Az úrvacsora mint asztalközösség

„És amikor asztalhoz telepedett velük – ti. az emmausi tanítványokkal –, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta.” (Lk 24,30)

A legbensőségesebb közösséget, az asztalközösséget is vállalta Megváltónk a tanítványaival, sőt, leendő tanítványaival: a bűnösökkel és a vámszedőkkel is. Noha az úrvacsora már a kiválasztottak zárt közössége vele, de valahányszor ő jelen van bármilyen asztalnál, és szóhoz jut, az egy kicsit úrvacsorává lehet, hisz minden étkezésnél maga az Úr a tulajdonképpeni vendéglátó.

Korinthusban épp az volt a probléma, hogy az úrvacsora előtti szeretetvendégségben olyan szeretetlenség uralkodott, hogy épp az Úr nem lehetett jelen, s így nem is juthatott szóhoz. Továbbá mindenki a maga vendége volt, nem az Úré (vö. 1Kor 11,17–34). Amiért ő a társadalom megvetettjeivel is vállalta az asztalközösséget, meg is kapta kora kegyeseitől a kárhoztató kritikát: „Íme, falánk és részeges, vámszedők és bűnösök barátja!” (Mt 11,19) Az a tény, hogy ő a bűnösök barátja, számunkra evangéliummá, a hozzátartozás boldogító tudatává lett. Nem tökéletes, bűntelen szentségben ülünk ugyanis semmilyen asztalnál, de az Úr asztalánál olyan bűnösökként, akik bűneikből szabadulni vágynak.

Az írástudók és a farizeusok nem fogadták el Krisztus asztalközösségét – noha itt még nem a teljesen lelki közösséget jelentő úrvacsorai közösségről van szó –, de ő elfogadta a farizeusokét, mint például Simonét (Lk 7,36–50), hátha ily módon hatással tud lenni rájuk. Az asztalközösség ugyanis igen alkalmas a baráti beszélgetésekre, sőt, sok helyen a misszió új formájává válik. Japánban például a keresztény misszionáriusok szeretetvendégségek asztalainál beszélgetnek Jézus dolgairól az érdeklődő vendégekkel. A Graham-evangelizációk folytatásaként nálunk is sokan gyakorolták az úgynevezett „Máté-missziót”. Ez azt jelentette, hogy a hívők vendégségbe hívták a nem hívőket, mint Máté, hogy azok ebben a közösségben találkozhassanak Jézussal (Mt 9,10). Valamikor némely gyülekezet úgynevezett Alfa-kurzust indított az érdeklődő barátkozók számára, mely szintén azt jelenti, hogy a kereszténység alapelemeit fehér asztalnál, beszélgetések formájában ismertették a gyülekezet bizonyságtevői.

Aki Jézussal vállal asztalközösséget, vagy akivel ő vállalja ezt, ebből az eseményből csak úgy lesz igazán közösség, ha felfedjük egymás előtt valódi énünket. Simon vacsoráján Jézus felfedte kilétét. Simon nem, de akkor maga az Úr leplezte le. Az úrvacsora ismert szereztetési igéje is azt mondja záróakkordként: „Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá.” (1Kor 11,31) Mivel pedig nemcsak Urunkkal, hanem egymással való közösségünk is az úrvacsora, nemcsak az Úr előtt kell megítélnünk magunkat, hanem esetleg egymás előtt is. Legyen tehát olyan bensőséges, meghitt közösséggé úrvacsorai asztalközösségünk, hogy ott erre is mód nyíljék, mert – valljuk meg újra – nem a bűntelenek, hanem a bűneikből szabadulni vágyók vacsorája ez! Miután Pál már rég lemondott a bűneiről, bátran mondja bűnnel szakító testvérei nevében is: „lemondtunk a szégyen takargatásáról” (2Kor 4,2 – Károli).

Szenvedése előtt Urunk vágyva vágyott tanítványai közösségére (Mt 26,38; Lk 22,15). Minden szenvedő emberre jellemző ez. Vállaljuk-e velük az asztalközösséget vagy annak valamilyen formáját? Tulajdonképpen Megváltónk közösségigényéből született az úrvacsorai közösség, amely által ő akarta az övéit önmagával megajándékozni. S hogy mit végzett ezáltal, arról ezt írja egy modern magyar teológus: „Jézus »rehabilitálta« a kenyeret, mely körül annyi az irigység és harc, s a bort, ezt az ősidőktől fogva kétes italt. Az ő kezében minden új lényeget kap, energiát sugárzó tartalommal telik meg.”

Mi ez az új lényeg és új energiát hordozó tartalom?

Három dolgot említsünk meg:

1. „Átlényegülnie” nem a jegyeknek, a kenyérnek és bornak kell, hanem nekünk, akik élünk vele, eleget téve igei szellemű énekünk felszólításának: „Váltságát tedd a magadévá, / S hidd, ez számodra is elég!” A kenyér kenyér marad, a bor bor, de jaj nekem, ha én is ugyanaz maradok, aki voltam! Csak Istenre vonatkozó vallomás lehet, amit így énekelünk: „Aki voltál, az maradsz, / Mindörökké ugyanaz.” De „aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának” (1Kor 11,29).

2. Az egymással való teljes közösségre szólít fel Urunk az úrvacsorával, mondván: „igyatok ebből mindnyájan!” (Mt 26,27) Pál is hasonlóképpen értékeli ezt a szent közösséget, amikor így ír: „Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testével való közösségünk-e? Mivel a kenyér egy, mi is mindannyian egy test vagyunk, mert mindannyian az egy kenyérből részesedünk.” (1Kor 10,16–17; Károli) Az összefüggésből az is világos, hogy egyetek ebből mindnyájan, mert – a költő szavaival – „jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek” (Arany J.). Segítsük egymást olyan lelkiállapotra, hogy senkinek ne kelljen tartózkodnia a szent jegyek vételétől!

3. A másokért hálából történő áldozatvállalás szimbólumává is lehet úrvacsorai asztalunk, hiszen Urunk az ő legnagyobb áldozatát ábrázolja ki nekünk az úrvacsorával. Mi magunk is anyagi áldozattal kötjük össze, s ezzel közösséget vállalunk szeretetházaink idős gondozottaival, mintha egy asztalnál ülnénk velük. (Valamikor ugyanis az úrvacsorai perselypénz szeretetházaink támogatására ment.) De ezen túlmenően volt már oly lehetőségünk, és lehet még a jövőben is, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt vagy más intézmény gyűjtési akciójába is bekapcsolódva legalább egy pohár vizet tehetünk azok asztalára, akikéről még ez is hiányzik.

Ne csak a testi táplálékok terítékét tudatosítsa tehát úrvacsorai, sőt otthoni asztalunk se, hanem a lelkiekét, szellemiekét is! Ha rohanó élettempónk máskor nem engedi, legalább vasárnaponként beszélgessünk el ünnepi asztalunknál családunk tagjaival, gyermekeinkkel az Ige szellemében, a család, a gyermekek problémáiról! Teremtsünk rá lehetőséget, hogy a testi kenyér mellett a lélek kenyere, az ige is táplálékká lehessen naponta legalább egyik étkezésünknél! Jézusunk ide vonatkozó ószövetségi idézetével fejeződik be egyik közismert étkezési énekünk is, amikor így zeng:

De nem csupán kenyérrel él
Az ember, míg e testben él.
Isten beszéde a kenyér,
Mely minden másnál többet ér.

A szolgálat gazdag fogalma az Újszövetség nyelvében az asztal körüli szolgálatból indul ki. Ha családi, gyülekezeti és társadalmi szolgálatokra szólít bennünket az élet és az, aki így nevezte magát: „Én vagyok… az élet” – úrvacsorai és családi asztalunk emlékeztessen arra, hogy sose mondjuk közömbösen: „Ez nem az én asztalom.” Amiképpen hálás szívvel valljuk a szövetség asztaláról, hogy ez a mi asztalunk, azonképpen nagy vendéglátónk példáját követve valljuk: minden emberi probléma a mi „asztalunk” is, s mi hű diakónusai akarunk lenni Urunknak, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mt 20,28).

Csak ha földi küldetésünket megvalósítjuk, akkor lehet örök életünk reménységének forrásává is Urunk asztala, de akkor igazán azzá is lesz: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,54)