtizedekhez mind az énekkar, mind pedig Oláh Gábor szolgálatát illetően.
Kamp Salamon egy Johann Sebastian Bach-idézettel kezdte köszöntését, amely szerint az imádkozó hívő áhítatos zenéjében Isten mindenkor jelen van. A zene nemcsak a valóság, hanem a valóságon túli transzcendentális felfogását is lehetővé teszi. A központi énekkar és Oláh Gábor hűséges szolgálata is az isteni szeretet fényében áll. Az európai keresztény zenei kultúrában a kórus a szentek közössége, amelynek tagjaként is hálás szívvel köszönte meg az ünnepelteknek a szolgálatot.
Sapszon Ferenc az élet végéről beszélt, arról a szakaszról, amikor a célegyenesben az ember belső kottájában az örök élet felé futást a Krisztussal való mély kapcsolat kiteljesedése jellemzi. A másik jellemző az állandó hálaadás Isten szeretetéért és mindenért. Valósuljanak meg ezek mindenki életében, ezt kívánta a jelenlévőknek.
Berkesi Sándor elmesélte, hogy anyai nagymamája bemerítése alkalmával járt először a József Utcai Baptista Imaházban, ahol akkoriban a központi kórus jelenlegi másodkarnagya, Miklós, egy futkározó, aranyos, szőke kisfiú volt. Később az Oláh családdal Debrecenben mélyült a barátsága és a zenei kapcsolata, amely azután Budapesten folytatódott. Megemlítette a Beharka Pállal való barátságát is, akinek a könyveiből tanítanak, és akivel együtt szerkesztették az ökumenikus énekeskönyvet. Pali bácsitól emberséget, alázatot és humort tanult. A Baptista Központi Énekkarral kapcsolatos emlékei között is őriz jó néhányat, többek között egy pünkösdi koncertet az újpesti imaházban, és a közös éneklést a Reformáció500 ünnepén a Művészetek Palotájában. Berkesi Gábor lelkésszel és Berkesi Boglárka orgonistával közös köszöntését igével fejezte ki: „Légy hív, és néked adom az életnek koronáját.” (Jel 2,10) Végezetül kívánságuk pedig, hogy szeresse az Úristen az énekkar további szolgálatait, és tartsa meg.
A hangverseny utolsó részében került sor a 2022 Baptista Művésze díj átadására, amelyet Győri Kornél nagybőgőművész, karnagy, zeneszerző, zenetanár, a Pécsi Baptista Gyülekezet vezetője vehetett át Papp János egyházelnöktől. Győri Kornél válaszbeszédében elmondta, hogy meglepődött a jelölésen, de mindenképpen megtisztelő számára az elismerés. Zeneművészeti pályáján ez a művészeti díj a jövőre nézve kötelezi őt mint baptista művészt. Befejezésül egy olyan ének szövegét idézte, amelyet a pécsi gyülekezet énekkarának tanított hálaadónapra: „Hogy köszönjem meg, amit Jézus értem tett. Ami vagyok, és ami lehetek, Istennek érdeme.” Ez az igazság, tette hozzá, és újra megköszönte a díjat.
A befejező énekkari blokk után, amellyel az „Ellenség szeretete” című CD-lemez bemutatása véget ért, áldás és záróének következett. A közösség együttléte az egyház ajándékaként szeretetvendégséggel zárult, amelyet az újpesti testvérek vendégszerető szolgálata tett lehetővé.
A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.OkTovábbi információk
