Egy nyitott világban élünk

0
997

Mikor Dávid kihúzta Góliát kardját, hogy levágja annak fejét, már egy szép kerek történet van előttünk. Igazságérzetünk is kielégül. A gonosz is meg a jó is azt kapta, amit érdemelt. De a parittyából kiröppenő három kövecske előtt az ügy nem volt ennyire biztos. Hogy egy nagyszájú ifjúról van-e szó csupán vagy egy leendő Isten emberéről, az csak később derült ki. Mindkettőre volt példa a történelemben. Mikor Dávid végre trónra került, egyszerre vége lett az ő, de egyben az ország bizonytalanságának is. Addig azonban bujdosnia kellett. Visszafogni magát a kedvező pillanatokban, hogy ne ő magát, hanem az Isten tegye őt királlyá. Eddig az időig pedig minden bizonytalan volt felkenetése ellenére. Utólag milyen természetes, hogy minden jól alakult. Nem is történhetett másképp. Pedig történhetett volna. Pont azért, mert még senkinek nem derült ki az igazsága vagy az igazságtalansága. Az igaznak viszont már akkor kell igaznak bizonyulnia, amikor még semmi garancia arra, hogy megéri-e. Igaz tettért jutalom jár, igazságtalanért büntetés. Méghozzá Istentől. Nagy áldozatért nagy jutalom, nagy gonoszságért súlyos büntetés. Ha ez megtörténik, logikusnak érezzük az egészet. Utólag. De menet közben nem ez a pozíciónk. Az életünk eseményeinek nem utána vagyunk, hanem bennük, a kellős közepén.

Idézzük emlékezetünkbe Jób könyvét. Ki írta? Jób? El tudjuk-e képzelni, hogy önmagáról ezzel a dicsekvéssel kezdi: ő igaz és istenfélő, aki kerüli a rosszat, és cselekszi a jót? Háromszor olvasható ez a könyv elején. Aztán jönnek Jób barátai, akik vigasztalni akarják, de végül csak hosszan elmélkednek az emberek sorsán. Egyáltalán miért szenved az igaz? És miért van sokszor jobb sorsa a nem igaznak? Szegény Jóbot mindenfélével vádolják, amit bizonyítani nem tudnak, mint ahogy Jób sem a magáét. Olyan sokáig lebeg minden a levegőben – hogy mi is lesz majd a vége –, hogy a legtöbb embernek nincs is türelme végigolvasni Jób könyvét. Hosszú történet. Körüljárják ezt a témát egyszer, kétszer, százszor, de ezek a hosszú és szép költői nyelven megírt bölcsességek nem segítenek Jóbon. Ha jól szemügyre vesszük, Jób maga is ugyanúgy gondolkodik, mint a barátai. Nem érti ezt az egészet. Aztán jön egy fiatal, aki magabiztosan kioktatja őket, de ő sem mond semmi újat. Alapjában emészthetetlen. Az volna a természetes, hogy ha úgy működne a világ, hogy a jók gazdagok, egészségesek, vidámak, és nekik minden sikerül. A gonoszok kudarcosak, megbűnhődnek.

A világ azonban nem így működik. Megszületett valaki, akit legalábbis bűnnel nem lehetett vádolni, ezért szeretni és tisztelni kellett volna. Hallgatni rá. Ezzel szemben félreértették, szándékosan félremagyarázták. Ha jót tett, figyelmen kívül hagyták. Végül megölték. Hol itt az igazság?

De hogy van ez nálunk? Nem szeretünk várni. Nem szeretjük a lezáratlan ügyeket. Szeretünk a dolgok végére járni. Olykor könnyen megoldjuk a nehéz helyzeteinket is, máskor nincsenek is ilyenek, mert süt a nap. De aztán miért borul el? Miért értik félre legjobb szándékainkat? Miért nem adnak igazat, amikor pedig napnál világosabb, hogy igazunk van? Miért kell megdolgozni becsülettel minden forintunkért, és miért érvényesül könnyebben az, aki csak helyezkedni tud? Miért nem derül ki hamarabb, hogy kit igazol az Isten?

Igaznak, jónak, szelídnek, alázatosnak kell lennünk folyamatosan, de nem vagyunk azok. Mégsem szakad ránk az ég.

Persze azért mindenre tudjuk a biblikus feleletet. Hogy megpróbál, de el nem hagy az Isten. Meg teher alatt nő a pálma. És nem növekednénk, ha nem így lenne. Legyünk őszinték, ez nem szokta csökkenteni a panaszunkat, és a terhünk se lesz könnyebb. Ha legalább valami jó véghez érne, akkor azt látnánk: megérte. És ha nem ér jó véghez?

Legyünk őszinték, szeretjük a kerekded történeteket, főleg azokat, amelyek végül – mint a mesében – happy enddel végződnek.

De az élet egyáltalán nem ilyen. Miért volt Auschwitzban haláltábor, és miért volt annyi Gulag? Miért nem bűnhődtek azonnal és mindenki szeme láttára azok, akik ezeket létrehozták és működtették? Miért szegény ma a világ lakosságának egyik fele, és miért dúsgazdag a másik? S akik felhasználják a javakból egy ökológiai lábnyom sokszorosát, akkor miért nem boldogok? Miért nem elég nekik? Miért provokálnak a nagyhatalmak háborúkat? Mit vétettek azok a kisemberek, akik mindezt elszenvedik? Lebombázzák a házaikat, megrontják a lányaikat, asszonyaikat. Mire ez a migrációnak nevezett rabszolga-kereskedelem? És főleg hova fut ki? Szabad-e jó lelkiismerettel jóllaknunk, amikor látjuk a kicsik felpuffadt hasát és könyörgő hatalmas szemüket?

Segít-e a világ baján a keresztényi alázatunk, szelídségünk, jóságunk? Mennyit segít, ha abból a kevésből is adunk, amivel minket megáldott az ég? És ha újra elszabadulna a pokol, mint a két világégéskor, mit tehetnénk?

Mit tudunk mi a jövőről? Nem csupán az egész világ jövőjéről, hanem a magunkéról? Idegesítően keveset. Alapjában semmit. Na itt vagyunk Jób szituációjánál. Meg a magunkénál. Mert nem egy kerek, egy lezárt, egy befejezett világban élünk, hanem egy befejezetlenben. Ahol minden nem csupán mozgásban van, hanem ráadásul állandóan izeg-mozog. Sőt mi magunk is izgünk-mozgunk. Még a legszentebb dolgaink is. Ha tegnap türelmes voltam, az holnapra nem jelent garanciát. A nyugodt is kiborulhat. Az imádkozásba belefáradhatok, a sok magamutogató kegyes felingerelhet, és én is megmutathatom, hogy ki vagyok. Nem idegesítő ez a folyamatos befejezetlenség? Jób könyve legalább a jó véghez ért. Mi már a közepessel is kiegyeznénk olykor, csak legyen már valami biztos.

Bibliaverseket idézni persze tudunk.

Jób barátai is tudtak. Ez olykor segít is. Míg a húsunkba nem vág a bizonytalanság. Meg a sok-sok rossz tapasztalat. Miért válik olykor gyerekessé, aki pedig hitben öregedett meg? A hívőknek, akiknek példás volt egész életük, minden esetben a hit hősiességével kellene meghalniuk! De olykor mégis egészen megalázott helyzetbe kerülnek. Miért hal meg az, akit szeretünk? Vágyunk arra, hogy legyen valami értelme, valami jelre, ami megerősít, valamire, ami stabillá teszi hitünket. Ezt néha megkapjuk, máskor nem. Ha megkapjuk, azt mondjuk: áhá, ezt most már értem! De ha a kérdés mégis nyitva marad? Mi magunk hogyan fogjuk végezni? Ez már lefutott ügy? Vagy nagyon is nyitott.

Gyakran elfelejtjük, hogy por és hamu vagyunk (1Móz 18,27). Nem mi vagyunk az Isten. Emberek vagyunk. Ez nem bűnünk. Az sem, hogy a bizonytalanságokat rosszul tűrjük. Nem futhatunk el mégsem a sorsunk elől. Reszketeg lábakkal is járnunk kell az utat. Méghozzá végig. Akadozó memóriával is őriznünk kell: Istenre számíthatunk akkor is, ha semmi sem világos. A körülmények meg a legkevésbé ideálisak. Jézusnak a Golgota keresztje sem volt az.

Dávid legszebb zsoltárai nyomorúságában születtek. De egy zsoltár megírása után is minden maradt a régiben. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” – és semmi válasz. Ez nem csupán egy régi történet, hanem ige, méghozzá az Istené. Mindig így van. Csak ezt mi már kezdjük felejteni, és eközben elvárásaink születnek. Várni meg végképp nem tudunk. Alkudozunk a legszentebb dolgainkkal is. Ha ennyit adok, mit várhatok? És ha nem jön be? Másfelé keresgélek? Nem veszem észre, hogy eközben ugyanolyan kiszolgáltatott maradok.

Jóbnak is megszólalt a végén az Isten. Ha nem is azokra a kérdésekre válaszolt, amelyek őt is, barátait is gyötörték. Sőt a végén ezek a kérdések mintha már nem is lettek volna olyan fontosak. A könyv vége azt mondja: az a természetes, hogy az igaz nem szenved. Kitart az igazságban cseréppel vakarózva is. Semmi bizonyosat nem tudva arról, hogy mi lesz a vége.

Jobb lenne nagyobb alázattal vállalnunk, hogy egy olyan világban élünk, amelyben minden bizonytalan. Kicsiben is, nagyban is minden nyitott, és semmi sem lefutott. Eközben nincs más, csak Isten! Ő is esetleg csak az út végén.

Megosztás