„Hozzátok be a raktárba az egész tizedet, hadd legyen eleség a házamban, és így tegyetek próbára engem – mondja a Seregek Ura. Meglátjátok, hogy megnyitom az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok rátok.” (Mal 3,10)
Isten konkrét áldozatkész tevékenységre szólít fel, és világosan érthető ígéretet fogalmaz meg ezekben a mondatokban. Arra szólít fel, hogy minden jövedelmünk 10 százalékát tegyük az ő oltárára, és ő válaszként gazdagon megáldja anyagi, pénzügyi téren az életünket. Kihívásszerűen azt mondja Isten: „Tegyetek próbára engem!”
Emlékezetes esemény fűződik életemben ezekhez az igei mondatokhoz. 1946-ban teológusként részt vettem az Újpesti Baptista Gyülekezet istentiszteletén. Azon az alkalmon előállt a gyülekezet vénje (az országos Diakónusbizottság elnöke), Révész Zsigmond, akinek az akkori demokratikus kapitalista Magyarországon jól prosperáló lóvontatású kocsikat készítő gyára volt, és ezt mondta: „Jó üzletember volt Jákob, tudta, hogy kivel kell üzletet kötnie. Amikor teljesen üres kézzel Ézsau haragja elől menekülni kényszerült, egy éjjeli beszélgetésben azt mondta Istennek, hogy »bármit adsz nekem, a tizedét neked adom«. Isten pedig úgy megáldotta őt, hogy 20 évvel később hatalmas gazdagsággal tért vissza Palesztina földjére. Én is így jártam – mondta Révész Zsigmond. – Szülők nélkül, lelencgyerekként jöttem Budapestre. Betévedtem az újpesti imaházba, és megtértem. Nem sokkal utána hallottam egy igehirdetést a tizedről. Akkor eldöntöttem, hogy minden jövedelmem tizedét az Úr oltárára teszem. Isten pedig csodásan megáldott. Előbb ócskavasból készítettem a kocsikat, aztán olyan jó kereslete lett az általam gyártott kocsiknak, hogy ma – egy csapat alkalmazott segítségével – futószalagon készülnek a kocsik” – mondta.
Mélyen megmaradt bennem Révész Zsigmond bizonyságtevő felszólalása. Aztán megtudtam, hogy számtalan területen nagy adakozó volt. Járműveket vásárolt lelkipásztorok számára, támogatta a rászorulókat, orgonát építtetett az újpesti imaházba stb. Amikor – három évvel később, 1949-ben – a kommunisták átvették hazánkban a politikai hatalmat, állami tulajdonba vették a vállalkozásokat. Megmagyarázhatatlan, de Révész Zsigmond kocsigyárát „kifelejtették” az államosításból. Aztán később kiszállt lakásukra egy hivatalos bizottság, és közölték vele, hogy bár (tévedés folytán) az előírt államosítási határidő letelt, mégsem maradhat övé a gyára. Kevesebbet, mint a valódi értéke volt, de 125.000 forintot fizettek érte. (Amikor egy ötlakásos házat – üres lakásokkal – 25.000 forintért vásároltunk.) Amikor Révész Zsigmond kézhez kapta a pénzt, elhozta hozzám – akkor már mint az újpesti gyülekezet lelkipásztorához. Emlékezetes percek lettek azok számomra. Papírba csomagolva az íróasztalra tette, és azt mondta: „Ez nem az én pénzem, hanem az Úré.” Az országos egyházközponttal egyeztetve ebből a pénzből vásároltunk három imaházat: Kaposváron, Székesfehérváron és Cigándon, meg egy házat Újpesten. Isten kegyelmének csodája volt mindez, de kellett hozzá engedelmes eszköz, akinek fontosabb volt Isten országának építése, mint a saját emberi és anyagi érdekei.
Egy másik történetről is beszámolok, amely hasonlóan az adakozásban való önzetlen készség örömét és gazdag áldását tárja elénk. 1985-ben a feleségemmel, a legidősebb fiammal és a feleségével részt vettünk egy 140 fős missziós konferencián a Bermudák szigetén. Kiemelten kezeltek minket, mert csak mi érkeztünk a „vasfüggöny” mögül. Egyik napon meghívott bennünket egy kedves idős testvér a lakására, akiről kiderült, hogy az egész konferencia minden költségét ő fedezi. Elmondta, hogy fiatalon kereskedősegédként nagyvilági bűnös életet élt. Lelki vergődésében elment egy Word of Life táborba, ahol megtért. Nem sokkal később egy igehirdetésben felismerte a tized Isten szerint való fontosságát, és fogadást tett, hogy minden jövedelmének a tizedét az Úr oltárára teszi, és ezt hűségesen be is tartotta. Akkor – mintegy 25 évvel később, amikor beszélgettünk – az egész USA-ban és Kanadában nagy üzlethálózata volt, és ott tartott, hogy a tiszta jövedelmének csak a tizedét tartotta meg a maga részére. A többit folyamatosan az Úr oltárára tette. A mintegy 50 országban ifjúsági tábort és bibliaiskolát működtető Word of Life missziótársaság legnagyobb adakozója volt. Isten kedves ajándékai az ilyen adakozók.
Több mint 60 éves lelkipásztori szolgálatom idején számtalanszor tapasztaltam, hogy Isten a kezében tartja övéinek a pénzügyeit. Két városban (Budafokon és Kecskeméten) kényszerültünk arra, hogy új, jóval nagyobb befogadásra képes imaházat építsünk. Az építkezés pedig komoly pénzügyi vállalkozás is. Nagy hálaadással emlékezem azokra a csodákra, amelyek az építkezésekkel kapcsolatosan történtek.
Egy ilyenről beszámolok. Budafokon 1978-ban a telekvásárlásnál történt az első „csoda”. A tervünk megvalósításához szükségünk volt a már megvásárolt üres telek mellett lévő romos ház területére is. Több elutasítás után a tulajdonos egy napon olyan lehetőséghez jutott, amelynek alapján azt mondta, hogy ha 24 órán belül kezébe adunk 80.000 forintot, miénk lehet a telek. Nagy igyekezet ellenére estig csak 30.000 forintot tudtam összeszedni. Este a lakásom előszobájában imádkozásra hívtam a családom tagjait. „Ha Isten akarja az építkezést, megadja a hiányzó 50.000 forintot. Kérjük hát, ha akarja, még ma rendelje ki” – mondtam. Nem tudtam arról, hogy aznap a feleségem a lakásunkba fogadta egy agyműtét utáni (nem hívő) unokatestvérét, aki az egyik szobában az ajtó mögött hallotta a beszélgetésünket és imáinkat. Ez a rokon azon éjjel nagyon rosszul lett. Mentővel vittem kórházba. Amikor az orvosi segítség után bekísértem őt egy kórterembe, ezt mondta nekem: „Menj el a lakásomba, a szekrényben találsz 50.000 forintot. Vegyétek meg azt a telket!” Csodáltam és magasztaltam Istent, aki megtalálta a „módját”, hogy időben megadja a hiányzó összeget.
Igaza volt Révész Zsigmondnak. Valóban „a legjobb üzletfél” Isten. Érdemes a pénzünket és a pénzügyeinket az ő uralma alá helyezni!
A Megváltó kegyelméről, szeretetéről, áldozatáról örömmel énekeltünk a kárpátaljai gáti testvérnők, Varga Renáta, Varga Katica és Nagy Tanja vezetésével. De más egyéni énekek és bizonyságtételek is bátorításul szolgáltak és magasztalták Urunk nagy nevét mindazért, amit elvégez a nők életében és a cigány testvérnők közösségeiben. Köves Anikó, a Baptista Cigánymisszió női szolgálata vezetőjének buzdítása és áldáskérő imája zárta egész napos alkalmunkat, amelyben lányok és asszonyok együtt állhattunk őszintén Isten előtt, és töltődhettünk irányt adó igéjéből, amelynek meghatározóvá kell válnia minden napunkon egész családunkban. Ne felejtsük a nehézségek között Isten ígéretét az őt követőknek: „békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek!”
Nálunk kevés kötetekbe fűzött prédikációs gyűjteményt forgalmaztak. A 19. század végén Balogh Lajos fordításában kezdték kiadni az angol „prédikátorfejedelem”, Spurgeon igehirdetéseit Az üdv üzenete címen. Most bemutattuk néhai egyházelnökünk, Viczián János (1932–2015) igehirdetéseinek válogatott gyűjteményét. Özvegye, a Torontóban élő Surányi Eszter kérte fel Marosi Nagy Lajos testvért a munka elvégzésére. Légipostán küldte a jegyzeteket, egy-két soros vázlatokat, néhány teljesebbet, hogy azokból készítse el a kötetet. A férje ezt hagyta rá mint legértékesebb kincsét. Ezeket mondta el az amerikai kontinensre elvándorolt protestáns, istenfélő magyaroknak, ha baptisták voltak vagy ha más felekezethez tartoztak. A könyv címe: Élő reménység. Viczián János egész életén át reménykedett. Megbecsülte őt a Magyarországi Baptista Egyház, az Európai és a Baptista Világszövetség, a hazai ökumenikus tanács. „A csúcsokon járt”, miközben a legmélyebb megpróbáltatásokat hordozta. Gyermekei és első felesége halálát tekintve mindennap fekete öltönyt, a gyász színét viselte, de soha nem vigasztalanul. Szeretetteljes, nyitott szívű ember volt, ha beszélgetett valakivel, mindig mosoly volt az ajkán. Itthon az ateizmus árnyékában, az egyházpolitika zűrzavarában ugyanúgy prédikált és imádkozott mindennap, ahogy társai tették. Neki mindenki a testvére volt és a barátja. Ezt az érzelmet nem kreálta vagy nem befolyásolta sem az azonos, sem az eltérő hitvallásúak felé.
Daku Sándor 13 éves korában került nevelőanyjához Őrbottyánba, és azóta járt gyülekezetünkbe. Az elmúlt évben a baptista nagytáborban érintette meg Isten, felismerte hibáit és bűneit, amelyeket akkor lehetőség volt fizikálisan is a keresztre szegezni – ez mélyen megérintette őt, és megtérésre indította.
