A Biblia lapjainak legvége, a János apostol által írt Jelenések könyve ezekkel a rövid mondatokkal fejeződik be: „Bizony, hamar eljövök. Ámen. Jöjj, Uram Jézus!” De jó lenne János apostol szájából hallani ezt a mondatot: Jöjj, Uram Jézus! Amikor ő maga hangosan újraolvasta a leírt mondatait, vajon hogyan mondhatta ezt: Jöjj, Uram Jézus! Ő, ki annyi megpróbáltatást kibírt, és akinek maga Jézus Krisztus jelent meg látomásban, biztosan tudott jól várakozni. Mert a jól várakozás a jelenbe hozza az érkezőt!

Ady Endre Ki várni tud (Küldöm, ki érti.) című versével sokszor erősítem magam. 

Tartsd magad,
Sors, Élet és Idő szabad
S ki várni érez, várni tud.

Várni tud,
Kinek ön-énje nem hazug
S nem hord össze hetet s havat.

Tartsd magad,
Mert most az a leggazdagabb,
Ki várni érez, várni tud.

Advent heteiben mindannyian Jézus születésének megünneplésére készülődünk, hogy minél teljesebben felfoghassuk és átélhessük idén is azt a csodát, hogy Isten emberré lett értünk. Mert ez a csoda a legvalóságosabb történet, hiszen egész emberi történelmünkre és saját életünkre is megváltó hatással van.

Az adventi időszak a negyedik században először a vízkeresztkor tartott felnőttkeresztelést előkészítő négy hét volt. Az ötödik századtól a karácsony jelentősebb ünneppé vált, és attól kezdve kötődik az adventi időszak Jézus földre érkezéséhez, betlehemi születéséhez.

Ismert, hogy az advent szó jelentése: eljövetel. Eredendően adventus Domini, az Úr eljövetele. Mennyire magától értetődő, hogy míg az Úr oldalán az eljövetel hangsúlyos, a mi oldalunkon az eljövendőt hívó várakozás.

Advent nagy kérdése: Hogyan kell jól várakozni Jézusra? Hogyan tanulhatjuk azt a fajta várakozást, amely nem mozdulatlan semmittevés? Mert az advent a jól várakozás lelkigyakorlata.

Kisiskolás koromban a nyarakat a nagyszüleimnél töltöttem, akik gazdálkodók voltak. Hetente kétszer vonattal utaztak Pestre terményeiket eladni. A piaci napokon percenként rohantam a kerítéshez, hogy meglessem, jön-e már a nagyapám az üres tragaccsal hazafelé. Szinte mindig hozott valamit: kakaós csigát, buktát, fánkot. De nem ezért vártam. Egyszerűen azért, mert nagyon szerettem a nagyapámat, nagyon szerettem vele az állatokat etetni, a szőlőt horolni, a lovat felszerszámozni, a fákat locsolni, ebédidőben mellé heveredni a földre… Mai fejemmel már tudom, hogy amikor még nem ért haza, már akkor is vele voltam és ő velem volt. Ezért voltam boldog a kerítésen őt várva.

Aro Helakoski finn költő versének utolsó sora figyelmeztet a nyitottság fontosságára is: „…csak ki vár, annak ajtaja nyitott.”

Jézus Krisztussal is így vagyunk. Hívő emberként napról napra tanuljuk, hogyan várjunk Jézus Urunkra a kérdéseink között, a feladataink sorában, a találkozásainkkor, az ünnepre készülődésünkben, a vendéglátásban. A jól várakozás feltétele, hogy míg kívül várjuk őt, belül már velünk kell hogy legyen. Mert csak ez szüli meg azt a várni tudást, amely egyszerűen türelmes, míg kívül is megérkezik ő.

Egyedül ez a fajta várakozás képes teljesen valóságossá tenni számunkra az eseményeket, de az embereket is. A várakozás nélküli beteljesedések és találkozások csupán a dolgok felületét érintik. Az igazi várakozás csodát tesz: a jelenbe hozzuk azt, aki még nincs itt. De erre csak akkor vagyunk képesek, ha ő már a miénk. Ahogy a megváltó Jézus Krisztusban való hit egyben az ő befogadása is.

Simone Weil, a Krisztus-hívővé lett filozófusnő bátorít okosan: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” Aki a miénk!

Ugye milyen jó kapni ilyen üzenetet szeretett családtagunktól: „Igen, hamarosan jövök!” Mert a várakozás már maga az eljött megérkező.

A Biblia utolsó lapján Jézus Krisztus is ezt üzeni: „Bizony, hamar eljövök.” Válaszoljunk neki együtt várakozó örömmel, hívó szeretettel: „Jöjj, Uram Jézus!”

^{Photo by Michal B. on unsplash}

Az advent, az Úrjövet ideje különösképpen eszünkbe juttatja, hogy az ember élete szüntelen várakozás.

– Bárcsak felnőtt lehetnék már! – szól a gyermek. Az ifjú párja után sóhajt, a felnőtt szorgos élete gyümölcseként remél magának létbizonytalanságtól nem fenyegetett, szép öregséget. Mindenki küzd valamiért, reménykedik valamiben. Mindez az Édenét elvesztett ember szenvedéstől és haláltól való szabadulásvágyának eltorzult visszatükröződése. Atyánk jól tudja ezt, nem is maradt tétlen. Két évezreddel ezelőtt, az idők teljességében elküldte egyszülött Fiát. Minden várakozások egyetlen betöltőjeként érkezett meg ő, a testté lett Ige, és amerre csak járt, ezernyi megbékélt ember bizonyságtétele hirdette: várakozása végre-valahára betelt.

Volt azonban valaki, Bemerítő János, az útkészítő próféta – talán a legtisztább szívű várakozó –, aki alighogy megkapta, már el is vesztette a beteljesültség örömét. Kételyektől marcangolva, küldetésébe vetett bizalmában megrendülve őrlődött Macherusz várának tömlöcében, ahová az élvhajhász Heródes király záratta be őt, minthogy nem viselhette el házasságtörése prófétai leleplezését. János a nyirkos falak közé rekesztve már csak álomnak vélhette a csodás pillanatot, amikor Szentlélektől megvilágosítva elsőként mutatott rá a názáreti Jézusra: „Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!” (Jn 1,29)

„Közel van! Itt van már!” – hirdette akkor hittel az őt odaadással hallgató Messiás-váró tömegnek, de most szorongva mérlegeli: „Magam is megcsalódva megcsaltam volna őket, szabadítóként mutatva be azt, aki talán mégsem az? Különben miért tűri el, hogy itt senyvedjek a tivornyázó, álnok Heródes foglyaként? Miért nem ragad ki innen engem, aki mindig feddhetetlenségre törekedve szolgáltam az Örökkévalót? Miért?”

Már végképp elgyötörten János Jézushoz küldte kínzó kérdésével néhány tanítványát: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3)

Ismerős kérdés. Hányszor meggyötört már minket is. Pedig megízleltük az Úr Jézussal való találkozás nagy örömét, amikor érte mindent félrevetve elfogadhattuk őt várakozásunk betöltőjének. Akkor ő lett nekünk a teljesség, a minden. Olykor azonban, talán éppen most is, eluralkodik rajtunk a bizonytalanság. Egyszer már világos látásunk elhomályosul. A Megváltóval való közösségünkből elillant az öröm, s úgy véljük, másra, jobbra van szükségünk. Nem érezzük többé valóságnak őt, imánk a választalan semmiben hal el. Elesett állapotunkban mi már nem azt kérdezzük: „Te vagy-e az?” Kísértésünk mélyebb: „Vagy-e, létezel-e egyáltalán?”

Szörnyű e kétely, mely vigasztalan sötétségbe és a reménytelenség mélységébe ránt. Ám Krisztusát elvesztett életünk céltalanságát most sem orvosolhatja senki más, csak ő, akit elvesztettünk. Küldjük el mi is követként Jézus Krisztushoz összetört szívünk kételyekkel elegyített, segélykérő fohászát! Mindezt bízvást tehetjük, mert Megváltónk ma is így hívogat: „Jöjjetek énhozzám… és megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28) Elveszett örömünk romjai felett bánkódva figyeljünk a szelíd szóra! Törekedjünk újra vissza hozzá, a szomjúságoltó forráshoz, vissza az oltalmazó, meleg fészekhez, amelyből kiestünk!

Ő nem nézi, hogy ki az, aki meghanyatlott: Bemerítő János vagy a kőszikla Péter, vagy éppen te, a mai tanítvány. Ő személyválogatás nélkül vigasztal és gyógyít meg most is minden esendő embert. Megerősít minket. Nem lenyűgöző látomással vagy égi szózattal, hanem a bennünket körülvevő hétköznapi csodák Istenre utaló bizonyságtételével. A számunkra ismét életteljessé vált Ige szavával és a Szentlélek szívünkben újból teljhatalommal érvényesülő sugallatával. Amilyen egyszerű, egyúttal épp oly meggyőző is mindez. Hatására egyszerre értelmetlenné válik és szertefoszlik előbbi kétkedésünk és csüggedésünk.

Csak nála teljes és boldog az életünk. Csak vele telhetünk meg úgy, hogy mást már nem kívánunk. Mert ő az, akit mindig is vártunk, s aki meg is érkezett, nemcsak világunkba, hanem el egészen hozzánk, és nemcsak tegnap, hanem most is újra érkezik. Ezért nem keresünk és nem várunk többé senki mást, mert rajta kívül nem adatott senki, aki által üdvözülhetnénk.

Nincs, nincs senki más!

^{Photo by Laura Nyhuis on Unsplash}