Mélyen megérintette a zenetörténet legnagyobb protestáns zeneszerzőjét Jézus kereszthalála. Johann Sebastian Bach a feljegyzések szerint könnyek között írta Krisztus szenvedéstörténetének oratóriumát, a János-passiót – tudjuk meg Oláh Gábor karnagytól, aki legalább húsz alkalommal vezényelte már a művet. Kétezer éves zenetörténetünk különleges vívmánya a bibliai elbeszélés dramatikus feldolgozásának zenei nyelven való előadása, amely minden időben megrendítő hatással bír.
Ennek oka nemcsak a legnagyobb barokk műfajteremtő, Johann Sebastian Bach két, teljes egészében fennmaradt passiójának matematikailag szerkesztett összetettsége, zeneszerzői zsenialitása, hanem a művész sajgón mély hitéből és alázatából fakadó rejtett üzenetek kibontakozásának, felismerésének katartikus hatása is, ha csak néhány elemzési szempontot vizsgálunk.
Március 23-án a Magyarországi Baptista Egyház Központi Ének- és Zenekara, valamint szólisták előadásában hangzott el a remekmű a kelenföldi református templomban Oláh Gábor vezényletével.
Az elemzés nem célunk, az a kutatók kiváltsága. Nekünk, akik ott voltunk Kelenföldön a János-passió előadásán, ajándékul jutott az előjog, hogy befogadóként vagy előadóként átélhettük és beszélgethetünk a szenvedéstörténetről a leghűségesebb és talán a legbölcsebb apostol, János evangéliumán keresztül. Oláh Gábor karnagy legalább hússzor vezényelte már a Magyarországi Baptista Egyház Központi Ének- és Zenekarának Johann Sebastian Bach rendkívüli művét, talán éppen ezért nincs kétsége afelől, hogy húsvétkor mindenkinek szüksége lehet arra a drámai mondanivalóra és vigasztaló feloldozásra, amit a zeneszerző tár elénk.
Visszaemlékezése szerint gyerekkorában ritkán mutattak be passiót protestáns gyülekezetekben. Lelkész édesapja révén hétéves kora óta részt vett a gyülekezeti zenei életben, hiszen hegedülni kezdett, majd a Magyar Rádió Gyermekkarában énekelt, később zongorán is megtanult játszani, és egészen fiatalon már karnagyként vezette gyülekezetének kórusát. A passió műfajával a Magyar Rádió Énekkarának tagjaként találkozott először a nyolcvanas években. Első János-passió-előadását amíg él, nem felejti el. – Johann Sebastian Bach a reformáció nagy gyümölcse volt száz évvel a wittenbergi események után. Végtelen alázata a lipcsei Tamás- és Miklós-templom kántoraként abban is megnyilvánult, hogy közössége számára minden korált megharmonizált és beépítette azokat darabjaiba, természetesen a saját nyelvükön – hangsúlyozta a karnagy.
Oláh Gábor elkötelezett protestánsként úttörője a passiók magyar nyelvű előadásának, kicsit sajnálja is, hogy a művek leginkább eredeti nyelven, németül szólalnak meg manapság. Rátalált az 1800-as évek végén alkotó Lichtenberg Emil magyar szövegére, amit kis igazításokkal át tudtak ültetni Bach művére, amiért a hallgatóság nagyon hálás. A zenei passiók műfaji vívmánya, hogy három idősíkban mesélik el a szenvedéstörténetet: az egyik és legfontosabb idősík a történeti kor, amit az evangélista és a kórus tolmácsol, a második idősík a jelenkor, a mindenkori hallgatóság kora, a harmadik pedig teljesen független minden kortól. Ezért is fontos Oláh Gábor szerint az anyanyelvi megszólaltatás. Mint meséli, Bach rézlemezekre karcolta műveit, ezekből készültek a kották nyomatai. A komponista egyszer otthon ült és dolgozott a János-passión, amikor felesége a konyhából kiszólt, hogy jöjjön ebédelni, mert elkészült az ebéd. Kétszer, háromszor is szólította, de Bach nem válaszolt. A szobába érve lehajtott fejjel pillantotta meg férjét, aki könnyek között csak ennyit mondott: „Képzeld, meghalt!”
Egy előadáshoz nem lehet széljegyzeteket írni, de a karnagy számára az egyik legdöbbenetesebb mozzanata János evangéliumának, amire Bach is rájött, hogy egy egyszerű hívőkből, papokból, írástudókból álló tömeg mindenáron, elvakultan ki akarta végeztetni Jézust, és ezért mindent elkövettek. – Pilátus, a pogány – nem találok jobb szót –, idegen országból jött katonatiszt pedig megremegett ettől – jegyzi meg Oláh Gábor. – Vagy csak a felelősséget akarta elkerülni – vetem közbe. – Nem, neki nem volt mitől félnie. „Nekünk nincs királyunk, csak a császár” – harsogta a nép, az a zsidó nép, amely megvetette a fölötte uralkodó császárt. Mondtam is a kórusnak, hogy itt nem szépen kell énekelni, hanem acsarkodva, indulatosan – hívja fel a figyelmet.
A lipcsei Szent Miklós-templom közönsége nemcsak értette, hanem lényegében fejből tudta a passió szövegét, így elképzelhetjük, milyen elementáris erővel hathatott az a hallgatóira. Oláh Gábor nemcsak azért választotta a magyar nyelvű előadást, hogy értse a kelenföldi református templom közönsége a művet, hanem hogy maga is részese legyen a passiónak. A virágvasárnapi koncerten ugyanúgy, ahogy Bach templomában, együtt énekelte a gyülekezet a korálokat a kórussal, és ez megrendítő élmény volt mindenki számára. Minden padsorban ott voltak a fénymásolt kották, és zengett a templom. Oláh Gábor vezényelt már Angliában tizenkétezer fős tömeget is, és mint mondja: az ember tudja, hogy milyen mozdulattal lehet irányítani az éneklőket. – Az Ige, ha kibocsáttatik, az nem tér vissza üresen. Másfél óráig evangéliumi részletek szóltak. Ez önmagában egy komoly bizonyságtétel, evangelizáció. Sokan voltak a különböző gyülekezetekből, de nagyon sok kívülről érkező is volt. A végén mindenki megsemmisült – idézi fel az előadás katarzisát a karnagy.
A passiókban mindig Jézusé a mély, nyugodt basszus szólam. Pilátus szinte a kukorékoló kakas hangján, baritonként szólal meg, míg az evangélista kellemes tenor hangszínen beszél hozzánk. – És ez is tudatos, zseniális üzenet Bach zenéjében. Mint az, hogy a Máté-passióban Jézus mély recitativója felett a vonósok festenek fényes glóriát – idézi fel egykori egyetemi tanára elemzését Oláh Gábor.
János tanítványát nagyon szerette Jézus. Annak ellenére hirdette hitét egész életén át, hogy sejthette, rá is kivégzés vár, mint a többi apostolra. – Bach mély hite Jánoséhoz mérhető – állítja a karnagy. Ezért is csodálatos az a reményteli befejezés, amit választ a zárókorállal, feloldva a gyászt és a bánatot. Ha ezek az értelmezések eljutnak az éneklőkhöz és a hangszeresekhez, akkor sallangok nélkül, tisztán a szerzői akarat szerint érvényesülhet a mű.
Az, hogy a koronavírus-járvány idején a kórus nemhogy megrogyott, de azt követően létszámában megerősödve, fiatalokkal kibővülve énekli többéves kihagyással újra a János-passiót, szintén megerősíti Oláh Gábor elhivatottságát a gyülekezeti szolgálatban. Pedig akkor sem előadásuk nem volt, sem próbálni nem tudtak. – Nem kis teher lett volna vállalni azt, hogy ha valaki elmegy énekelni, megbetegedhet, sőt meg is halhat. Már-már sirattam az együttest. A járvány után az addig negyvenfős létszám azonban hatvanra nőtt. Miután ezt megtapasztaltam, már szóba sem jöhetett, hogy nem csinálom tovább. Folytatni kell mindhalálig, az utolsó leheletig – vallja meg.
A Magyarországi Baptista Egyház Központi Ének- és Zenekarának ez volt a huszonötödik szereplése a Kelenföldi Barokk Esték című sorozatban március 23-án.
Az esemény előadói voltak: Subedi Anna (szoprán), Huszár Anita (alt), Szerekován János (evangélista), Sárosi Károly (Jézus), Rezsnyák Róbert (Pilátus), Alföldy-Boruss Csilla, Oláh Miklós és Tóka Ágoston (continuó).
