„Aminthogy azt is tudjátok, hogy mint gyermekeit az apa, mindenkit egyenként intettünk és buzdítottunk, és kérve kértünk titeket: éljetek Istenhez méltó módon, aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket.” (1Thessz 2,11–12)

A férfiak nevelik férfivá a fiúkat

Természetes, hogy különbözőképpen kell nevelni a fiúkat és a lányokat, egyszerűen mert mások. Néha nagyon mások. Ugyanakkor azt is el kell kerülnünk, hogy nagyon fiúkat és nagyon lányokat neveljünk a gyerekeinkből.

A fiúk óvodáskortól kezdve nehezebben illeszkednek be a közösségbe. Nem állnak sorba, verekednek, rendetlenek, nyughatatlanok, nem vállalnak szereplést, éneklést, sokszor zavarban vannak a nyilvánosság előtt. A lányok viszont tündérek, ügyesebbek, hamar szót fogadnak, kézen fogva mennek, szavalnak, úgy, hogy az óvó nénik és szülők csak úgy dagadnak a büszkeségtől.

Bele kell néznünk a történelmi visszapillantóba ahhoz, hogy megértsük a férfilét problémáit. Akkor megértjük azt is, hogy a fiúknak nehezebb dolguk van, mert a társadalom minden gyerekre érvényes elvárásait nehezebb teljesíteniük, és ennek számos oka van (az agyműködéstől a hormonháztartáson át a követendő szerepmodellek okozta problémákig).

A férfiasság rítusai és természetes hagyományai évszázadok óta eltűntek kultúránkból. A probléma tehát nem új, csak úgy tűnik. Ezért a legtöbb férfitársunk nem élő férfi, hanem inkább férfitestbe bújt, összezavarodott, tépelődő lény, aki ezért kifelé hősködik és színészkedik. Bármit is tesz, a legtöbben már korai szakaszban lefagyasztott embriók:  befulladt lehetőségek. Ezért nincs valódi céljuk, nem tudnak örülni. Aki nem hiszi, csak menjen be egy szép napon a belvárosba, gyalogoljon a körúton, és nézzen meg minden szembejövő férfinak látszó lényt: közülük hány büszke tartású, céltudatos, sugárzó és életteli, akin látszik, hogy akar valamit, valami jót a világgal is?

Csecsemőkortól kezdve neveljük férfivá

Hogyan jutottunk idáig? Minden a kisbaba korban kezdődik. A kisbabákat csókolgatni, ölelgetni kell, a szemükbe nézve rájuk mosolyogni, beszélni hozzájuk, hogy megtanulják, hogyan kezeljék az érzelmeiket. A férfiasságot pedig olyanoknak kell megtanítaniuk, akik maguk is tudják, hogy az mit jelent.

A jóravaló férfiak tudnak jóravaló fiúkat férfivá nevelni. A nők zseniálisan tudnak fiúkat nevelni, de ahhoz, hogy férfivá is váljanak, férfiakra van szükség. Tehát a fiúknak és a fiatal férfiaknak jó példát mutató férfiakkal kell együtt lenniük ahhoz, hogy tudják, mit kell tenniük férfiként.

A lányoknak sokkal jobb és előnyösebb a helyzetük: számukra – természetesen a fiúk számára is – ott van az anyjuk, akivel kiskorukban reggeltől estig együtt vannak. Így nem nehéz megtanulni, mit jelent nőként viselkedni. De a fiúknak hiányzik saját látható szerepük, s emiatt nagy zavar van a legtöbb kisfiú lelkében. Sajnos vannak olyan fiúk ma, akik napszámra nincsenek igazi férfiak társaságában. Védelmező, nyíltszívű és odafigyelő férfiakra van szüksége minden fiúnak.

Sok, akár egy vezető vagy meghatározó szerepet betöltő férfi is lehet a fia számára a mindennapokban megbízhatatlan lény. Csupán férfitestbe öltözött másik kisfiú. Hiszen nem is ő viszi el először az óvodába, nem ő megy vele, hogy beiratkozzanak az iskolába, nem vele lépi át először az iskola küszöbét, nem ő képviseli fia érdekeit a szülői értekezleteken, nem ő kutatja fiával együtt a szakmakeresés útjait, nem ő kíséri el a szakiskolai vagy középiskolai felvételire. Ő fontosabbat csinál: pénzt keres és a dolgait intézi. Viszont ha egy fiúnak nincsenek pontos és használható információi arról, hogyan válhat jóravaló férfivá, biztos, hogy bezárkózik és a kortárscsoport segítségével vagy nélkülük rengeteg ostobaságot fog elkövetni. Nem azért, mert rossz, hanem azért, mert egyszerűen nem tudja, hogyan kellene jóravaló férfiként tennie a dolgokat.

Férfiálarc nélküli férfi

Sok kisfiú megtanul maga köré falakat húzni, hogy túlélje mindazt, amit a lányok kimondhatnak, elsírhatnak, megoszthatnak egymással, de a fiúk nem tehetik. Egy fiú nem mondhatja el senkinek, ha veri az apja, ha a nagyobb testvére leuralja. Nem lehet bánatos és szomorú, ha kudarcot vall, ha nem kap elég figyelmet. A fiúk nem beszélnek, mert nem beszélhetnek ilyesmikről, mert a férfiak nem tanítják meg őket arra, hogy mindez elmondható, hogy a férfi sír és nevet, hogy a férfinek is van lelke, sőt hite is. A lányok mindent megosztanak egymással, a fiúk miért nem? Mert a férfiak sem! A férfiaknál ezért háromszor gyakrabban fordul elő, hogy önmaguk ellen fordulnak, mint a nőknél.

Apáink és nagyapáink szinte senkinek sem mondhatták el, ha igazságtalanul bánt velük az apjuk. Úgy gondolták, akkor viselkednek férfiként, ha mindent magukba fojtanak, és semmit sem mutatnak ki belső szenvedéseikből. Pedig leginkább az teszi a férfiakat tökéletlenné, hogy tökéletesnek kell mutatniuk magukat. Segíteni kell a fiúkat, hogy érzelmileg nyitott emberekké váljanak azáltal, hogy az apák érzelmeit is látják. Évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt a férfiak mertek sírni egymás előtt. Ma csak a részegek teszik. A régmúltban merték belső világuk változásait megvallani és vállalni a közösség előtt. Ma ezt a nők teszik inkább. Ezért is van az, hogy sok gyülekezetben többségében nők járnak az istentiszteletekre, nők végzik a közösség szolgálatait. Miért? Mert a mostani férfiaknak sem mutatta meg senki, hogyan kell férfiként szolgálni, közösségi szerepet vállalni.

A férfiak nem rosszabbak a nőknél

A hírekben rengeteg olyan bajról és ostobaságról hallunk, amit többnyire férfiak követnek el: bűnözés, terrorizmus, háború, politika, üzleti élet, művészvilág. Nem azért csinálják, mert a férfiak gonoszabbak lennének, hanem egyszerűen azért, mert buták, sosem értették meg, mi az élet lényege, és azt hogyan kell élni. A bűn az oka, mondjuk sokszor. De ne felejtsük el, hogy a bűn újszövetségi görög szava – a hamartia – szó szerint céltévesztést jelent. Amikor az ókorban a gerelyhajító eltévesztette a célt. A fiúk és férfiak nagy része nem azért tesz rosszat, gonoszságot, mert gonosz, hanem mert senki nem volt, aki megmutatta volna neki, hogyan kell jóravaló férfivá válni. Mi magunk is olyanok vagyunk, akiknek az apját is már meggyötört férfiak nevelték. Nagyszüleink és dédszüleink évekig tartó háborúkban nőttek fel. Sokszor apa nélkül. Édesapám is 16 évesen vesztette el az apját. De már gyerekkorától kezdve csak a nagyszülei voltak valóságosak az életében.

A remény az utóbbi években mégis felébred azért, mert a mai apákban sokkal több nyitottság van arra, hogy egymással megosszák tapasztalataikat – örömeiket és kudarcaikat –, és tanuljanak belőlük. Az előző generációk ezt sose tették volna. A gyengeség jelének tartották. Le kell vetni a régimódi, külső tartást követelő, de boldogtalan és érzelmileg elfojtott férfiasság köteleit. Mert arra rendeltettünk mi, férfiak, hogy jobbá tegyük ezt a világot.

A jóra való változás egyik legbiztosabb jele, hogy amikor baj történik, azt apjuknak mondják el a fiúk, és az apjuk hallgassa meg őket, értse meg, mi játszódott le bennük. Ezzel segítjük, hogy az álarcok lekerüljenek fiainkról. Nem kevesen vagyunk azok, akiknek nem volt bensőséges kapcsolatuk az apjukkal. Talán okos és bölcs tanácsokat is tudtak adni nekünk, de nem voltak képesek arra, hogy megértsék mindazt, ami a lelkünkben játszódott. Minden fiúnak szüksége van arra, hogy minden sejtjében érezze, az apja megérti, szereti, büszke rá és törődik vele. Hogy az apák betartják és beváltják a fiaiknak tett ígéreteket. Milyen más lenne a világ, ha mindannyian így élnénk.

Hogy a kisgyermekből fiú legyen, hogy a fiúból kamasz fiú, hogy a kamasz fiúból fiatal férfi és a fiatal férfiból érett férfi, ahhoz próbatételekre, hőstettekre, szertartásokra, őszinte történetekre, dalokra, ítéletekre és legfőképp férfiközösségre van szükség. Adjuk meg ezt a következő generációnak.