Egy nagy költőnk így vallott magáról:
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ismeretlen ember idegenek között csak olyan lehet, mint egy rejtvény. Nem szabad előtte azonnal kinyílni, iránta bizalommal lenni. Ez esetenként bizonyosan indokolt is. De az is érthető és tiszteletre méltó, ha valaki nem akar elrejtett, titokba burkolódzó idegen lény maradni mindenki számára.
Volt idő, amikor szinte ajánlott volt a titkolódzás, a rejtőzködő magatartás, a homályban maradás. De ennél is rosszabb volt az, ha valaki vakon, tüntetőn átállott arra a térfélre, ahol megköveteltek egyfajta „nyíltságot”, és azt jutalmazták is.
Sok oka van annak, hogy a címbeli kérdést a magunk számára tisztázzuk ma is. Sokszor lelepleződünk magunk előtt is, hogy nem azok vagyunk, mint akiknek mutatkozunk. Fel tudunk-e így kiáltani: „Jaj, nem akarok ilyen maradni!” Általában önmagunkkal meg vagyunk elégedve, és ezt normális helyzetnek gondoljuk.
De ha a családi leszármazás alapján vetjük fel magunknak e kérdést, akkor vagy dicsekszünk, vagy óvatosan hallgatunk a „múltunkról”, vagyis a származásunkról. Pedig ebben nincsen sem szégyenre, sem dicsekvésre biztató okunk! Az elődeit kiválasztani ugyanis senki sem tudja. De mások sem érezhetik magukat felhatalmazva arra, hogy valakit az elődei életvitele szerint ítéljenek jónak vagy gonosznak! Minden embernek a mostani életfolyama lesz a saját múltja, ha majd lecsukja a szemét. Ezt a múltat ő maga sem dicsekedve, sem szégyenkezve nem emlegetheti soha! Mindig a jelenünkben (életünk idején) dől el, hogy kik és milyenek vagyunk. Ez azért lehetséges, mert ezt mindenki maga alakítja ki! A rosszul értelmezett „múltunk” az elődeink jelene volt egykor. Ez már lezáródott, és ne bolygassa tovább senki! Ha szép volt vagy kevésbé volt szép, akkor sem a mienk, sem az örömével, sem a szégyenével együtt!
Jézus tanításában félreérthetetlenül áll előttünk, hogy mindenki a mostani jelene, és nem az elődök életmódja szerint ítéltetik meg! Ez megnyugtató! Az ítéletben tehát nem valakinek az egykori érdeme vagy érdemtelensége lesz az isteni igazságszolgáltatás meghatározója! Amiképpen élünk a saját jelenünkben, aszerint lesz a jövőbeni sorsunk is megalapozott. Nem lesz tehát megvásárolt, valakitől eltulajdonított vagy kölcsönkapott üdvösség! De a közvetlen szeretteink sem határozhatják meg üdvösségünk kimenetelét. Gondoljunk Sámuelre, Izraelben az egyik legbefogadottabb prófétára és bíróra, akinek a fiai nem folytathatták hűtlenségük miatt a bíráskodást, atyjuk felelősségteljes szolgálatát. De Sámuel sem lett őmiattuk Isten előtt kegyvesztett! Mindenki a saját – bocsánatot nem nyert – bűnei miatt bukhat el! Éli főpap esete eklatáns példája ennek! Az ilyen események azonban nincsenek mindig közszemlére kitéve az emberek elé! Ne is örüljön senki sem valakinek az elesésén! – Mert ez is bűn!
Bonyolítja a szóba hozott kérdést az, hogy mindenkinek van egy részben látható, részben pedig elfedett „magánélete” is. Ezért sok esetben csak részben ismerhetjük egymást, de önmagunkat egészen. Mivel a saját létmódunkat ismerjük, így jogos dolog magunk felett önbírálatot gyakorolni. Egyszóval, ismerhetjük önmagunkat, a látható és a leplezett dolgainkat is egyaránt. A tárgyilagos, részrehajlás nélküli önmérlegelést nevezi a Biblia önvizsgálatnak. Aki nem így cselekszik, szégyen kimondani is, öncsalást követ el. Sok évtizeddel ezelőtt, kisgyerekként hallgattam egy igehirdetést és az énekkarnak erre adott válaszát:
Ember szemétől bűneim el-eltakarhatom,
S behunyva lelki szemeim magam ámíthatom.
De Isten lát a szívekbe, előtte nincs titok,
S mi most itt rejtve végbemegy,
Napfényre jőni fog!
A döbbenet, a csend s az ének együtt zsongva jelenik meg lelkem képernyőjén még ma is!
Minden embernek a legrejtettebb élete az érzések és gondolatok testetlen tartományában zajlik le! Ebben szavak (hangok) és tettek (arcjáték és taglejtés) nélkül születnek meg a titkos kívánságok és elhatározások. Itt vonhatja ki magát az ember tanúk nélkül az isteni felügyelet alól a legjobban. Itt áltathatjuk magunkat azzal a mesével, hogy nem lát minket az Isten!
„Hangoskodnak, kihívóan beszélnek, kérkednek a gonosztevők… Azt gondolják, nem látja az Úr, és nem veszi észre Jákob Istene.” (Zsolt 94,4.7)
Mégis ez az a „hűvös alkonyat”, amelyben Isten elindul a bujkáló ember megkeresésére, és megkérdezi: „Hol vagy, Ádám?” Ilyen helyzetben döbben rá az ember arra, hogy kicsoda ő valójában, és arra is, hogy Isten elől elrejtőzni a bujkáló Jónásnak vagy Júdásnak sem sikerült! Vegyük ezt a szívünkre ma is!
A Megváltó kegyelméről, szeretetéről, áldozatáról örömmel énekeltünk a kárpátaljai gáti testvérnők, Varga Renáta, Varga Katica és Nagy Tanja vezetésével. De más egyéni énekek és bizonyságtételek is bátorításul szolgáltak és magasztalták Urunk nagy nevét mindazért, amit elvégez a nők életében és a cigány testvérnők közösségeiben. Köves Anikó, a Baptista Cigánymisszió női szolgálata vezetőjének buzdítása és áldáskérő imája zárta egész napos alkalmunkat, amelyben lányok és asszonyok együtt állhattunk őszintén Isten előtt, és töltődhettünk irányt adó igéjéből, amelynek meghatározóvá kell válnia minden napunkon egész családunkban. Ne felejtsük a nehézségek között Isten ígéretét az őt követőknek: „békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek!”
Nálunk kevés kötetekbe fűzött prédikációs gyűjteményt forgalmaztak. A 19. század végén Balogh Lajos fordításában kezdték kiadni az angol „prédikátorfejedelem”, Spurgeon igehirdetéseit Az üdv üzenete címen. Most bemutattuk néhai egyházelnökünk, Viczián János (1932–2015) igehirdetéseinek válogatott gyűjteményét. Özvegye, a Torontóban élő Surányi Eszter kérte fel Marosi Nagy Lajos testvért a munka elvégzésére. Légipostán küldte a jegyzeteket, egy-két soros vázlatokat, néhány teljesebbet, hogy azokból készítse el a kötetet. A férje ezt hagyta rá mint legértékesebb kincsét. Ezeket mondta el az amerikai kontinensre elvándorolt protestáns, istenfélő magyaroknak, ha baptisták voltak vagy ha más felekezethez tartoztak. A könyv címe: Élő reménység. Viczián János egész életén át reménykedett. Megbecsülte őt a Magyarországi Baptista Egyház, az Európai és a Baptista Világszövetség, a hazai ökumenikus tanács. „A csúcsokon járt”, miközben a legmélyebb megpróbáltatásokat hordozta. Gyermekei és első felesége halálát tekintve mindennap fekete öltönyt, a gyász színét viselte, de soha nem vigasztalanul. Szeretetteljes, nyitott szívű ember volt, ha beszélgetett valakivel, mindig mosoly volt az ajkán. Itthon az ateizmus árnyékában, az egyházpolitika zűrzavarában ugyanúgy prédikált és imádkozott mindennap, ahogy társai tették. Neki mindenki a testvére volt és a barátja. Ezt az érzelmet nem kreálta vagy nem befolyásolta sem az azonos, sem az eltérő hitvallásúak felé.