„És lőn, hogy mikor elmentek az angyalok őtőlök a mennybe, mondának a pásztoremberek egymásnak: Menjünk el mind Bethlehemig, és lássuk meg e dolgot, amelyet az Úr megjelentett nékünk. Elmenének azért sietséggel, és megtalálák Máriát és Józsefet, és a kis gyermeket, ki a jászolban fekszik vala. És ezt látván, elhirdeték, ami nékik a gyermek felől mondatott vala. És mindenek, akik hallák, elcsodálkozának azokon, amiket a pásztorok nékik mondottak. Mária pedig mindez igéket megtartja, és szívében forgatja vala. A pásztorok pedig visszatérének, dicsőítvén és dicsérvén az Istent mindazok felől, amiket hallottak és láttak, amint nékik megmondatott.” (Lk 2,15–20)
Miután mi is meggyőződtünk róla, immár nemcsak úgy, mint a pásztorok, hogy mit tett értünk Isten az ő „testté lett” (Jn 1,14) Igéje által nemcsak Betlehemben, nézzük meg, hogy nekünk mit kell tennünk az Igéért! Ha ő eljött Jézusban e földre értünk, menjünk el mi is érte, legalább emberi értelmünk határáig, az ő születéséig, hogy általa mi is megszülessünk a Lélek által, hiszen ő is azáltal született emberré, második Ádámmá (1Kor 15,4), hogy jóvátegye, amit az első Ádám elrontott, s mi már csak ezt az elrontott életet tudtuk és tudjuk örökölni tőle (Róm 5,14; 1Pt 1,18–19). Addig, amíg az ige, az örömhír szól, könnyű lélekben ott lennünk, addig könnyű eszünkben tartanunk, beleélnünk magunkat a betlehemi eseményekbe is. Talán még abba is, hogy bennem is meg kell születnie Jézusnak, hogy éljek többé ne én, hanem éljen bennem a Krisztus (Gal 2,20). Mert elméletileg tudom, hogy „Míg Jézus él bennem, Míg erejét érzem, Fut tőlem gond és félelem, És örvend a lelkem”. De már kifelé menet az imaházból elfelejtjük, miről szólt az üzenet, elfelejtjük, mit kell tennünk az üzenet hatására. Mit kell tennünk a feledés ellen? Mit tettek a betlehemi pásztorok? Ezt olvastuk: „mondának egymásnak”.
Nem elég, ha csak Isten követei – és követői – szólják az örömhírt. Ha egy-egy igehirdetés után egész másról beszélnek a hallgatók, ez azt jelenti, hogy nincs visszhangja szívükben az igének. A pásztorok szívében volt visszhangja.
Egymásnak is mondanunk kell az igét. Igen, már odajutottunk, hogy egymásnak is mondanunk kell: „Menjünk el…!” „Menjünk el” arra a helyre, ahol Jézus megszületett, s ahol a mi számunkra is megszülethet! S ha már itt vagyunk, akkor máskor is jöjjünk el erre a helyre, ahol találkozhatunk Jézussal. „Menjünk el” és jöjjünk el! Jeruzsálem hegyen épített város, ahol már csak iszonyú nagy kövekből rakott fal maradt a régi templomból, s azóta is odajárnak a zsidók a világ minden tájáról siratni a Jézus jövendölése szerinti lerombolt templomot. Ezért nevezik még ma is „siratófalnak”. Amikor 1989-ben egy főleg kisegyházi csoporttal ott jártam, a tel-avivi repülőtérről egy kb. 70 km hosszú meredek úton kellett a bennünket szállító busznak felmennie Jeruzsálembe. Ezért szerepel a Bibliában mindig így: felmenni Jeruzsálembe. Erre alapozódik régi-régi karénekünk biztató vallomása: „Örvendtem, mikor mondták nekem: Menjünk fel az Úrnak szent házába!”
Vajon igaz vallomás lenne mindnyájunk szívén és száján, hogy örömmel vesszük a templomba vagy ahogy Jézus nevezte, „az imádság házába” (Mt 21,13), azaz az imaházba való menetelt vagy jövetelt?
Akkor ott Betlehemnek mondták azt a helyet, mely nemsokára mind a pásztorok, mind a napkeleti bölcsek számára az imádat, az imádság házává, röviden: imaházzá lett, ahol találkozni lehet Jézussal. „Menjünk el” az imaházba! Menjünk el, jöjjünk el ne csak karácsonykor, ne csak valamilyen nagy ünnepre vagy ünnepélyre, mert nemcsak akkor lehet találkozni Jézussal, hanem mindenkor. Nincs szó arról a Bibliában, hogy ünnep volt, amikor a pásztorok Betlehembe mentek. De azóta ünneppé, az egész keresztény világ ünnepévé lett az a menetel. Azóta lett, s attól kezdve lesz igazán ünneppé a te számodra is, kedves olvasó, amikor találkozol Jézussal.
„Menjünk el…!”
Igen ám, ennyi igei bátorítás, biztatás, buzdítás után tényleg el kéne, legalábbis illene elmennünk, de ez áldozatot jelent: valamit vagy valakit ott kell hagynunk, el kell hagynunk – legalábbis egy időre, és ez valamilyen veszteséget vonz maga után, s „az idő pénz” a közismert szólás szerint, ahogyan az is közismert mondás, hogy mindenki a piacról, a piacból él. Az áldozat azonban nem minden esetben jelent veszteséget. A legnagyobb veszteség, ha valaki az életét veszíti el. De amit elveszített az ember, azt meg is találhatja, sőt lehet az elveszített életnél még jobbat találni, olyat, amelyik elveszíthetetlen. A nagy apostol így vall erről a Bibliában: „akár életben maradok, akár meghalok… nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1,20–21)
Egy legtöbbünk által ismert hívő ember pedig a megtérése után két évre – tehát amikor már kipróbálta – ezt írta: „Csak nyerek, míg Őt hallgatom, És bűnömet veszítem. Ó, de áldott ez alkalom, S megnyerve benne minden!” Betlehemben „a pásztoremberek”, az akkori munkásemberek mint közösség is foglalkoznak az elhangzott igével, és ilyen egységes célt fogalmaznak meg a gyakorlati életre vonatkozóan: „Menjünk el…!” A hallott igéből elhatározás születik az egész közösség számára. Ne csak hallgassuk, ne csak beszéljünk róla, hanem cselekedjünk is szerinte, érte (Jak 1,22)!
Bennünk születnek-e elhatározások az evangélium hallgatása, meghallgatása közben, illetve után arra vonatkozóan, hogy mit fogunk cselekedni? Van-e a hallott igének bennünk cselekvésre késztető hatása? Ha nincs, miért nincs? Talán azért, mert nem látunk mást is mozdulni? Ha senki sem mozdul, akkor én sem. Mások sem veszik komolyan ezt a találkozást. A pásztorok mindnyájan mozdulnak, mikor mondják – szinte kórusban: „Menjünk el mind…!” Ez azt jelenti, hogy nemcsak egyesekben, némelyekben születik elhatározás az ige hatására, hanem az egész közösség egy véleményen van az ige felől. Támogatják egymást a cselekvésben! Ha a gyülekezetben egyedül akar valaki valamit megvalósítani, egyedül nem is nagyon képes, még akkor sem, ha éppen a legfontosabbról, az újjászületésről van szó. Vajon el tud-e indulni valaki Betlehem felé, Krisztus felé, ha mindenkitől mást lát? Ha mások ellentétes tettei elgáncsolják? De ha mindenki elindul, akkor a gyengébbeket is magával ragadja.
Aki el akar és el tud indulni, erősnek számít a gyülekezetben, de annak tartozása van azok felé, akik nem akarnak vagy nem tudnak elindulni: „Mi erősek pedig tartozunk azzal – írja elő az apostol, mert ez előírás –, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk. Mindegyikünk a felebarátjának kedvezzen, mégpedig annak javára, épülésére!” (Róm 15,1–2) „Menjünk el mind Betlehemig!”
Ez a „mind” jelentse számunkra azt is, hogy „egészen”, „mindvégig”, ne elégedjünk meg azzal, hogy mások mondják, legyen a hitünk meggyőződéssé (Zsid 11,1); Krisztushoz közeledve ne álljunk meg félúton, ne legyünk „félutas” keresztények, és ne elégedjünk meg félinformációkkal! Például azzal, hogy véletlenül épp Betlehemben született meg. Isten világában nincsenek véletlenek, mert „a világ, a világmindenség túl kicsiny ahhoz, hogy Isten is meg a véletlen is elférjen benne” (Gyökössy). Csak Isten tudja – de ő tudja –, hogy miért éppen Betlehemben kellett megszületnie, és nem Kapernaumban vagy Tibériásban, hiszen már 800 évvel a születése előtt megjövendöltette prófétájával, Mikeással. És ez köztudott volt az akkori vallási elit előtt: „Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt. Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet. Összehívatta a nép valamennyi főpapját és írástudóját, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak. Azok ezt mondták neki: A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta: »Te pedig, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legjelentéktelenebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izraelt.«” (Mt 2,1–6) A próféciák beteljesedése Istennek és az ő szavának, a Bibliának a szavahihetőségét, hitelességét bizonyítja. A beteljesedett próféciák, jövendölések pedig eszközei az emberek hitre jutásának (vö. Róm 10,17).
A „Menjünk el mind Bethlehemig” jelentse továbbá azt is, hogy mindnyájan menjünk el, ne maradjon el és ne maradjon le senki a Krisztussal való találkozás lehetőségének útján! Tartsunk össze, biztassuk, segítsük egymást ebben! Először is személyes példánkkal.
Meddig megyünk el a hallott, hallgatott ige megcselekvésében? Gondoljuk át azt is, hogy végül is miért született meg, miért lett emberré az Isten! Azért, hogy meg tudjon halni, hogy emberi testben elkövetett bűneink miatt emberi testben szenvedje el a büntetést, a legnagyobb büntetést, a halálbüntetést. De ez karácsonnyal kezdődött, az ő emberré születésével. Ezért kell a vele való foglalkozásunkat nekünk is az ő születésével kezdenünk. Odáig kell visszamennünk először is az időben, ameddig a pásztorok elmentek. Meddig? Betlehemig.
Mert aki nem jut el Betlehemig, az nem fog eljutni a Golgotáig, a megváltásig.
