Egy nyitott világban élünk
Mikor Dávid kihúzta Góliát kardját, hogy levágja annak fejét, már egy szép kerek történet van előttünk. Igazságérzetünk is kielégül. A gonosz is meg a jó is azt kapta, amit érdemelt. De a parittyából kiröppenő három kövecske előtt az ügy nem volt ennyire biztos. Hogy egy nagyszájú ifjúról van-e szó csupán vagy egy leendő Isten emberéről, az csak később derült ki. Mindkettőre volt példa a történelemben. Mikor Dávid végre trónra került, egyszerre vége lett az ő, de egyben az ország bizonytalanságának is. Addig azonban bujdosnia kellett. Visszafogni magát a kedvező pillanatokban, hogy ne ő magát, hanem az Isten tegye őt királlyá. Eddig az időig pedig minden bizonytalan volt felkenetése ellenére. Utólag milyen természetes, hogy minden jól alakult. Nem is történhetett másképp. Pedig történhetett volna. Pont azért, mert még senkinek nem derült ki az igazsága vagy az igazságtalansága. Az igaznak viszont már akkor kell igaznak bizonyulnia, amikor még semmi garancia arra, hogy megéri-e. Igaz tettért jutalom jár, igazságtalanért büntetés. Méghozzá Istentől. Nagy áldozatért nagy jutalom, nagy gonoszságért súlyos büntetés. Ha ez megtörténik, logikusnak érezzük az egészet. Utólag. De menet közben nem ez a pozíciónk. Az életünk eseményeinek nem utána vagyunk, hanem bennük, a kellős közepén.
Idézzük emlékezetünkbe Jób könyvét. Ki írta? Jób? El tudjuk-e képzelni, hogy önmagáról ezzel a dicsekvéssel kezdi: ő igaz és istenfélő, aki kerüli a rosszat, és cselekszi a jót? Háromszor olvasható ez a könyv elején. Aztán jönnek Jób barátai, akik vigasztalni akarják, de végül csak hosszan elmélkednek az emberek sorsán. Egyáltalán miért szenved az igaz? És miért van sokszor jobb sorsa a nem igaznak? Szegény Jóbot mindenfélével vádolják, amit bizonyítani nem tudnak, mint ahogy Jób sem a magáét. Olyan sokáig lebeg minden a levegőben – hogy mi is lesz majd a vége –, hogy a legtöbb embernek nincs is türelme végigolvasni Jób könyvét. Hosszú történet. Körüljárják ezt a témát egyszer, kétszer, százszor, de ezek a hosszú és szép költői nyelven megírt bölcsességek nem segítenek Jóbon. Ha jól szemügyre vesszük, Jób maga is ugyanúgy gondolkodik, mint a barátai. Nem érti ezt az egészet. Aztán jön egy fiatal, aki magabiztosan kioktatja őket, de ő sem mond semmi újat. Alapjában emészthetetlen. Az volna a természetes, hogy ha úgy működne a világ, hogy a jók gazdagok, egészségesek, vidámak, és nekik minden sikerül. A gonoszok kudarcosak, megbűnhődnek.
A világ azonban nem így működik. Megszületett valaki, akit legalábbis bűnnel nem lehetett vádolni, ezért szeretni és tisztelni kellett volna. Hallgatni rá. Ezzel szemben félreértették, szándékosan félremagyarázták. Ha jót tett, figyelmen kívül hagyták. Végül megölték. Hol itt az igazság?
De hogy van ez nálunk? Nem szeretünk várni. Nem szeretjük a lezáratlan ügyeket. Szeretünk a dolgok végére járni. Olykor könnyen megoldjuk a nehéz helyzeteinket is, máskor nincsenek is ilyenek, mert süt a nap. De aztán miért borul el? Miért értik félre legjobb szándékainkat? Miért nem adnak igazat, amikor pedig napnál világosabb, hogy igazunk van? Miért kell megdolgozni becsülettel minden forintunkért, és miért érvényesül könnyebben az, aki csak helyezkedni tud? Miért nem derül ki hamarabb, hogy kit igazol az Isten?
Igaznak, jónak, szelídnek, alázatosnak kell lennünk folyamatosan, de nem vagyunk azok. Mégsem szakad ránk az ég.
Persze azért mindenre tudjuk a biblikus feleletet. Hogy megpróbál, de el nem hagy az Isten. Meg teher alatt nő a pálma. És nem növekednénk, ha nem így lenne. Legyünk őszinték, ez nem szokta csökkenteni a panaszunkat, és a terhünk se lesz könnyebb. Ha legalább valami jó véghez érne, akkor azt látnánk: megérte. És ha nem ér jó véghez?
Legyünk őszinték, szeretjük a kerekded történeteket, főleg azokat, amelyek végül – mint a mesében – happy enddel végződnek.
De az élet egyáltalán nem ilyen. Miért volt Auschwitzban haláltábor, és miért volt annyi Gulag? Miért nem bűnhődtek azonnal és mindenki szeme láttára azok, akik ezeket létrehozták és működtették? Miért szegény ma a világ lakosságának egyik fele, és miért dúsgazdag a másik? S akik felhasználják a javakból egy ökológiai lábnyom sokszorosát, akkor miért nem boldogok? Miért nem elég nekik? Miért provokálnak a nagyhatalmak háborúkat? Mit vétettek azok a kisemberek, akik mindezt elszenvedik? Lebombázzák a házaikat, megrontják a lányaikat, asszonyaikat. Mire ez a migrációnak nevezett rabszolga-kereskedelem? És főleg hova fut ki? Szabad-e jó lelkiismerettel jóllaknunk, amikor látjuk a kicsik felpuffadt hasát és könyörgő hatalmas szemüket?
Segít-e a világ baján a keresztényi alázatunk, szelídségünk, jóságunk? Mennyit segít, ha abból a kevésből is adunk, amivel minket megáldott az ég? És ha újra elszabadulna a pokol, mint a két világégéskor, mit tehetnénk?
Mit tudunk mi a jövőről? Nem csupán az egész világ jövőjéről, hanem a magunkéról? Idegesítően keveset. Alapjában semmit. Na itt vagyunk Jób szituációjánál. Meg a magunkénál. Mert nem egy kerek, egy lezárt, egy befejezett világban élünk, hanem egy befejezetlenben. Ahol minden nem csupán mozgásban van, hanem ráadásul állandóan izeg-mozog. Sőt mi magunk is izgünk-mozgunk. Még a legszentebb dolgaink is. Ha tegnap türelmes voltam, az holnapra nem jelent garanciát. A nyugodt is kiborulhat. Az imádkozásba belefáradhatok, a sok magamutogató kegyes felingerelhet, és én is megmutathatom, hogy ki vagyok. Nem idegesítő ez a folyamatos befejezetlenség? Jób könyve legalább a jó véghez ért. Mi már a közepessel is kiegyeznénk olykor, csak legyen már valami biztos.
Bibliaverseket idézni persze tudunk.
Jób barátai is tudtak. Ez olykor segít is. Míg a húsunkba nem vág a bizonytalanság. Meg a sok-sok rossz tapasztalat. Miért válik olykor gyerekessé, aki pedig hitben öregedett meg? A hívőknek, akiknek példás volt egész életük, minden esetben a hit hősiességével kellene meghalniuk! De olykor mégis egészen megalázott helyzetbe kerülnek. Miért hal meg az, akit szeretünk? Vágyunk arra, hogy legyen valami értelme, valami jelre, ami megerősít, valamire, ami stabillá teszi hitünket. Ezt néha megkapjuk, máskor nem. Ha megkapjuk, azt mondjuk: áhá, ezt most már értem! De ha a kérdés mégis nyitva marad? Mi magunk hogyan fogjuk végezni? Ez már lefutott ügy? Vagy nagyon is nyitott.
Gyakran elfelejtjük, hogy por és hamu vagyunk (1Móz 18,27). Nem mi vagyunk az Isten. Emberek vagyunk. Ez nem bűnünk. Az sem, hogy a bizonytalanságokat rosszul tűrjük. Nem futhatunk el mégsem a sorsunk elől. Reszketeg lábakkal is járnunk kell az utat. Méghozzá végig. Akadozó memóriával is őriznünk kell: Istenre számíthatunk akkor is, ha semmi sem világos. A körülmények meg a legkevésbé ideálisak. Jézusnak a Golgota keresztje sem volt az.
Dávid legszebb zsoltárai nyomorúságában születtek. De egy zsoltár megírása után is minden maradt a régiben. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” – és semmi válasz. Ez nem csupán egy régi történet, hanem ige, méghozzá az Istené. Mindig így van. Csak ezt mi már kezdjük felejteni, és eközben elvárásaink születnek. Várni meg végképp nem tudunk. Alkudozunk a legszentebb dolgainkkal is. Ha ennyit adok, mit várhatok? És ha nem jön be? Másfelé keresgélek? Nem veszem észre, hogy eközben ugyanolyan kiszolgáltatott maradok.
Jóbnak is megszólalt a végén az Isten. Ha nem is azokra a kérdésekre válaszolt, amelyek őt is, barátait is gyötörték. Sőt a végén ezek a kérdések mintha már nem is lettek volna olyan fontosak. A könyv vége azt mondja: az a természetes, hogy az igaz nem szenved. Kitart az igazságban cseréppel vakarózva is. Semmi bizonyosat nem tudva arról, hogy mi lesz a vége.
Jobb lenne nagyobb alázattal vállalnunk, hogy egy olyan világban élünk, amelyben minden bizonytalan. Kicsiben is, nagyban is minden nyitott, és semmi sem lefutott. Eközben nincs más, csak Isten! Ő is esetleg csak az út végén.
Jeruzsálemben zajlott le a valaha volt legátfogóbb Zsidók Jézusért kampány
Májusban a Zsidók Jézusért (Jews for Jesus) csapata eddig példátlan módon közvetítette az üzenetet: „Itt van Istened, Jeruzsálem.” (Ézs 40,9) Több mint 200 munkatárs és önkéntes részvételével a csapat több mint 5000 egyéni beszélgetést folytatott Jézusról izraeli emberekkel, a közösségi oldalakon közölt posztjaikat pedig több mint 200.000-en látták.
Kik ezek itt fehérben?
Pünkösd vasárnapján, 2018. május 20-án az Egyház születésnapjára és a Szentlélek kiáradására emlékeztünk. Hálásak vagyunk Istennek a megtérést követő újjászületés és a Szentlélek erejével és örömével teljes élet napjainkban is átélhető valóságáért.
Jövő héten indulnak a BOK-IC angol bibliai táborok
Jövő héten indulnak a BOK-IC angol bibliai táborok a Baptista Oktatási Központ és az International Commission missziós társaság közös szervezésében.
Pünkösdi bemerítés Szegeden
„Hitednek vallomására bemerítelek téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten nevében, ámen” – hangzott el háromszor is Balogh Barnabás lelkipásztor szavai nyomán ezen örömhír a Szegedi Baptista Gyülekezet vasárnapi istentiszteletén. Pünkösd vasárnapján az ünnepi alkalom több ízben is a Szentlélek kiáradásának felemelő élményével gazdagíthatta a gyülekezetet. Nemcsak a keresztény egyház születésnapjára emlékeztünk ugyanis, hanem három fiatal újjászületésének, az Úrral kötött szövetségük megpecsételésének lehettünk szem- és fültanúi.
A kiválasztott igeszakasz az első pünkösd alkalmával Jeruzsálemben végbemenő történéseket, csodákat elevenítette fel az ApCsel 2,17–21 részében: egy új szövetség köttetett az emberiség és Isten között a Szentlélek kitöltetése által. És ez a szövetség ma is tart – emlékeztetett lelkipásztorunk –, hiszen az Úr lélekként jelen van ma is, kiárad, és ha befogadjuk szívünkbe, a mi testünk lehet az ő temploma. Amikor szembesülünk bűneinkkel, kudarcainkkal, tehetetlenségünkkel, határainkkal, amikor rájövünk arra, hogy se szeri, se száma a dolgoknak az életünkben, amelyeket nem tudunk jóvátenni, akkor is van kegyelem – mondta. Isten akkor is szeret bennünket, neki akkor is van terve a szabadulásra, nekünk csupán el kell ezt fogadnunk. „Változtassátok meg gondolkodásotokat…” – így biztat az evangélium. Különleges módon, váratlanul, szokatlanul, de nem érthetetlenül és nem is felismerhetetlenül szólít meg bennünket Isten. Szelíden kínálja a bűnbocsánatot, engedi, hogy szabadon döntsünk mellette. Ezt a szabadító üzenetet és lehetőséget ismerte fel s jutott elfogadásra, döntésre a szegedi ifjúság három huszonéves tagja. A délelőtt folyamán Fekete Helga, Csányi Patrik és Kallai Ádám tettek bizonyságot Istentől kapott érintésükről és a vele való elköteleződésük alakulásának mozzanatairól.
Helga keresztény háttere révén egész korán megismerte a Jóistent, ám a misére járás, a megszokott liturgiai keretek hamar elkedvetlenítették, és az érdeklődése egyre csökkent. A misék látogatása kötelességtudatba csapott át, így inkább felhagyott vele. És bár hite megmaradt, de nem ápolt élő kapcsolatot Istennel, pezsgő, zsúfolt élete elegendő volt számára. 2015 szilveszterén azonban egy baptista ifjúsági rendezvényen megtapasztalta újra az Úr személyes jelenlétét, s a hit megélésének egy számára újszerű, szabad módját. A közösségben barátokra, elfogadásra talált. Ám az elköteleződés Isten mellett még ekkor sem volt egyszerű számára. Sokszor érzett lelkében háborgást, elégedetlenséget, amiért Isten nem akkor s nem úgy szólt, amikor és ahogyan ő azt szerette volna – vallotta. De felismerte, hogy át kell adnia az irányítást, és csendességre van szüksége ahhoz, hogy meghallja és megértse az Úr üzenetét.
Patrik bár keresztény családban nőtt fel, de nevelésében ez nem kapott szerepet, így istenhit nem alakult ki benne. Félénk és visszahúzódó természete és a tinédzserkor rá nézve áldatlan megnyilvánulásai elől inkább egy fiktív világba menekült – videójátékokkal próbálta elfedni saját maga számára is a nehézségeket –, majd az alkohol és a testiség mögé bújva igyekezett boldogságérzést teremteni magában. A változás felé vezető útra mostani felesége vezette, akit az egyetemen ismert meg, s aki nem szégyellve az evangélium üzenetét rögtön az ifjúsági közösségbe invitálta. Patrik szívéhez az Úr egy dicsőítés alkalmával szólt, s olyan felismerésekre sarkallta, melyek gyökeresen megváltoztatták gondolkodását.
Keresztény családban nőtt fel Ádám, de a hit nem kapott kiemelt hangsúlyt gyermekkorában. Bár érdeklődött a kereszténység iránt, rendszeres látogatója volt a gyermek-istentiszteleteknek, de a középiskola elején a világi kedvtelések, az élvezetek vették át életében a főszerepet. A férfiasság eszményképét a csajok, a haverok, a bulik jelentették számára. Egy éjszaka azonban arra ébredt fel, hogy valami nincsen rendjén, rettenetes félelemérzés lett úrrá rajta, pánikbetegség alakult ki nála. Ádám hamar megértette, hogy ez nem egy olyan betegség, melyet az orvostudomány gyógyszerei enyhítenek, ezért ismét Istenhez fordult, akinek ki tudta önteni szíve fájdalmait, s akinél megnyugvást talált.
A bizonyságtételek, a bűnvallások remekül szemléltették, miként munkálkodik Isten Szentlelke közöttünk ma is. Gyógyít, tanít, formál és átváltoztat. Csodálatos mindezt megtapasztalni, felismerni saját és a környezetünk életében. Pünkösd vasárnapja tehát többszörös, igazi ünnep volt Szegeden, ahol a közösség új, elkötelezett, szolgáló tagokkal gyarapodott, s méltó módon zenghette az énekkar, az ifjúság, valamint a jelenlevők:
„Áldott legyen az Úr neve!”
Fúvószenekari találkozó Felsőpetényben
„Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid 13,8)
2018. június 24., vasárnap, Felsőpetény, Répás-domb
A most következő vasárnap, június 24-én lesz az idei répás-dombi fúvóstalálkozó, melyre szeretettel hívunk és örömmel várunk mindenkit: fúvószenészeket, családtagokat, barátokat, ismerősöket, gyülekezeti közösségeket.
Köszönjük az eddigi visszajelzéseket. Most is kérjük, hogy aki szeretni jönni, legyen szíves jelentkezzen. A házigazda felsőpetényi gyülekezet minden jelenlévőt megvendégel ebédidőben.
Istentiszteleti alkalmak:
Délelőtt 10 órától
Igehirdető: Dóczé Bálint (Szentpéter, Szlovákia)
Délután 15 órától
Igehirdető: Tenkely Béla (Felsőpetény)
Zenekarok:
Fót, Pócsmegyer–Tahitótfalu, Dorog, Szokolya, Maranatha fúvós (Szlovákia), Felsőpetény és még sokan mások.
„A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.”
(Edmund Burke)
Végül szeretettel kérünk mindenkit, akár jön, akár nem, hogy imádkozzunk mindannyian ezért az alkalomért.
Elhunyt Kányádi Sándor költő, író, műfordító
Életének 90. évében elhunyt Kányádi Sándor. A Kossuth-díjas költő, író, műfordítót szerda hajnalban érte a halál Budapesten – tájékoztatta a család szerdán az MTI-t.
Öröm a mennyben és a földön
2018. június 17-én délután teljesen megtelt a váci baptista imaház, ahol bemerítést tartott a helyi gyülekezet. Hét megtért keresztény tett bizonyságot megtéréséről Isten és az emberek előtt. Sok vendég, barát, érdeklődő is eljött az ünnepi istentiszteletre.
Az apák férfivá nevelik a fiúkat
„Aminthogy azt is tudjátok, hogy mint gyermekeit az apa, mindenkit egyenként intettünk és buzdítottunk, és kérve kértünk titeket: éljetek Istenhez méltó módon, aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket.” (1Thessz 2,11–12)
A férfiak nevelik férfivá a fiúkat
Természetes, hogy különbözőképpen kell nevelni a fiúkat és a lányokat, egyszerűen mert mások. Néha nagyon mások. Ugyanakkor azt is el kell kerülnünk, hogy nagyon fiúkat és nagyon lányokat neveljünk a gyerekeinkből.
A fiúk óvodáskortól kezdve nehezebben illeszkednek be a közösségbe. Nem állnak sorba, verekednek, rendetlenek, nyughatatlanok, nem vállalnak szereplést, éneklést, sokszor zavarban vannak a nyilvánosság előtt. A lányok viszont tündérek, ügyesebbek, hamar szót fogadnak, kézen fogva mennek, szavalnak, úgy, hogy az óvó nénik és szülők csak úgy dagadnak a büszkeségtől.
Bele kell néznünk a történelmi visszapillantóba ahhoz, hogy megértsük a férfilét problémáit. Akkor megértjük azt is, hogy a fiúknak nehezebb dolguk van, mert a társadalom minden gyerekre érvényes elvárásait nehezebb teljesíteniük, és ennek számos oka van (az agyműködéstől a hormonháztartáson át a követendő szerepmodellek okozta problémákig).
A férfiasság rítusai és természetes hagyományai évszázadok óta eltűntek kultúránkból. A probléma tehát nem új, csak úgy tűnik. Ezért a legtöbb férfitársunk nem élő férfi, hanem inkább férfitestbe bújt, összezavarodott, tépelődő lény, aki ezért kifelé hősködik és színészkedik. Bármit is tesz, a legtöbben már korai szakaszban lefagyasztott embriók: befulladt lehetőségek. Ezért nincs valódi céljuk, nem tudnak örülni. Aki nem hiszi, csak menjen be egy szép napon a belvárosba, gyalogoljon a körúton, és nézzen meg minden szembejövő férfinak látszó lényt: közülük hány büszke tartású, céltudatos, sugárzó és életteli, akin látszik, hogy akar valamit, valami jót a világgal is?
Csecsemőkortól kezdve neveljük férfivá
Hogyan jutottunk idáig? Minden a kisbaba korban kezdődik. A kisbabákat csókolgatni, ölelgetni kell, a szemükbe nézve rájuk mosolyogni, beszélni hozzájuk, hogy megtanulják, hogyan kezeljék az érzelmeiket. A férfiasságot pedig olyanoknak kell megtanítaniuk, akik maguk is tudják, hogy az mit jelent.
A jóravaló férfiak tudnak jóravaló fiúkat férfivá nevelni. A nők zseniálisan tudnak fiúkat nevelni, de ahhoz, hogy férfivá is váljanak, férfiakra van szükség. Tehát a fiúknak és a fiatal férfiaknak jó példát mutató férfiakkal kell együtt lenniük ahhoz, hogy tudják, mit kell tenniük férfiként.
A lányoknak sokkal jobb és előnyösebb a helyzetük: számukra – természetesen a fiúk számára is – ott van az anyjuk, akivel kiskorukban reggeltől estig együtt vannak. Így nem nehéz megtanulni, mit jelent nőként viselkedni. De a fiúknak hiányzik saját látható szerepük, s emiatt nagy zavar van a legtöbb kisfiú lelkében. Sajnos vannak olyan fiúk ma, akik napszámra nincsenek igazi férfiak társaságában. Védelmező, nyíltszívű és odafigyelő férfiakra van szüksége minden fiúnak.
Sok, akár egy vezető vagy meghatározó szerepet betöltő férfi is lehet a fia számára a mindennapokban megbízhatatlan lény. Csupán férfitestbe öltözött másik kisfiú. Hiszen nem is ő viszi el először az óvodába, nem ő megy vele, hogy beiratkozzanak az iskolába, nem vele lépi át először az iskola küszöbét, nem ő képviseli fia érdekeit a szülői értekezleteken, nem ő kutatja fiával együtt a szakmakeresés útjait, nem ő kíséri el a szakiskolai vagy középiskolai felvételire. Ő fontosabbat csinál: pénzt keres és a dolgait intézi. Viszont ha egy fiúnak nincsenek pontos és használható információi arról, hogyan válhat jóravaló férfivá, biztos, hogy bezárkózik és a kortárscsoport segítségével vagy nélkülük rengeteg ostobaságot fog elkövetni. Nem azért, mert rossz, hanem azért, mert egyszerűen nem tudja, hogyan kellene jóravaló férfiként tennie a dolgokat.
Férfiálarc nélküli férfi
Sok kisfiú megtanul maga köré falakat húzni, hogy túlélje mindazt, amit a lányok kimondhatnak, elsírhatnak, megoszthatnak egymással, de a fiúk nem tehetik. Egy fiú nem mondhatja el senkinek, ha veri az apja, ha a nagyobb testvére leuralja. Nem lehet bánatos és szomorú, ha kudarcot vall, ha nem kap elég figyelmet. A fiúk nem beszélnek, mert nem beszélhetnek ilyesmikről, mert a férfiak nem tanítják meg őket arra, hogy mindez elmondható, hogy a férfi sír és nevet, hogy a férfinek is van lelke, sőt hite is. A lányok mindent megosztanak egymással, a fiúk miért nem? Mert a férfiak sem! A férfiaknál ezért háromszor gyakrabban fordul elő, hogy önmaguk ellen fordulnak, mint a nőknél.
Apáink és nagyapáink szinte senkinek sem mondhatták el, ha igazságtalanul bánt velük az apjuk. Úgy gondolták, akkor viselkednek férfiként, ha mindent magukba fojtanak, és semmit sem mutatnak ki belső szenvedéseikből. Pedig leginkább az teszi a férfiakat tökéletlenné, hogy tökéletesnek kell mutatniuk magukat. Segíteni kell a fiúkat, hogy érzelmileg nyitott emberekké váljanak azáltal, hogy az apák érzelmeit is látják. Évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt a férfiak mertek sírni egymás előtt. Ma csak a részegek teszik. A régmúltban merték belső világuk változásait megvallani és vállalni a közösség előtt. Ma ezt a nők teszik inkább. Ezért is van az, hogy sok gyülekezetben többségében nők járnak az istentiszteletekre, nők végzik a közösség szolgálatait. Miért? Mert a mostani férfiaknak sem mutatta meg senki, hogyan kell férfiként szolgálni, közösségi szerepet vállalni.
A férfiak nem rosszabbak a nőknél
A hírekben rengeteg olyan bajról és ostobaságról hallunk, amit többnyire férfiak követnek el: bűnözés, terrorizmus, háború, politika, üzleti élet, művészvilág. Nem azért csinálják, mert a férfiak gonoszabbak lennének, hanem egyszerűen azért, mert buták, sosem értették meg, mi az élet lényege, és azt hogyan kell élni. A bűn az oka, mondjuk sokszor. De ne felejtsük el, hogy a bűn újszövetségi görög szava – a hamartia – szó szerint céltévesztést jelent. Amikor az ókorban a gerelyhajító eltévesztette a célt. A fiúk és férfiak nagy része nem azért tesz rosszat, gonoszságot, mert gonosz, hanem mert senki nem volt, aki megmutatta volna neki, hogyan kell jóravaló férfivá válni. Mi magunk is olyanok vagyunk, akiknek az apját is már meggyötört férfiak nevelték. Nagyszüleink és dédszüleink évekig tartó háborúkban nőttek fel. Sokszor apa nélkül. Édesapám is 16 évesen vesztette el az apját. De már gyerekkorától kezdve csak a nagyszülei voltak valóságosak az életében.
A remény az utóbbi években mégis felébred azért, mert a mai apákban sokkal több nyitottság van arra, hogy egymással megosszák tapasztalataikat – örömeiket és kudarcaikat –, és tanuljanak belőlük. Az előző generációk ezt sose tették volna. A gyengeség jelének tartották. Le kell vetni a régimódi, külső tartást követelő, de boldogtalan és érzelmileg elfojtott férfiasság köteleit. Mert arra rendeltettünk mi, férfiak, hogy jobbá tegyük ezt a világot.
A jóra való változás egyik legbiztosabb jele, hogy amikor baj történik, azt apjuknak mondják el a fiúk, és az apjuk hallgassa meg őket, értse meg, mi játszódott le bennük. Ezzel segítjük, hogy az álarcok lekerüljenek fiainkról. Nem kevesen vagyunk azok, akiknek nem volt bensőséges kapcsolatuk az apjukkal. Talán okos és bölcs tanácsokat is tudtak adni nekünk, de nem voltak képesek arra, hogy megértsék mindazt, ami a lelkünkben játszódott. Minden fiúnak szüksége van arra, hogy minden sejtjében érezze, az apja megérti, szereti, büszke rá és törődik vele. Hogy az apák betartják és beváltják a fiaiknak tett ígéreteket. Milyen más lenne a világ, ha mindannyian így élnénk.
Hogy a kisgyermekből fiú legyen, hogy a fiúból kamasz fiú, hogy a kamasz fiúból fiatal férfi és a fiatal férfiból érett férfi, ahhoz próbatételekre, hőstettekre, szertartásokra, őszinte történetekre, dalokra, ítéletekre és legfőképp férfiközösségre van szükség. Adjuk meg ezt a következő generációnak.