Nincs bennem semmi különös fáradtság, belefáradás, ezért foglalkoztat a fáradság kérdése. Bölcs nagy „barátunk”, Salamon király megállapítja:

„Élvezd az életet mulandó életed minden napján… mert ez jutott neked az életben és munkád révén, amit fáradsággal végzel a nap alatt.” (Préd 9,9–10)

Persze jól tudjuk, hogy ez csak egy didaktikus mondás e kérdésben, de nagyon tanulságos. Mert a munka általában fáradságos, abbahagyhatatlan sodrás, de enélkül nem tudnánk „élvezni az életet”. De hogy mi ez az „élvezet”, ez elvezet a megoldáshoz: „azért fáradunk, mert az élő Istenben reménykedünk” (1Tim 4,10). E mondásból kihallatszik az a bizonyosság, hogy az élet élvezése nem tobzódó tékozlás, hanem a kapott, szerzett és gyűjtött javak örvendező felhasználása.

Olyan családban és közösségben növekedtem és váltam „emberré”, amelyben szigorú – bibliai és hagyományhű – alapelvek szerint értem meg az önálló életszakaszomat. Semmi ártalmas szenvedély, hanem tiszta beszéd és életmód, szorgalmas tevékenység és örömteli vállalása a nehézségeknek, próbáknak is.

Népiskolai bizonyítványomat máig őrizgetem. Meglepődve szemlélgettem a bejegyzett „osztályzatokat”. Magaviselete: dicséretes. Szorgalma: ernyedetlen. Előmenetele: kitűnő. Legjobban az ernyedetlen tetszik. Azóta is életprogramom része ez a besorolás. Szerettem úgy elkezdeni, folyamatosan cselekedni és elvégezni feladataimat, hogy közben el ne ernyedjek, ne akarjam letenni, abbahagyni. Kedvelem a „fáradságos” munkát. Még akkor is, ha olykor-olykor az Ézsaiás jóslata szerinti egy-egy fárasztó időszakába kerül az életem. (Meg nem értés, csalódás és így tovább.) Ő azt mondja: „Hasztalan fáradoztam, semmiért. Hiába pazaroltam erőmet. De az Úrnál van az én ügyem.” (Ézs 49,4) Pedig jól tudom, hogy az Úrért végzett szolgálat és vállalt áldozat sosem hiábavaló.

Már szolgálati utam elején bevéstem agyamba, szívembe Jézus óvó szavait. Bármilyen kegyességi produkció fényében sütkérezném is, de földi dicsőségért és dicséretért?! Az Úr erre azt mondja, hogy „így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól” (Mt 6,1). Sok törtető atyafi életéből kimaradt ez a mondat: „becsüljétek meg azokat, akik fáradoznak közöttetek…” (1Thessz 5,12) Ezt a mondatot „négyzetre emeli” egy hasonlóan bátorító ige: „kétszeres megbecsülést érdemelnek elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak.” (1Tim 5,17)

Gazdag szókincsünkben egyedülállóan árnyalt két kifejezésünk van. Az egyik az „elfáradni” ige, a másik a „megfáradni” kifejezés. Valamit ez utóbbiról! A köznyelvben ismert változata ennek, hogy „sajnos, kiégett!”. Lelkipásztor-kollégák között is előfordult (és előfordulhat), hogy valaki belefárad a folyamatosan leterhelő szolgálatba. A „megfeszített akarat” ez ügyben nagyon kifejező összetett mondás. Ilyenkor hangzik el: „Nem bírom tovább! Kiszállok!” És jön a magyarázkodás is: „Nem vagyok én egy igavonó állat! Miért áldozzam fel magamat?! Se bér, se kenyér, se eredmény. Nekem ez nem éri meg.”

A szent hivatáshoz tartozik, hogy itt nemcsak „belépőjegy” van, hogy vállalom!, hanem „kilépőjegy” is, amit a megbízó Urunk ad majd ezzel a felirattal: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, jöjj, és osztozz urad örömében!” (Mt 25,23) És akkor beléphetsz az örök Éden ajtaján.

Elfáradni „szabad”. Ez egy természetesnek mondható kísérő jelenség az „átadottak” életében. „…emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat, szeretetből jövő fáradozásotokat és a mi Urunk Jézus Krisztusba vetett reménységetek állhatatosságát…” (1Thessz 1,3) Az „emlegetjük” kifejezés arra az imatáborra utal, mely körülveszi életünket. Hálás vagyok minden barátért, testvérért, akik így bátorítanak: „Sokat imádkozom érted. Rajta vagy az imalistámon!” – De jó! Ez tartja bennem a lelket.

„Miért csinálod még mindig? – ezt szokták kérdezni. – Elég idős vagy már ehhez! Le szabad tenni a batyut!” Erre ez a válasz izzik szívemben: „Szolgálni szeretnék, amíg csak élek. És csak addig élek (éljek), amíg szolgálhatok.”

„Aki győz” – mondja a szintén „agg” János apostol testvérem. Tehát „aki győz, annak nem árt a második halál… Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában… felírom rá… az én új nevemet.” És „annak nem árt a második halál” (Jel 2,11; 3,12).

Munka, fáradozás! Megfáradás nélküli kitartó hívő élet. – Segíts, hogy úgy legyen!

„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit te elküldtél, a Jézus Krisztust”

– mondta Jézus a főpapi imájában (Jn 17,3). Az örök élet tehát azonos Isten megismerésével, Isten megismerése pedig Jézus Krisztus megismerése által valósul meg.

Eszerint valakit ismerni valóságos életközösséget jelent két személy között, amely új életek születését is eredményezi. Mint ahogyan „ismeré” Ádám az ő feleségét, Évát, aki fogant a méhében, és szült fiat – mondja a Szentírás (1Móz 4,1; Károli). Jézus Krisztus – „aki minden teremtmény előtt” – az Atyától született, azért jelent meg emberi testben köztünk, hogy az ő személyének és váltságának megismerése által bennünk az Istenből való szent és örök élet szülessen meg. „Akié a Fiú, azé az élet…” (1Jn 5,12) Jézus Krisztus elfogadásával (a megismerésével) egy új (felülről való) ember születik meg bennünk, ami azt jelenti, hogy maga Isten vesz lakozást a testünkben a Szent Szellem személyében. Hatalmas jelentőségű, a földi életünk legjelentősebb eseménye ez. Jézus újjászületésnek, Pál apostol új teremtésnek nevezi. Ha ez megtörtént, Pállal együtt mi is mondhatjuk:

„Nekünk a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket…” (Fil 3,20–21)

Továbbra is a bűnre hajlamos testben lakunk ugyan, amely „ellenségeskedésben van Istennel”, de „Ha (immár) annak Lelke lakik bennünk, aki feltámasztotta Jézus Krisztust a halottak közül, életre kelti a mi halandó testünket” (Róm 8,8 és 11). Az történik, hogy a bennünk lakozó Szent Szellem arra késztet minket, és ahhoz ad erőt nekünk, hogy ettől kezdve minden tevékenységünkben a Krisztusban való élet eszközei és építői legyünk.

Rendkívül fontos és izgalmas kérdés tehát, hogy mit jelent és milyen változást valósított meg bennünk Jézus Krisztus megismerése. Tényleges életközösség jött-e létre Jézus Krisztus személyével az ő megismerése által? Úgy egyesültünk-e vele, hogy abból egy új élet született bennünk? Jézus Krisztus megismerésének alaptétele az, hogy ő valóságos Isten és valóságos ember egy személyben. Azért lett emberré, hogy „megismerjen”, vagyis azonosuljon velünk. Bűntermészettel terhelt, mulandó testünkbe öltözött azért, hogy megszabadítson annak uralma alól. Ebben a testben elszenvedte bűneink igazságos büntetését, és a kereszten teljes bocsánatot szerzett számunkra. Ajtót nyitott és utat készített az átok földjétől a menny dicsőségébe. Jézus megismerése számunkra azt jelenti, hogy elfogadtuk az értünk, a mi testünkben hozott közösségvállalását, és mi is közösséget vállalunk az ő halálával, amelyet a mi testünkben és értünk szenvedett el. Az valósul meg, hogy minket (engem), az ádámi bűntermészettel terhelt testemet vitte a keresztre, „hogy amiképpen ő feltámadt a halálból, mi is új életben járjunk” (Róm 6,4).

Jézus Krisztus mint Isten „minden teremtmény előtt” az Atya Istenből született, mint ember pedig „az idők teljességében” – a Szent Szellemtől fogantatva – Máriától született. Jézus Krisztus szétválaszthatatlanul és összeelegyíthetetlenül valóságos Isten és valóságos ember egy személyben. Isten mindent „őáltala” és „reá nézve” teremtett. Ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztus nemcsak eszköze a teremtésnek („Nála nélkül semmi sem lett, ami lett”), hanem a célja és az értelme is. Isten előre tudta, látta a szellemi és az emberi világ bukását, de Jézus Krisztusban megoldást, Szabadítót készített az elbukott világ számára.

Jézus Krisztus Isten lényének, az ő szeretetének és hatalmának a kifejezője, tettekben való megvalósítója. Ő, aki nem ismert bűnt, bűnné lett, magára vállalta az egész világ minden bűnének terhét, és elszenvedte annak büntetését. Nem parancsolt az angyaloknak a saját védelmében, hanem vállalta, elszenvedte a kereszthalált, és engesztelést, teljes bocsánatot szerzett minden ember számára. Feltámadása által pedig diadalt aratott a sátánon, a halálon, és „világosságra hozta az elmúlhatatlan életet”, megigazulást szerzett, kaput nyitott minden benne hívő embernek az örök életre.

Fontos tehát, hogy Jézus Krisztus személyének és váltságművének a megismerése ne csak elméleti tudást jelentsen számunkra, hanem olyan ismeretet, amely valóságos életközösség az ő személyével, és amely a felülről való élet bőséges áradását jelenti folyamatosan számunkra, de általunk minden környezetünkben élő ember számára is!