Kezdőlap Blog Oldal 357

2023 a Baptista500 éve: A célunk ugyanaz!

„Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.” (2Tim 4,5)

Kedves Testvéreim!

Szeretettel köszöntök mindenkit 2023-ban!

Sokféle hír ér el nap mint nap bennünket, és sok bajról, küzdelemről értesülhetünk, amelyek a „szomszédainkat” és másokat érnek. Ezeknek a rossz híreknek számos negatív hatásuk van. Megdöbbentenek bennünket, félelmet és bizonytalanságot okoznak. Rémhírek kapnak szárnyra, és azon vesszük észre magunkat, hogy állandóan ezekkel foglalkozunk, miközben nem ez, illetve nem csak ez lenne a dolgunk. Rá kell jönnünk, hogy figyelmünk sokszor elterelődik az igazán fontos dolgokról. Emlékezzünk csak! Elődeink, az anabaptisták között olvasunk például a Luther korabeli Manz Félixről, aki Zürichben élt. Rövid idő adatott neki arra, hogy miután felismerte a hitvalló bemerítés igazságát, hirdethesse a meggyőződését. Elfogták, majd hite megtagadására akarták rábírni, azonban ő a meggyőződésében szilárd maradt. 1527. január 7-én délután kísérték a folyópartra, a halálos ítéletet végrehajtani. Ő énekelve, bizonyságot téve ment az úton a piaci árusok, a halas kofák között. Ekkor is a jó hírt hirdette. Egészen haláláig. Mert ez volt a célja. Nem lázadás, nem különcködés, nem az önsajnálat, hanem a felismert bibliai igazságok kitartó hirdetése még ekkor is.

Kedves Testvéreim! 500 év után is „A célunk ugyanaz!”. Nekünk, az anabaptisták és a baptisták mai utódainak is arra kell törekednünk, hogy a Krisztusról szóló jó hírt, a bibliai meggyőződésünket józanul, következetesen és bátran képviseljük. Fel kell ismernünk: a kísértő le akarja foglalni minden időnket, érdeklődésünket, és azt akarja, hogy minden mással foglalkozzunk, csak a küldetésünkkel, a lényeggel ne! Nem arról van szó, hogy nem kellene látnunk, ismernünk és értenünk a világot, amelyben élünk. Benne élünk a világban, de közben belegyökereztünk az elmúlhatatlanba, és ez, pontosabban Ő a meghatározó, ahogy a Példabeszédek írja: „az igazak gyökere mozdíthatatlan.” (Péld 12,3)

Pál utolsó apostoli levelében megindítóan bátorítja és tanítgatja erre a lényeglátásra a fiatal Timóteust az éves mottónak választott igénkben. Az öreg Pál is foglalkozhatott volna az őt ért üldözésekkel, az üldözőkkel, az akkori világ bajaival, az ügyeletes hírekkel. Krisztustól azonban megtanulta, hogy mire, kire kell nézni, figyelni. Ezért hitelesen bátorítja lelki fiát, Timóteust a bajok elviselése közben is az evangélista szolgálat tudatosságára és teljes betöltésére.

Kedves Testvéreim! 2023-ban azért választottuk ezt a jelmondatot („A célunk ugyanaz!”), mert a jubileumi év kapcsán is nem csupán emlékezni akarunk! Tiszteljük elődeinket, tanulunk tőlük, de azt is megértettük, hogy akkor leszünk igazi követői Krisztusnak és az elődeink hitének, ha mi is, most is azt tesszük, amit ők. Hirdetjük az evangéliumot, a bibliai meggyőződésünket! Emlékezzünk! Ünnepeljünk! Adjunk hálát! De mindeközben hirdessük, éljük Krisztust! Nézzünk előre is! Bizonyára 2023-ban is érnek bajok, kihívások majd bennünket. Ezerszer döntenünk kell majd, hogy mire, kire figyelünk. Mit részesítünk előnyben? Krisztus-követésünkben haladunk-e előre? Betöltjük-e a nekünk szóló elhívást, a ránk szabott szolgálatot? Mindannyiunknak szól a bátorítás: légy józan, a bajokat viseld el, de mindeközben teljesen végezd el a te szolgálatodat! Ne feledd: 

2023 a Baptista500 éve: A CÉLUNK UGYANAZ!

Papp János egyházelnök

Baptisták a világban

A Baptista Világszövetséghez (Baptist World Alliance) a világ közel 200 országában több mint 64 millió baptista keresztény tartozik, akikkel – ha a családtagokat is hozzászámoljuk – 130 milliónál is nagyobb „baptista családot” képezünk. Így az egyik legnagyobb protestáns felekezet vagyunk a világon. Világszövetségünk célja: világszerte segíteni az evangélium hirdetését, szociális segítséget nyújtani a rászorultaknak, és szót emelni az emberi jogok védelmében.

A Baptista Világszövetség honlapja: baptistworld.org

Központi gondolat | Isten megtalálható – Lk 2,15–20

A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva Istent mindazért, amit hallottak és láttak, úgy, ahogyan ő megüzente nekik.

Boros Dávid vendége Murányi-Kovács Anita és Paróczi Zsolt.

Menjünk el mind Betlehemig!

„És lőn, hogy mikor elmentek az angyalok őtőlök a mennybe, mondának a pásztoremberek egymásnak: Menjünk el mind Bethlehemig, és lássuk meg e dolgot, amelyet az Úr megjelentett nékünk. Elmenének azért sietséggel, és megtalálák Máriát és Józsefet, és a kis gyermeket, ki a jászolban fekszik vala. És ezt látván, elhirdeték, ami nékik a gyermek felől mondatott vala. És mindenek, akik hallák, elcsodálkozának azokon, amiket a pásztorok nékik mondottak. Mária pedig mindez igéket megtartja, és szívében forgatja vala. A pásztorok pedig visszatérének, dicsőítvén és dicsérvén az Istent mindazok felől, amiket hallottak és láttak, amint nékik megmondatott.” (Lk 2,15–20)

Miután mi is meggyőződtünk róla, immár nemcsak úgy, mint a pásztorok, hogy mit tett értünk Isten az ő „testté lett” (Jn 1,14) Igéje által nemcsak Betlehemben, nézzük meg, hogy nekünk mit kell tennünk az Igéért! Ha ő eljött Jézusban e földre értünk, menjünk el mi is érte, legalább emberi értelmünk határáig, az ő születéséig, hogy általa mi is megszülessünk a Lélek által, hiszen ő is azáltal született emberré, második Ádámmá (1Kor 15,4), hogy jóvátegye, amit az első Ádám elrontott, s mi már csak ezt az elrontott életet tudtuk és tudjuk örökölni tőle (Róm 5,14; 1Pt 1,18–19). Addig, amíg az ige, az örömhír szól, könnyű lélekben ott lennünk, addig könnyű eszünkben tartanunk, beleélnünk magunkat a betlehemi eseményekbe is. Talán még abba is, hogy bennem is meg kell születnie Jézusnak, hogy éljek többé ne én, hanem éljen bennem a Krisztus (Gal 2,20). Mert elméletileg tudom, hogy „Míg Jézus él bennem, Míg erejét érzem, Fut tőlem gond és félelem, És örvend a lelkem”. De már kifelé menet az imaházból elfelejtjük, miről szólt az üzenet, elfelejtjük, mit kell tennünk az üzenet hatására. Mit kell tennünk a feledés ellen? Mit tettek a betlehemi pásztorok? Ezt olvastuk: „mondának egymásnak”.

Nem elég, ha csak Isten követei – és követői – szólják az örömhírt. Ha egy-egy igehirdetés után egész másról beszélnek a hallgatók, ez azt jelenti, hogy nincs visszhangja szívükben az igének. A pásztorok szívében volt visszhangja.

Egymásnak is mondanunk kell az igét. Igen, már odajutottunk, hogy egymásnak is mondanunk kell: „Menjünk el…!” „Menjünk el” arra a helyre, ahol Jézus megszületett, s ahol a mi számunkra is megszülethet! S ha már itt vagyunk, akkor máskor is jöjjünk el erre a helyre, ahol találkozhatunk Jézussal. „Menjünk el” és jöjjünk el! Jeruzsálem hegyen épített város, ahol már csak iszonyú nagy kövekből rakott fal maradt a régi templomból, s azóta is odajárnak a zsidók a világ minden tájáról siratni a Jézus jövendölése szerinti lerombolt templomot. Ezért nevezik még ma is „siratófalnak”. Amikor 1989-ben egy főleg kisegyházi csoporttal ott jártam, a tel-avivi repülőtérről egy kb. 70 km hosszú meredek úton kellett a bennünket szállító busznak felmennie Jeruzsálembe. Ezért szerepel a Bibliában mindig így: felmenni Jeruzsálembe. Erre alapozódik régi-régi karénekünk biztató vallomása: „Örvendtem, mikor mondták nekem: Menjünk fel az Úrnak szent házába!”

Vajon igaz vallomás lenne mindnyájunk szívén és száján, hogy örömmel vesszük a templomba vagy ahogy Jézus nevezte, „az imádság házába” (Mt 21,13), azaz az imaházba való menetelt vagy jövetelt?

Akkor ott Betlehemnek mondták azt a helyet, mely nemsokára mind a pásztorok, mind a napkeleti bölcsek számára az imádat, az imádság házává, röviden: imaházzá lett, ahol találkozni lehet Jézussal. „Menjünk el” az imaházba! Menjünk el, jöjjünk el ne csak karácsonykor, ne csak valamilyen nagy ünnepre vagy ünnepélyre, mert nemcsak akkor lehet találkozni Jézussal, hanem mindenkor. Nincs szó arról a Bibliában, hogy ünnep volt, amikor a pásztorok Betlehembe mentek. De azóta ünneppé, az egész keresztény világ ünnepévé lett az a menetel. Azóta lett, s attól kezdve lesz igazán ünneppé a te számodra is, kedves olvasó, amikor találkozol Jézussal.

„Menjünk el…!”

Igen ám, ennyi igei bátorítás, biztatás, buzdítás után tényleg el kéne, legalábbis illene elmennünk, de ez áldozatot jelent: valamit vagy valakit ott kell hagynunk, el kell hagynunk – legalábbis egy időre, és ez valamilyen veszteséget vonz maga után, s „az idő pénz” a közismert szólás szerint, ahogyan az is közismert mondás, hogy mindenki a piacról, a piacból él. Az áldozat azonban nem minden esetben jelent veszteséget. A legnagyobb veszteség, ha valaki az életét veszíti el. De amit elveszített az ember, azt meg is találhatja, sőt lehet az elveszített életnél még jobbat találni, olyat, amelyik elveszíthetetlen. A nagy apostol így vall erről a Bibliában: „akár életben maradok, akár meghalok… nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1,20–21)

Egy legtöbbünk által ismert hívő ember pedig a megtérése után két évre – tehát amikor már kipróbálta – ezt írta: „Csak nyerek, míg Őt hallgatom, És bűnömet veszítem. Ó, de áldott ez alkalom, S megnyerve benne minden!” Betlehemben „a pásztoremberek”, az akkori munkásemberek mint közösség is foglalkoznak az elhangzott igével, és ilyen egységes célt fogalmaznak meg a gyakorlati életre vonatkozóan: „Menjünk el…!” A hallott igéből elhatározás születik az egész közösség számára. Ne csak hallgassuk, ne csak beszéljünk róla, hanem cselekedjünk is szerinte, érte (Jak 1,22)!

Bennünk születnek-e elhatározások az evangélium hallgatása, meghallgatása közben, illetve után arra vonatkozóan, hogy mit fogunk cselekedni? Van-e a hallott igének bennünk cselekvésre késztető hatása? Ha nincs, miért nincs? Talán azért, mert nem látunk mást is mozdulni? Ha senki sem mozdul, akkor én sem. Mások sem veszik komolyan ezt a találkozást. A pásztorok mindnyájan mozdulnak, mikor mondják – szinte kórusban: „Menjünk el mind…!” Ez azt jelenti, hogy nemcsak egyesekben, némelyekben születik elhatározás az ige hatására, hanem az egész közösség egy véleményen van az ige felől. Támogatják egymást a cselekvésben! Ha a gyülekezetben egyedül akar valaki valamit megvalósítani, egyedül nem is nagyon képes, még akkor sem, ha éppen a legfontosabbról, az újjászületésről van szó. Vajon el tud-e indulni valaki Betlehem felé, Krisztus felé, ha mindenkitől mást lát? Ha mások ellentétes tettei elgáncsolják? De ha mindenki elindul, akkor a gyengébbeket is magával ragadja.

Aki el akar és el tud indulni, erősnek számít a gyülekezetben, de annak tartozása van azok felé, akik nem akarnak vagy nem tudnak elindulni: „Mi erősek pedig tartozunk azzal – írja elő az apostol, mert ez előírás –, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk. Mindegyikünk a felebarátjának kedvezzen, mégpedig annak javára, épülésére!” (Róm 15,1–2) „Menjünk el mind Betlehemig!”

Ez a „mind” jelentse számunkra azt is, hogy „egészen”, „mindvégig”, ne elégedjünk meg azzal, hogy mások mondják, legyen a hitünk meggyőződéssé (Zsid 11,1); Krisztushoz közeledve ne álljunk meg félúton, ne legyünk „félutas” keresztények, és ne elégedjünk meg félinformációkkal! Például azzal, hogy véletlenül épp Betlehemben született meg. Isten világában nincsenek véletlenek, mert „a világ, a világmindenség túl kicsiny ahhoz, hogy Isten is meg a véletlen is elférjen benne” (Gyökössy). Csak Isten tudja – de ő tudja –, hogy miért éppen Betlehemben kellett megszületnie, és nem Kapernaumban vagy Tibériásban, hiszen már 800 évvel a születése előtt megjövendöltette prófétájával, Mikeással. És ez köztudott volt az akkori vallási elit előtt: „Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt. Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet. Összehívatta a nép valamennyi főpapját és írástudóját, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak. Azok ezt mondták neki: A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta: »Te pedig, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legjelentéktelenebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izraelt.«” (Mt 2,1–6) A próféciák beteljesedése Istennek és az ő szavának, a Bibliának a szavahihetőségét, hitelességét bizonyítja. A beteljesedett próféciák, jövendölések pedig eszközei az emberek hitre jutásának (vö. Róm 10,17).

A „Menjünk el mind Bethlehemig” jelentse továbbá azt is, hogy mindnyájan menjünk el, ne maradjon el és ne maradjon le senki a Krisztussal való találkozás lehetőségének útján! Tartsunk össze, biztassuk, segítsük egymást ebben! Először is személyes példánkkal.

Meddig megyünk el a hallott, hallgatott ige megcselekvésében? Gondoljuk át azt is, hogy végül is miért született meg, miért lett emberré az Isten! Azért, hogy meg tudjon halni, hogy emberi testben elkövetett bűneink miatt emberi testben szenvedje el a büntetést, a legnagyobb büntetést, a halálbüntetést. De ez karácsonnyal kezdődött, az ő emberré születésével. Ezért kell a vele való foglalkozásunkat nekünk is az ő születésével kezdenünk. Odáig kell visszamennünk először is az időben, ameddig a pásztorok elmentek. Meddig? Betlehemig.

Mert aki nem jut el Betlehemig, az nem fog eljutni a Golgotáig, a megváltásig.

Hétindító vers | Iványiné Sinka Magdolna: Jézus szállása

Előadja: Verebes Zoltán

„Csendes éj…”, avagy egy kis szünet a gyűlöletben?

1914 karácsonyán a nyugati harctér nyirkos, véres sárral borított lövészárkaiban megtörtént a Csoda! Igen, így nagy kezdőbetűvel írva, mert ha valami megérdemli az ilyen kiemelést, akkor az említett esemény egészen biztosan. Merthogy a fegyverszünet csendjében brit és német katonák találkoztak a senkiföldjén, ajándékok cseréltek gazdát, fényképek készültek, és képzeljék: még focizni is kedvük támadt.

Valaki ezt így foglalta össze: „ez volt a Nagy Háború legfurcsább, a karácsony kegyelme által szült pillanata.” A Time magazin az esemény 100. évfordulóján a tűzszünetet „alkalminak, véletlenszerűnek és hivatalosan abszolút jogosulatlannak” minősítette. A több mint százezer katona viszont, aki részt vett benne, azt hiszem, másként gondolta mindezt…

Bevallom, az utóbbi néhány évtizedben naiv voltam, mert úgy gondoltam (vagy inkább csak ostobán reméltem), hogy végre a történelem lapjain meg a tőlem távoli, egymással folyton kakaskodó nemzetek háborúiról szóló híradásokon kívül nem kell már itt, Európa kellős közepén fegyvercsörgéstől rettegni. Persze miért hittem, nem is tudom! Hiszen a háború soha nem ott kezdődik, ahol azt várják, nem is ott, ahol lánctalpak marnak kígyózó nyomokat a földbe. Egészen máshol, mélyebben. És íme, most ismét háborús karácsonyra készülünk.

Igen, talán ebben az egészben ez a legdermesztőbb, hogy nem visszaemlékezni kell valamire, ami már megtörtént, hanem készülni arra, ami nem normális, amire nincs felmentés. Hallani a háború híreit, naponta többször, viselni a ránk zúduló következmények sokaságát, és közben komolyan venni a felnőtt Jézus szavát: Ne rémülj meg! Mert úgy gondolom, ezen a karácsonyon valamivel nehezebb lesz a „kisjézus” jászolban szendergő, egészséges babaszagú alakján merengeni; viszont talán könnyebb, de mindenképpen szükségesebb lesz, hogy belekapaszkodjunk Valakibe, aki az Úristen értünk földig hajolt szeretete. „Csendes éj…” – lehet, megunták ott, ahol már annyi földi, emberi gyarlóságunkból, bűnünkből, önfejűségünkből, önpusztításunkból, istenkedésünkből elegük lett, hogy pontosan azt akarjuk évről évre eljátszani, ami a fenti címben szerepel: szusszanni egyet a nagy rohanásban, tülekedésben vagy bármiben, amire rámegy az életünk. Persze tudom én, hogy fejlett logikával és nyelvérzékkel mindent át tudunk fogalmazni: a rohanásunk, fáradtságunk, fásultságunk, közömbösségünk, idegességünk, kiégésünk stb. a karrierépítés, a gyerekeink jövője, a megélhetés, a biztonság, a szolgálat háttérsztorija. És azt gondoljuk: így már érthető! Pedig nem! Ady Endre a Sirasson meg című versében így zokog fel:

Nem adok, nem hajtok semmit a világra, Bolond célok után rohanok zihálva… Eladtam már magam, nem magamnak élek, Nyugalmat, pihenést már nem is remélek, Lelkem lett a küzdés, szivem lett az álmom, Szivemet keresem, amíg megtalálom… Ezen a karácsonyon mérlegre kerül az életünk, és másként lesz csendes az éj. Persze eljátszhatjuk ez évben is a megszokott, megkövetelt szerepeket, nem is rója fel senki, mert hát karácsony van, ugyebár… csak azért óvatosan mégis megkérdezném: megéri-e? Egyáltalában: lehet másként, mint megszoktuk? Talán igen! Először is, nem hiszem, hogy egy ilyen világban diktálhat már nekünk a hagyomány, a konvenció, az elfogadott normák sokasága. Lehetne ez az ünnepünk a „szent szülepár” virrasztásában való részvételünk? Lehetne most egy csendes, imádkozó, amit kell: megvalló, egymással őszintén beszélő, megbocsátó, feloldozó, elengedő karácsonyunk? Lehetne a szeretetről keveset beszélő, közhelyektől mentes, kezet megfogó, átölelő, rossz szomszédra rámosolygó, kibírhatatlan rokont asztalunkhoz invitáló, régimódin boldog-boldogtalant áldást hozón „megkántáló” szentesténk? Lehetne, hogy azok, akik félve mennek haza, mert félnek már egymás közelségétől, az intimitás, a bizalmi szint bármely formájától, most otthonra találnának odahaza? Miért kellene, hogy az ünnep (bármelyik) csak egy menekülés, pár napos fellélegzés legyen, és aztán jöjjön újra a valóság?! Egy graffitin a következő olvasható: „Menj a templomba most! Kerüld el a karácsonyi tolongást!” Miért nem lehet a „karácsonyi rege” a valóság? Valóság a dátumtól függetlenül, akár ebben a pillanatban! Azért, mert a realitás, a logika, a többség mást mond, mást követel? „De jó volna mindent, mindent elfeledni…” Az összes rosszat, az adottat és kapottat is, az összes eddig tett jóval együtt, hogy ne legyen végre teher rajtunk.

A háborúk bennünk születnek.

Mert azt hisszük, igazunk van. Hogy nekünk van igazunk! Az első lövészárkot mi ássuk magunk számára, amelyben megbúvunk, elbújunk, és fegyvert kovácsolunk a másik ellen. Az első halott pedig mindig az igazság… Egymásnak feszülünk, megszentelt, megáldott kapcsolatokból kötélhúzást csinálunk; nem elég még belőle?! Béke, szeretet, megbecsülés: hiteltelen szavakká roskadtak, pedig ezek erős oszlopai lehetnének az életünknek. Háború dúl bennünk, és így akarunk mások békéjéért imádkozni?

Gáncs Péter evangélikus püspök mondta: „A karácsony nem emberi találmány. A karácsony Isten meglepetése.” Tudjuk, merjük, akarjuk így fogadni?

Beke László

A szenteste varázsa

Mi tagadás, ha karácsonyra gondolok, elsőként a szenteste jut az eszembe. Emlékezetemben felvillannak a gyermekkori élmények, az a szertartásos készülődés, ahogyan édesanyám számunkra is emlékezetessé tette ezt az ünnepet. Ma is érzem a nagytakarítás utáni lakás friss illatát. Látom a tisztán csillogó ablakokat, a gyönyörű fehérre mosott függönyöket, és érzem a frissen beeresztett padló jellegzetes illatát, majd ahogy közeledett a szenteste, a konyhából kiszűrődő finom süteményillatot. Éreztük, hogy ez az este mindennél különösebb.

Még december 24-én, a fárasztó készülődés közben sem felejtett el édesanyánk velünk, gyermekeivel az ünnepről beszélgetni. Merthogy minket, kisgyermekeket is érdekelt nagyon, miért ez a nagy készülődés, és amikor már nagyobbak voltunk és egyre inkább az ajándékozásra figyeltünk, akkor is érdekelt, hogyan magyarázza nekünk ennek a különös éjszakának a szépségét.

A szenteste napján már kora dél után elcsendesedett az utca, hamar sötét lett, és nemegyszer megadatott, hogy fehér hótakaró vonta be az utcák kövezetét. Mi pedig hol az ablakot lestük, hol a konyhában lábatlankodva kérdezgettük édesanyánkat ennek a napnak a különlegességéről, mert szavak nélkül is megéreztünk valamit.

És ő beszélt arról, hogy ezen az estén az angyalok azt énekelték, hogy „békesség az embernek”, ezért még a háborúskodó felek is fegyverszünetet tartanak, mindenki igyekszik ilyenkor a másikkal békességben élni.

Amikor a szentestén kint már sötét lett, akkor én már csak a fénylő karácsonyfára tudtam gondolni és az ajándékra, amely közel nem volt olyan gazdag, mint a gyermekeimé, sőt az unokáimé.

De az öröm, amely a szenteste varázsának kísérője volt, minden bizonnyal egyenértékű a mai ajándékban gazdag karácsonyokkal.

A szenteste varázsához tartozott a betlehemi történet felolvasása, az őszinte imádkozás és a szép karácsonyi énekek sora is. Merthogy mi a családban is énekeltünk. Édesapám zongorán játszott, mi pedig boldogan énekeltük az angyalok énekét és az ünnep legszebb dalát, a „Csendes éj”-t.

A szenteste varázsának hordozói számomra ma is a tisztaság, a békesség, az öröm, a fenyőillat, a karácsonyfagyertyák és a csillagszórók fénye, a szívünkbe férkőző karácsonyi dallamok. Csak később ismertem meg a Biblia tanítását, és belőle, hogy miért is jött Jézus, miért szeretett minket úgy – és általa értettem meg az ünnep valódi üzenetét. Ma már ez jelenti számomra a karácsony igazi értelmét, az ünnepen erre gondolok, de nem utasítom el a szenteste varázsát sem. Tudom, hogy bár évente csak egyszer öltöznek fénybe az utcák, gyulladnak meg a karácsonyfa fényei, és hogy az ünnep múltával eltűnik ez a varázs, és „itt újra éjjel száll a tájra”, de azt is tudom, hogy „a mennyben folyton fény ragyog”, és a Betlehemben értünk megszületett Úr Jézus kegyelmét elfogadva egykor én is ott leszek.

Marosi Nagy Lajos

Miattunk született meg „Maradjatok meg az én szeretetemben” (J. Kr.)

Mennyi ideje nézhette Isten, aki Atyánk, ahogy vergődve küzdünk a népek történelmében és a családok történetében, mert nem tudunk nem hinni abban, hogy van igazi élet. És ez a hitünk nélküle, a mennyei Úr nélkül hány és hány szörnyűségre késztetett bennünket, egymást nyomorgatva, olykor eltiporva, egymást kihasználva, könnyek között kínlódva. Bár bölcseink és tanítóink sokszor intettek bennünket a jóra, Isten keresésére, mégis oly kevesen találtuk meg őt. Olvasva saját és más nemzetek történelmét és a népek egymással való küzdelmét nem értjük, hogyan okozhattunk és okozunk magunknak és egymásnak folyamatos szenvedést.

A Mindenható végül megszánt bennünket, elküldte egyszülött Fiát közénk. Jézus Krisztus egyedül miattunk született a földre, mert bennünket csak az égi szeretet menthetett és menthet meg. Kellett és van is valaki, aki feltétel nélkül szereti a bukdácsoló embert. Így tudatta velem is, hogy szeretve vagyok Istentől függetlenedni akaró bűnösségemben, gyengeségemben, hogy megszabadulhassak azok magánzárkájából. Ő nagyobb, mint titkaim és rejtőzködésem szégyene, ezért vallom meg neki bűnösségemet, hogy örök megbocsátást találjak, hogy felmentve és megtisztulva mehessek tovább más emberként.

Karácsonykor mindenképp igazat kell mondani! Most így teszek én is: nem érdemlem meg, mégis Isten a megváltozásig és azon túl is szeret engem. Hiszem, hogy nem hiába szeret, hogy változom. Mert van hiábavaló szeretet is: amikor makacsul mindennapi maszatos tetteinkhez ragaszkodva nem akarunk jobbá lenni, és Isten szeretetét csak magyarázkodásra használjuk. De ugyanez a szeretet határozott erőt, őszinte bátorságot és kitartó reményt is ad a vágyva vágyott tiszta élethez. Hát hogyne szeretném őt ezek után? Hogyne szeretném őt, aki újból és újból kiszabadít esendőségem szakadékaiból? S bár megmaradok halálig csetlő-botló léleknek, aki egyre fogyatkozó testtel, szakadozó emlékezettel, gyöngülő lélekkel, mégis el nem csüggedve várja és harcolja a szív tisztaságát, az emberek szeretését. Igen, ezért parancsolta az Úr angyala Józsefnek is álmában a születendő fiúról: „akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből.” Nem tarthat többé fogságában a szégyen tehát, ha a földre született Jézus Krisztus az Istenünk.

Miért nem tudjuk mégis elhinni, hogy Jézus Krisztus szeretetből jött közénk? Sokunkat talán arra neveltek, hogy csak akkor örülhetünk magunknak, ha jól teljesítünk. Sokunkat egyáltalán nem hagytak magunkban örülni. Sokunkba azt sulykolták, hogy nem érdemeljük meg a jót. Sokunkat győzködték, hogy buták vagyunk. Sokunkat meggyőztek, hogy rosszak vagyunk, és a rosszaknak nem jár semmi jó. Sokunkat nem szerettek csak úgy, minden ok nélkül. Mivel nem kaptunk elég emberi szeretetet, ezért félünk, hogy nem is fogunk, és ezért nem merünk kockáztatni. Lehet, hogy mindezek megtörténtek velünk, de elmúltak. Vége. Felnőttként és fiatalként most már magunkhoz engedhetjük azt az igazi szeretetet, amely állandó, erős, feltétel nélküli, és mindent megváltoztat. Gyerekként, fiatalként útját állhatták, hogy megtapasztaljuk Isten minden értelmet meghaladó szeretetét, de most már senki nem teheti ezt velünk, ha hiszünk Jézus Krisztus csodát teremtő szeretetében. Ezért mondja Jézus Krisztus: „Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben.” Mert csak az isteni szeretet képes arra, hogy állandóan a megváltásunkat-üdvösségünket: a kiszabadításunkat, a megtisztulásunkat, a megváltoztatásunkat, a fejlődésünket, a kiteljesedésünket tartsa szem előtt.

Harmincadik adventünk Magyarországon

Az adventus egy latin eredetű szó, jelentése eljövetel, megérkezés. Ehhez kapcsolódnak szavak, fogalmak és cselekmények, amelyek körvonalazzák. A mai advent inkább a karácsonyvárásra vonatkozik. De Krisztus-várást is jelent, nekünk főképpen! Ennek lelki, spirituális és kulturális aspektusai bontakoznak ki a keresztény világban.

Minden embernek van adventje vagy adventjei, amikor valami vagy valaki érkezésére vár. Aki és ami fontos számára, az iránt sóvárog, és úgy várja annak beteljesedését! Ha ez nem kevesebb, mint az Istennel való találkozás, akkor ez a legdicsőbb és legüdvösebb pillanat! Az első ember, emberpár is ebben a várakozásban élt nap mint nap. Minden alkalommal újabb beteljesedést éltek át. Azonban jött egy nap, amikor már nem történhetett meg ez a kedves találkozás. A bűn megrontotta a kapcsolatot. Egy másikfajta advent vált szükségessé, a szabadítás érkezésére való várakozás. Minden bűnös, vétkes ítélet alatt van, akár megtörtént a látványos ítélet, akár nem. Istentől való elszakadásunk, bűneink következménye által zár börtönbe lelkiismeretünk bennünket. De jön a jó hír adventje, az evangélium érkezése, amikor az ige szíven talál. Bűnbánatot fakaszt, és jön a bűnbocsánat ténye, az öröm! „Örvendezve fogtok vizet merni a szabadulás forrásából.” (Ézs 12,3) Ez volt a jeruzsálemi igehallgatók részére is a nagy beteljesedés, amikor Péter prédikációjára háromezer lélek tért meg és keresztelkedett meg. Serdülőkoromban engem is megragadtak ezek az igék. Hiszen fejlődéslélektanból is tudjuk, hogy mennyi töprengésen megy át a gyermek, az ifjú és öreg amiatt, amit a bennük levő bűn okoz. Tizennégy évesen jutottam el addig a pontig, hogy most már nem várok tovább, mert az Úr többször szólt és vár rám. Döntenem kellett! Az Úr Jézus megszabadított, és megpecsételtem a szabadulást és a vele való szövetséget bemerítéssel. Szolgálatot is adott, megbízott feladattal. Elhívott az ő szőlőskertjébe munkálkodni. Gyülekezeti munka, lélekmentés és lelkigondozás területen szolgálhattam. Majd lelkipásztori elhívást kaptam és végezhettem.

De dolgozom a társadalmi életben az emberek javára: jótékonyság, szociális munka, oktatás területén stb. Nemzetközi misszióba a Lepramisszió Magyarország által kapcsolódhattam be egy nagyobb missziós családba, egyben képviselve a magyarországi baptista közösségünket, egyházunkat is. Közben nyugdíjas vagyok, mert ez is természetes, hogy az emberi életünknek is vannak állomásai: születésünk után azonnal ott van a gyermekbemutatásunk, megáldásunk, az óvodáskor, iskolás és vasárnapi iskolás időszakunk, jó esetben megtérés, bemerítkezés, pályaválasztás, párválasztás és házasságkötés, majd családalapítás. Elhívás, szolgálat, karrier, szakmai tevékenység, sikeres kibontakozás mind egy-egy várakozás és beteljesedés. De lehetnek és vannak kudarcok is. Mint az első ember nagy kudarca, amikor elrontotta azt, ami addig jól működött. Minden sikert, de minden kudarcot is átölelő kar a kegyelem. Az Isten karja, aki felemel, ha süllyedek, alázatra int, ha nagyravágyó vagyok, védelmez, ha bántanak, és mindig tárva van, ha hozzáfutok örömömben vagy bánatomban. „Jézus karjába bizton hajtom fejem le én, Abban találom üdvöm, ha nyugszom hű szívén.” Hálával gondolok vissza a több mint hét évtizedre, kegyelmi időre, amit megéltem. Hálás vagyok családomért, három gyermekünkért és öt unokáért. Szűkebb és tágabb családomat a próbák ellenére is mindig szeretetével és szabadításával vette körül mennyei Atyánk. Szolgálhattuk együtt is az Úr Jézust, Mesterünket, aki most, még idős koromban is oktat, tanít igéjének mély titkaira. 1992-ig Pusztaújlakon, majd Aradon gyakoroltam a lelki közösséget. 1975-ben Nagyváradra kértük át a gyülekezeti tagságunkat feleségemmel, Piroskával, akivel 1974-ben kötöttünk házasságot. Itt szolgáltunk, majd teológiai felkészülésemet is elkezdhettem. 1991-ben, már a rendszerváltás után vágyat és elhívást kaptam a magyarországi missziómezőre. Következő évben kibontakoztatta az Úr a pontos területet, és családommal Kisvárdára költöztünk. Ebben a kis szórványkörzetben Istenünk újabb és újabb kegyelmi éveit tapasztaltuk meg. További tanulmányokat is végezhettem, miközben pásztoroltam a gyülekezetet. Kórházi szolgálat mellett pedagógus-bibliaórákat tartottam, gyermekmissziót végeztük gyermekeimmel, és többrétű missziót indítottunk el. Beiratkoztam az ausztriai TCM teológiai képzésre. Mindez csak a Szentlélek vezetése és pártfogása alatt jöhetett létre. 2001-ben másik gyülekezetbe hívott, küldött. A Két egyházi Baptista Gyülekezet és körzete lett lelki otthonunk és lelki munkamezőnk. Itt a lelkimunka kibővült helyi nemzetiségi, illetve a Körösvidéken élő román testvériséget szolgáló tevékenységgel. Többek között a média, evangéliumi cikkek megírása a nemzetiségi hetilapba. Romániai, erdélyi kapcsolatok által is gazdagodott közös szolgálatunk. Innen 2006 őszén Pilisre költöztünk az éppen beköltözhető új házunkba. 2007 elején a Csetényi Baptista Gyülekezet és a zirci közösség hívott meg lelkipásztoruknak, ahol négy éven át szolgáltunk. Közben még tanulmányokat folytattam a Baptista Teológiai Akadémián és a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés intézetében, ahol a lelkigondozás és családgondozás tudományában nyertem mélyebb ismereteket. A lelkipásztori munka mellett több szakaszban is vállaltam munkát családsegítő és gyermekjóléti szolgálatoknál. A gyülekezetplántáló programokban is részt vettem, vettünk feleségemmel, családommal. Mindezek ötvözete, közös összképe adta számomra a szolgálat örömét, amiért elsősorban mennyei Atyámnak, családomnak és gyülekezeteimnek vagyok hálás. De nem utolsósorban magyar hazámnak és népünknek, ahol a harminc évet tölthettük örömök és próbák között a gondviselő Isten testi-lelki ajándékaival élve. Nagy öröm volt mindig egy-egy szolgálati helyem után az érkező új szolgatárs beiktatása. Ezek között kiemelkedő jó érzés volt ez év nyarán Kisvárdán átélni a gyülekezet új lelkipásztorának beiktatását, aki szinte napi pontossággal 30 évre érkezett első magyarországi szolgálatunkra, ahol tíz évet töltöttünk a lelkimunkában. Ezeket csodaként éljük meg. Az is kegyelem, hogy nyugdíjasként adott az Úr egészséget, és szolgálhatok jelenleg is az ő szőlőjében. Mind kegyelem.

Mi is az én adventem fókusza? Elsősorban Krisztus visszavárása, az ő visszajövetelével üdvösségem dicső napjának felragyogása! Készülök hazamenni! Közben még végezni a mennyei gazdám által kijelölt hátralevő munkát. Várom korábbi magvetéseim gyümölcsét, imáink és közbenjáró könyörgéseink beteljesedését. Szeretnék családommal együtt megfelelni érkező Uram elvárásának! „Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál az úr, amikor megérkezik!” (Lk 12,43)

Hála az elmúlt sok-sok évért, a mostani harmincadikért is! Add, Úr Jézus, hogy találkozásunk öröm legyen!

Bódis László
nyugalmazott lelkipásztor
a Lepramisszió Magyarország elnöke

Karácsonyi üzenet Mennyit ér számunkra Isten ajándéka?

„Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért!” (2Kor 9,15)

Isten kimondhatatlan ajándéka Jézus Krisztus. Pontosabban az ő bocsánata, a Szentlélek pecsétje, ezáltal pedig az istenfiúság ajándéka. Pál apostol nagy lelkesedéssel számol be arról, hogy neki milyen sokat jelent az Úr Jézus Krisztus személye, Isten ajándéka: „Ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.” (Fil 3,7–8)

Milyen kár, hogy manapság embertársaink többsége nem ismeri és nem értékeli ennyire Isten ajándékát, akinek kisdedként való eljövetelére emlékezünk karácsony ünnepén! Pedig csak ez a mennyei Ajándék segíthet a jelenlegi és az örök boldogulás útjára. Sokaknál teljes érdektelenség és figyelmetlenség tapasztalható Isten szeretetteljes Ajándékával szemben. Hasonlóképpen ahhoz a hetvenes évek közepén történt családi karácsonyi ünnepünkhöz, amikor szüleimmel, nagyszüleimmel és hét testvéremmel együtt nagy örömmel készültünk a karácsony estére. Nagymamám nagy gondossággal készítette a feldíszített fa alá az unokáinak szánt drága, csillogó ajándékokat, és a karácsonyfa mellé ülve mosolyogva várta az unokák érkezését, az ünnepi ajándékozás pillanatát. De hiába várt ránk, mert egy váratlan esemény teljes érdektelenségbe sodorta részünkről a nagymama szeretetét, ajándékait. Rendszerint az ünnepi előkészület utolsó fázisa az volt, hogy bátyáim behozták a fáskamrából az ünnepi szőnyeget, amelyet a folyosó jellegű előszobában leterítettek. Ám ekkor jött a meglepetés! A szőnyeg közepéből ugyanis egy szürke kisegér futott sietve a szekrény alá, nem kis riadalmat keltve. Nővéreim és édesanyám bemenekültek egy szobába, és onnan buzdítottak bennünket, hogy fogjuk meg minél előbb az egeret. Édesapám irányítása és felügyelete mellett mi – a hat fiútestvér – izgatottan fogtunk hozzá az egérvadászathoz.

A három kisebb testvér volt a „hajtó”. Egy méteres tetőlécdarabbal döfködtük az ágy és a szekrény alját az egér „megugrasztása” érdekében, a három bátyám pedig szintén a maguk tetőlécdarabjával ugrásra készen várták a megzavart, felbukkanó egeret, hogy elkapják. Csak a nagymamánk ült szomorúan az ajándékai mellett azon bánkódva, hogy ezek a szegény gyermekek hogy lehetnek olyan balgák, hogy többre becsülik az egeret és a tetőlécet, mint az ő nagy gonddal és szeretettel készített ajándékát!

Sajnos ma sincs másként a karácsonyi Ajándékkal. Az emberek többsége vidáman vagy kényszerűségből, földre szegezett tekintettel inkább „egerészik”, vagyis elfoglalja magát minden mással, csak mennyei Édesatyánk „kimondhatatlan Ajándékával” nem törődik – a maga vesztére. Pedig nyugodtan „kárnak és szemétnek” ítélhetne mindent a földre szállt Szabadító, Jézus Krisztus ismeretének páratlan nagyságáért. Mert vele és általa minden szükségest megnyerhet az ember, nélküle viszont mindent elveszíthet! A megváltó Jézusban Isten bocsánata vált elérhetővé a bűnbánó ember számára. És erre a bocsánatra van a legnagyobb szükségünk, mert az Istenben lévő tökéletes, önzetlen szeretethez képest „mindenki vétkezett, és szűkölködik Isten dicsősége nélkül” (Róm 3,23). De: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” (1Jn 1,9) E megtérő magatartást követően pedig kiárad Isten Szentlelke, és elpecsételi, azaz betölti az embert, amiképpen megmondatott, hogy a Szentlélek által „el vagytok pecsételve a megváltás napjára” (Ef 4,30). „Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2Tim 1,7) Mindezek után következik, hogy Isten ajándéka, Jézus Krisztus szenvedése, halála, engesztelő áldozata, feltámadása, győzelme által a „törvény alatt lévőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk… ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is” (Gal 4,5). Márpedig: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,31–32)

Ne feledjük: a mennyei Ajándék annyira értékes számunkra, amennyire törődünk vele!