„Csendes éj…”, avagy egy kis szünet a gyűlöletben?

1914 karácsonyán a nyugati harctér nyirkos, véres sárral borított lövészárkaiban megtörtént a Csoda! Igen, így nagy kezdőbetűvel írva, mert ha valami megérdemli az ilyen kiemelést, akkor az említett esemény egészen biztosan. Merthogy a fegyverszünet csendjében brit és német katonák találkoztak a senkiföldjén, ajándékok cseréltek gazdát, fényképek készültek, és képzeljék: még focizni is kedvük támadt.

Valaki ezt így foglalta össze: „ez volt a Nagy Háború legfurcsább, a karácsony kegyelme által szült pillanata.” A Time magazin az esemény 100. évfordulóján a tűzszünetet „alkalminak, véletlenszerűnek és hivatalosan abszolút jogosulatlannak” minősítette. A több mint százezer katona viszont, aki részt vett benne, azt hiszem, másként gondolta mindezt…

Bevallom, az utóbbi néhány évtizedben naiv voltam, mert úgy gondoltam (vagy inkább csak ostobán reméltem), hogy végre a történelem lapjain meg a tőlem távoli, egymással folyton kakaskodó nemzetek háborúiról szóló híradásokon kívül nem kell már itt, Európa kellős közepén fegyvercsörgéstől rettegni. Persze miért hittem, nem is tudom! Hiszen a háború soha nem ott kezdődik, ahol azt várják, nem is ott, ahol lánctalpak marnak kígyózó nyomokat a földbe. Egészen máshol, mélyebben. És íme, most ismét háborús karácsonyra készülünk.

Igen, talán ebben az egészben ez a legdermesztőbb, hogy nem visszaemlékezni kell valamire, ami már megtörtént, hanem készülni arra, ami nem normális, amire nincs felmentés. Hallani a háború híreit, naponta többször, viselni a ránk zúduló következmények sokaságát, és közben komolyan venni a felnőtt Jézus szavát: Ne rémülj meg! Mert úgy gondolom, ezen a karácsonyon valamivel nehezebb lesz a „kisjézus” jászolban szendergő, egészséges babaszagú alakján merengeni; viszont talán könnyebb, de mindenképpen szükségesebb lesz, hogy belekapaszkodjunk Valakibe, aki az Úristen értünk földig hajolt szeretete. „Csendes éj…” – lehet, megunták ott, ahol már annyi földi, emberi gyarlóságunkból, bűnünkből, önfejűségünkből, önpusztításunkból, istenkedésünkből elegük lett, hogy pontosan azt akarjuk évről évre eljátszani, ami a fenti címben szerepel: szusszanni egyet a nagy rohanásban, tülekedésben vagy bármiben, amire rámegy az életünk. Persze tudom én, hogy fejlett logikával és nyelvérzékkel mindent át tudunk fogalmazni: a rohanásunk, fáradtságunk, fásultságunk, közömbösségünk, idegességünk, kiégésünk stb. a karrierépítés, a gyerekeink jövője, a megélhetés, a biztonság, a szolgálat háttérsztorija. És azt gondoljuk: így már érthető! Pedig nem! Ady Endre a Sirasson meg című versében így zokog fel:

Nem adok, nem hajtok semmit a világra, Bolond célok után rohanok zihálva… Eladtam már magam, nem magamnak élek, Nyugalmat, pihenést már nem is remélek, Lelkem lett a küzdés, szivem lett az álmom, Szivemet keresem, amíg megtalálom… Ezen a karácsonyon mérlegre kerül az életünk, és másként lesz csendes az éj. Persze eljátszhatjuk ez évben is a megszokott, megkövetelt szerepeket, nem is rója fel senki, mert hát karácsony van, ugyebár… csak azért óvatosan mégis megkérdezném: megéri-e? Egyáltalában: lehet másként, mint megszoktuk? Talán igen! Először is, nem hiszem, hogy egy ilyen világban diktálhat már nekünk a hagyomány, a konvenció, az elfogadott normák sokasága. Lehetne ez az ünnepünk a „szent szülepár” virrasztásában való részvételünk? Lehetne most egy csendes, imádkozó, amit kell: megvalló, egymással őszintén beszélő, megbocsátó, feloldozó, elengedő karácsonyunk? Lehetne a szeretetről keveset beszélő, közhelyektől mentes, kezet megfogó, átölelő, rossz szomszédra rámosolygó, kibírhatatlan rokont asztalunkhoz invitáló, régimódin boldog-boldogtalant áldást hozón „megkántáló” szentesténk? Lehetne, hogy azok, akik félve mennek haza, mert félnek már egymás közelségétől, az intimitás, a bizalmi szint bármely formájától, most otthonra találnának odahaza? Miért kellene, hogy az ünnep (bármelyik) csak egy menekülés, pár napos fellélegzés legyen, és aztán jöjjön újra a valóság?! Egy graffitin a következő olvasható: „Menj a templomba most! Kerüld el a karácsonyi tolongást!” Miért nem lehet a „karácsonyi rege” a valóság? Valóság a dátumtól függetlenül, akár ebben a pillanatban! Azért, mert a realitás, a logika, a többség mást mond, mást követel? „De jó volna mindent, mindent elfeledni…” Az összes rosszat, az adottat és kapottat is, az összes eddig tett jóval együtt, hogy ne legyen végre teher rajtunk.

A háborúk bennünk születnek.

Mert azt hisszük, igazunk van. Hogy nekünk van igazunk! Az első lövészárkot mi ássuk magunk számára, amelyben megbúvunk, elbújunk, és fegyvert kovácsolunk a másik ellen. Az első halott pedig mindig az igazság… Egymásnak feszülünk, megszentelt, megáldott kapcsolatokból kötélhúzást csinálunk; nem elég még belőle?! Béke, szeretet, megbecsülés: hiteltelen szavakká roskadtak, pedig ezek erős oszlopai lehetnének az életünknek. Háború dúl bennünk, és így akarunk mások békéjéért imádkozni?

Gáncs Péter evangélikus püspök mondta: „A karácsony nem emberi találmány. A karácsony Isten meglepetése.” Tudjuk, merjük, akarjuk így fogadni?

Beke László