Egy sokak által jól ismert viccben a test különböző részei azon vitatkoznak, hogy ki a legfontosabb. Végül az a testrész, amelyik a legjelentéktelenebbnek tűnt, bebizonyítja, hogy tulajdonképpen mindegyikőjük függ a többiektől. Bár mindegyikük betölti a saját szerepét, de ha valamelyik beteg lesz vagy nem működik, akkor annak az egész test kárát látja, és nem képes ellátni a feladatát. A Krisztus teste ugyanígy van ezzel. Az 1Kor 12,12–31-ben Pál ezt nagyon érzékletesen írja le: mindannyian különbözőek vagyunk, de mindannyian ugyanannak a testnek vagyunk a részei. Különböző személyiségbeli tulajdonságaink vannak, és különböző feladatokat látunk el, de Krisztusban egyek vagyunk.

Isten csodálatos teremtő, aki olyan különleges személyiséggel látott el minket, amit mások kiegészítenek. Ebből következik, hogy mindannyiunkra szükség van ahhoz, hogy Krisztus teste megfelelően tudjon működni, és hogy a terve megvalósuljon (Róm 12,3–5). Pál azt mondja, hogy szükségünk van egymásra, függetlenül attól, hogy lábak, kezek, fülek vagy szemek vagyunk. Ha valaki nagyon ügyetlen, azt szoktuk mondani rá, hogy kétbalkezes. Isten nem akarja, hogy az ő teste kétbalkezes legyen, ezért ellátja tanárokkal, művészekkel, zenészekkel, idealistákkal, pragmatistákkal stb. Minden ajándékra, minden személyiségre, minden szenvedélyre szükség van, és mindegyik a többiekkel együttműködve dolgozik a közös cél megvalósulásáért. És mindannyian úgy tudunk csak működni, hogy közvetlen összeköttetésben vagyunk a fővel, aki a Krisztus, aki egyesít és vezet bennünket (Kol 2,18; Ef 4,15–16). De az, hogy egy test vagyunk, többet jelent annál, mint hogy egyszerűen csak együtt dolgozunk: ez arra is hatással van, hogy milyen kapcsolatban kell lennünk a testvéreinkkel. Egy testet nem lehet részekre szabdalni, egy testnek gondot kell viselnie saját magára és minden egyes testrészére. Ha az egyik testrésznek fáj valami, vagy éppen örül valaminek, akkor ezt az egész test átérzi vele együtt. Tanítjuk egymást és segítjük egymást, hogy együtt tudjunk növekedni a szeretetben (Ef 4,16). A U2-t idézve:

„Egyek vagyunk, de nem ugyanazok. Egymást hordozzuk.”
(We are one, but we are not the same. We carry each other.)

Isten segítsen minket abban, hogy egyek legyünk és ünnepeljük a különbözőségeinket az ő dicsőségére.

Miriam Borham

Hálaadás:

• Köszönjük, Urunk, azt a hatalmas testet, ami kiterjed az egész világra; köszönjük a saját jellegzetességeinket és a különböző ajándékokat, amiket nekünk adtál, mert ezekkel hozzá tudunk járulni egyházad növekedéséhez és dicsőséges evangéliumod terjedéséhez.
• Öröm látni, hogy hogyan munkálkodsz a testedben és a testeden keresztül. Dicsőítünk téged és Urunkként tekintünk rád. Hálásak vagyunk azért, hogy ilyen türelmes Urunk van.

Bűnvallás:

• Oly sokszor igyekszünk úgy alakítani a dolgokat, hogy azok illeszkedjenek ahhoz, amit megértettünk a minket körülvevő világból… Most azt kérjük, Istenünk, hogy tested olyanná formálódjon, amilyennek te szeretnéd látni.

Könyörgés:

• Segíts nekünk, hogy mindegyikünk használja az ajándékait és talentumait. Add, hogy tudjuk, hogyan használjuk a különbözőségeinket arra, hogy gazdagabbá tegyük velük Krisztus testét, ahelyett, hogy rombolnánk azt.
• Add, hogy egyházad jól működjön! És hadd hozzon ez dicsőséget a főre: Krisztusra!

Fantasztikus abba belegondolni, hogy – különbözőségeink ellenére – ha bármilyen evangéliumi gyülekezetet meglátogatunk és az „Úr” szót halljuk, akkor mindannyian pontosan ugyanarról a személyről (Jézus Krisztusról) beszélünk, és mindannyian pontosan ugyanúgy tekintünk magunkra (mint az ő szolgáira). És pontosan ez az „Úr” kifejezés az, amit Pál apostol használ, amire a keresztségben megvalósuló egységünket alapozhatjuk. John Stott szavaival:

„egyetlen remény, egyetlen hit és egyetlen keresztség kapcsolódik keresztény elhívásunkhoz, mert csak egy »Úr« van”.

Egyszerű lenne arra a következtetésre jutni, hogy Pálnak soha nem fordult meg a fejében az, hogy az egyház jövőjében a keresztségnek különböző formái fognak megjelenni. De nagyon fontos megfigyelni, hogy Pál itt nem a keresztség formájáról beszélt, amikor azt mondta, hogy csak egy keresztség van. Az apostol úgy beszél a keresztségről, mint „egy hit”-nek és „egy Úr”-nak a nyilvános megvallásáról, vagyis mint a hívőnek a Krisztusba való beavatásáról, valamint mint a hívőnek a Krisztus testébe (az egyházba) való beavatásáról.

A keresztség, amiben részesültünk, amikor kinyilvánítottuk az ugyanabba az Úrba vetett ugyanolyan hitünket, egyenrangúvá tesz valamennyiünket. Ebben nincs különbség zsidó és görög, szolga és szabad, vagy férfi és nő között (vö. Gal 3,26–28). De ez nem azt jelenti, hogy nincs különbség köztünk semmiben: férfiak és nők, különösen, ha különböző kultúrákból (de gyakran még ha ugyanabból a kultúrából is) jönnek, továbbra is különbözni fognak egymástól. Ezek a különbségek azonban nem teszik semmissé azt a tényt, hogy mindannyian ugyanúgy kegyelemből váltattunk meg, az ugyanabba az Úrba vetett ugyanolyan hitünkön keresztül – és ezt a tényt a keresztségnek ugyanabban a jelképében vallottuk meg.

Rodolpho Lima

Hálaadás:

• Köszönjük, Urunk, hogy adtál egy külső jelképet, amin keresztül kifejezhetjük azt, amit bennünk elvégeztél.
• Köszönjük, Urunk, hogy a megváltásban egyenlőségre hívtál el minket, nem pedig arra, hogy büszkék legyünk, hogy másoknál többek vagyunk, sem pedig arra, hogy elégedetlenek legyünk, és olyanok akarjunk lenni, mint mások.
• Köszönjük, Urunk, azt az örömöt, amit megtapasztalhattunk, amikor nyilvánosan megvallottuk a hitünket.

Bűnvallás:

• Kérünk, bocsásd meg, Urunk, hogy néha több figyelmet fordítottunk azokra a szimbólumokra, amiket a kultúránkból vettünk át, mint arra a szimbólumra, amit te adtál nekünk: a keresztségre.

Kéréseink:

• Urunk, kérünk, add, hogy túl tudjunk látni felekezeti és teológiai különbségeinken, add, hogy testvérnek lássuk azokat, akik ugyanúgy veled azonosítják magukat, mint mi.
• Urunk, kérünk, használj minden egyes hitvalló keresztelést, amit megtartunk, arra, hogy azon keresztül is azt az igazságot hirdessük, hogy mi mindnyájan egy testhez tartozunk, és hogy érdemes a te uralmad alatt élni.

András egy napon arra ébredt, hogy van egy-két aggasztó tünete. Ezt megbeszélte egy-két barátjával, és kiderült, hogy nekik is ugyanolyan tüneteik vannak. Elmentek hát az orvoshoz. Ez az orvos már sok ilyen beteget kezelt, így hát pontosan tudta, mi a teendő. A történet akkor vett meglepő fordulatot, amikor András és barátai elkezdtek azon vitatkozni, hogy mi is lenne a legmegfelelőbb gyógyszer, illetve gyógymód a számukra. A vita során annyira elragadta őket a hév, hogy teljesen megfeledkeztek arról, hogy az, aki valóban meg tudná őket gyógyítani betegségükből, ott áll az orruk előtt.

Az Efezus 4-ben a Jézus követői közötti egységről olvasunk. Ennek az egységnek egyik aspektusa a hit. De mi ez az „egy” hit? Azt hiszem, erre a választ a szerző a 13. versben adja meg:

„míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra”.

A hitben való valódi egység Jézus személyében van. A hitben való egység Istenben van, akibe a hitünket vetjük. Akármilyen sok fontos hitvallás is létezik, azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy amikor Jézusban találkozunk, akkor mindegyikünknek sikerül megélnie az egységet. Amikor abban az Istenben találkozunk, aki emberré lett, hogy szóljon hozzánk (egészen addig, hogy kinyilatkoztatásainak továbbadását egy emberek által írt könyvre – a Bibliára – bízta), akkor elfogadhatjuk a kihívást az egységre. Ha Isten eggyé vált velünk, akkor mi is eggyé válhatunk másokkal. Bármennyire is fontosak a gyógyszerek, és bármennyire is fontos a pihenés, mégiscsak alapvetően orvosra van szükségünk. Ugyanígy az a kihívás áll előttünk, hogy a hitünket egyedül arra alapozzuk, akire valóban szükségünk van: magára Istenre.
Pál így folytatja:

„hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus, akiből az egész test egybeilleszkedik és összekapcsolódik a különféle ízületek segítségével úgy, hogy minden egyes tagja erejéhez mérten, közösen munkálja a test növekedését, hogy épüljön szeretetben.” (Ef 4,14–16)

Az a kihívás áll előttünk, hogy vizsgáljuk meg, mibe vetjük a hitünket: Istenbe, vagy olyan tanításokba, melyek – legyenek bármennyire is fontosak – nem érnek fel Istennel?

Pedro Wagner

Hálaadás:

• Köszönjük, hogy olyan hitre hívsz, aminek egyedül te vagy a középpontjában.
• Hálát adunk, hogy nincs senki másban üdvösség, csakis egyedül Fiadban, Jézusban.
• Hálát adunk, mert olyan Megváltónk van, aki növekedésre hív minket, és arra, hogy az ő képére formálódjunk.

Bűnvallás:

• Kérünk, bocsásd meg, hogy jobban bízunk bizonyos tanításokban, mint benned, és hogy megfeledkezünk arról, hogy te vagy a mi egyedüli Megváltónk. (Javaslat: gondolj olyan tanításokra, amelyeket például egy beszélgetésben biztosan megvédenél, és vizsgáld meg, hogy a hited nem alapul-e jobban ezeknek a tanításoknak az igazságán, mint Istenen.)

Kéréseink:

• Kérünk, adj nekünk bátorságot, hogy felmagasztaljunk téged mindenek fölé.
• Kérünk, segíts, hogy olyan emberek legyünk, akiknek a Jézus Krisztusba vetett hite jól megalapozott.