Az anabaptista spiritualitásról

A radikális reformáció szakkifejezést George Huntston Williams hasonló című, 1962-ben megjelent monográfiája honosította meg a szakirodalomban. Azóta az anabaptistákat a radikális reformáció egyik irányzataként tartják számon. Korábban a reformáció harmadik ága képviselőiként nevezték meg őket. Nyugat-Európában a baptisták ebben az esztendőben emlékeznek meg az anabaptista mozgalom elindulásának 500. évfordulójáról, mivel az első ismert bemerítkezés 1525. január 21-én történt Zürichben. Ekkor merítkezett be a Zwingli köréhez tartozó Conrad Grebel, Georg Blaurock és Félix Mantz.

Philip Sheldrake „A spiritualitás rövid története” című művéből idézzük az anabaptista spiritualitásról szóló részt:

„A reformáció harmadik irányzatát, az anabaptistákat gyakran kihagyják a hitélet történetének tárgyalásából. Nevük a felnőtt hívők megkeresztelésének gyakorlatára utal. Nem volt egy alapítójuk, és lazán szerveződtek közösségeik, ezért nehéz megmondani, mikor kezdődött mozgalmuk. Nagyjából 1525-től kezdve (az első feljegyzés felnőttkeresztségről) jöttek létre csoportjaik a Rajna mentén, Svájcban, Németalföldön, és elszórtan jelen voltak Ausztriában és Morvaországban is. Hagyományaik tovább élnek a mai napig az amish, a mennonita és a hutterita (habán) közösségekben. Radikális egyszerűségük és a világi hatóságok elutasítása miatt keményen üldözték őket a protestánsok és a katolikusok is. A 16. század folyamán több ezren szenvedtek mártírhalált.

Az eredeti anabaptista hagyománynak négy fontos jellemzője volt. Az első, hogy az egyházba nem gyermekként, hanem hívő felnőttként kerülhettek be az emberek, ami mögött egy önként vállalt, a megtéréssel kezdődő folyamat van, és az a hit, hogy Isten nem utasítja el az őszinte bűnbánatot tartó embert. Ez nem egyezett a lutheránus és kálvinista felfogással. A második, hogy a lelki átalakulás belső folyamata nemcsak a tudatos hitélethez, hanem az életvitel megváltozásához is vezetett, amit az Újszövetség radikális magyarázatára alapoztak. Elvárták, hogy a hívők megosszák javaikat a szegényebbekkel. Az anabaptista közösségek szigorú fegyelmet tartottak, és a visszaesőket »kerülték«, amíg újra jó útra nem tértek. Időnként gyakorolták a lábmosást is. Az úrvacsorában, amit házaknál vagy közösségi épületeikben és nem templomokban vettek magukhoz, megújították a szövetséget egymással és Krisztussal. Harmadik, azt sugallták, hogy a keresztények útja a bűnbánat, a hit, az újjászületés és az engedelmes élet útja. Negyedik, hitük szerint a világi hatalom romlott, és az erőszak tiltott, ebből következett, hogy nem vettek részt a közéletben, és nem vállaltak katonaságot.

Az anabaptista spiritualitás sokat köszönhet a késő középkori misztikus mozgalmaknak, különösen John Taulernek. Tőle vették át az anabaptisták az Istenbe vetett bizalomból eredő türelmes lemondás gondolatát.”

A szerző, Philip Sheldrake, a durhami egyetem gyakorlati teológiai professzora, aki könyvében a keresztény spiritualitás történetét beszéli el az újszövetségi kezdetektől napjainkig.