Amióta vagyok, szeretetben élek, élhetek. Szeretet nemzett, szeretet szült, szeretet tartott meg, szeretet nevelt, tanított, ebben nőttem fel. Szeretet igazította lépteimet a szeretet útjára – a Jordánon keresztül –, azóta is ezen az úton járok, igyekszem járni. Mondod: Beszélj Istenről! – Mondom: Beszélek a Szeretetről! Csak azért írom nagy kezdőbetűvel, hogy egy nyomon járjunk – te meg én.

Pál apostol bátran „belevágott” a témába, amikor mintegy másfél tucat lényeges elemről, tartozékról, tulajdonságról beszélt (1Kor 13), amikor a Szeretetről szóló vallomását megfogalmazta, amikor szinte természetfölötti szerelemmel Istenről tett tanúbizonyságot.

A Szeretet Istene bölcs és türelmes. Én oly nehezen tanulok! Olyan makacsul ragaszkodom kialakult elképzeléseimhez! És ő ezt megérti, mert türelmes. Türelmes Isten – türelmes Szeretet. Sőt, jóságos. Tudja, hogy nem froclizom őt, nem kísérteni akarom őt – olykori bambaságommal. Nem bántani, hanem érteni szeretném őt. Megérteni, elfogadni, csodálni és tündökölni a fényében.

A Szeretet Istene nem akar lealázni félelmetes nagyságával és rendkívüli bölcsességével, hanem lassan, türelmesen rávezet, rákormányoz az igazság gyakran nagyon keskeny útjára. Mellélépéseimet bölcsen megbocsátja. Jóságos lelkülete helyreigazít, és nem fél, hogy ha megismerem őt valamiben, akkor én ezzel már fölé is akarnék kerekedni. Nem bánja, hogy gyermekből felnőtt leszek.

Nem bánja, ha a bugyuta gyerkőcből lassan-lassan bölcs aggastyán leszek. Nem fog engem „visszaalázni”, orromra koppintani, hanem örül, hogy van lelki tartásom. Bátran elmondhatom véleményemet, büszkén dicsekszem ővele, mert ő valóban úgy akar megjelenni a világban, hogy ő mindent tud, mindenek fölött való. És mégis, együtt akar az emberrel élni. Hagyja az embert, hogy együttműködjék vele.

Nem viselkedik bántóan. Sőt, megbocsát. Nem rója fel, ha olyasmibe is beleavatkozom, amihez még szavaim sincsenek. Megengedi kimondanom, hogy „kaptam egy isteni érintést”. Egy szikrát, melynek fellobbanó fényében megvilágosodtam. Nem én mondom, hanem ő üzeni. Nem félti a tekintélyét, ha valami olyat mondok, ami feltűnő, szokatlan, ha valamiről kijelentem, hogy „ez az Isten akarata”, üzenete, gondolata, terve.

Nem gerjed haragra, ha néha talán magaménak tulajdonítom, amit tőle kaptam. Együtt örül velem. Ha valamivel dicsekednék, átvállalja, hogy ez az ő műve bennem és általam. Nem indít ellenem sajtópert, ha olykor-olykor így nyilatkozom: „ezt mondja az Úr”, vagy hogy „ez az Isten üzenete, véleménye, akarata”.

Nem engedi, hogy hamis és hazug legyek, mint aki így szólhat: „enyém a babér!” – Bocsáss meg, Uram! Enyém az én „orcám pirulása”. Mert minden a tiéd, minden tőled van, teérted és temiattad történik, a te neved dicsőségére!

Végtelen türelmű Szeretet! Istenem! Eltűröd, hogy most is csak dadogjak a te nevedben, mintha csakugyan érteném az eseményeket, pedig csak tapogatózom a derengő félhomályban. Nem fogy el soha irántam megnyilvánuló szerelmed. Pedig tudom, hogy amit most írok, mondok, az a szöveg bizonyos idő múltán elveszíti hatékonyságát, lejár a működési határideje.

De a Szeretet soha el nem múlik. Örökkévaló vagy, Istenem! Ez a papír, mely rólad vall, hamuvá porlik a tűzben, a porban, de a te szereteted mindörökké megmarad!

Szavaimat száz év múlva talán meg sem értik a következő nemzedékek. Az én mai logikai sorrendemet sajnálkozva elutasítják dédunokáim dédunokái. Nevemet esetleg tisztelik, de üzenetemet kacagva kifigurázzák.

Biztosan lesz valami tökéletesebb, mert ami ma van, igen töredékes. Hozzájuk viszonyítva én gyermekként szólok. Csupán annyi a mentségem, hogy én valóban így élek, így hiszek, így szeretek, ahogy mondom. Hozzájuk képest én most e kerek-szögletes hieroglifáimmal, döcögő stílusommal egy barlanglakó képvakaró vagyok csupán itt, ebben a világkatlanban. Ki kell majd találniuk, mit is akartak jelenteni kusza ábráim.

Én itt most belenézek hideg forrásom víztükrébe, és amit látok, azok mind vibráló ábrák csupán. Részigazságokat rejtenek az ábrák, rajzolatok.

De ha a mulandó elmúlik, és a töredékesből tökéletes méltóztatik lenni, akkor… Igen, Uram! Majd úgy fogok, fogunk ismerni, ahogy engem, minket te megismertél.

Ennyi maradt nekem: a hit, a remény és a szeretet! Ez a három. És e három annyira három, mint a Háromság. És ezek között legnagyobb: a Szentháromság Egy Örök Istenség: a Szeretet!