2018. április 23-án kaptuk a hírt, hogy Andris fiunk balesetben életét vesztette. Előző nap vidáman indult el otthonról a kollégiumba. Mindnyájan elköszöntünk tőle, bár azt nem sejtettük, hogy ilyen hosszú időre. Nem sokkal korábban kezdtem el dolgozni egy új takarón, amit a születésnapjára szántam a már alaposan elrongyolódott „babatakarója” helyett. Ez a takaró volt az első ilyen típusú munkám 20 évvel ezelőtt… Mielőtt visszaindult, még látta az elkészült blokkokat. Mint általában, a varrományaimat megnézte és megdicsérte, milyen szépek. Ő nem, de én tudtam, hogy a takaró neki készül…

Az első sokk és fájdalom után a következő gondolatom az volt, hogy a takaróját befejezem. Nem teszem félre, nem használom fel más célra a blokkokat, egyszerűen csak befejezem. A következő napokban sok-sok órát töltöttem azzal, hogy az eredeti tervemnek megfelelően, semmin nem változtatva elkészüljön a neki szánt takaró. A megvarrásával töltött órák alatt kézzel fogható módon éltem meg Isten vigasztalását. A munka könnyen és gyorsan haladt. Varrás közben azokra a csodás évekre, élményekre, közösen megélt percekre gondoltam, amit Andris jelentett nekem, nekünk, mindnyájunknak. Minden feléje irányuló szeretetet, ölelést, gondolatot belevarrtam. A fejemben pedig folyamatosan Istent dicsérő énekek szóltak. Köztük egy olyan is, aminek az első négy sorát végül a takaró tűzésébe is belevarrtam.

Ne félj, mert megváltottalak,
Neveden szólítottalak,
Karjaimba zártalak,
Örökre enyém vagy!

Akkor már tudtam, hogy ezt a takarót nem fogom másra használni, ezzel fogjuk a koporsóját letakarni a temetésén. Katus, a legkisebb lányunk, amikor meglátta a takarót, a maga 9 éves fejével csak ennyit mondott:

„Anya, ez a takaró olyan szép, mint Andris volt…”

Andris volt a legkisebb fiunk, a mi mesebeli legkisebb királyfink. Nem tökéletes, de végtelenül szeretnivaló. Hogy miért most és miért így vette magához a mennyei Atya, ez egy az ő titkai közül. Afelől, hogy Andris nála van, és így a lehető legjobb helyen, szemernyi kétségem sincs.